G, avagy a decemberi gondolat kavalkádom

Ugyanaz az ember voltam mióta világ a világ? Változtam-e valaha? És vajon csak a földkerekség dolgai változnak körülöttünk, vagy csak mi érünk meg hozzá? Mi növünk fel vagy a képzelt óriásaink zsugorodnak a mi szintünkre?

Az élet furcsa kérdésein kiskoromban kezdtem el töprengeni. Azóta utazok, világot látok és járok, többlaki életet élek. Kétévesen a montenegrói Adriában, négyévesen pedig a magyar tengerben lubickoltam. Mikor cseperedtem, nem csak évi egy-két nyaralás jött számításba, meghívásos alapon egyik táborból mentem a másikba. Még ma se idegen tőlem az utazás érzése, mint már oly sokszor említettem, az idei nyáron voltam például Salzburgban, a Balatonon, Bogarason, Zentán, dolgoztam a SZIN-en és egy úszó-futó maratonon is, melynek összefoglaló videóját sok-sok halasztás után most végre sikerült megvágnom. Ennek a többlakiságnak persze van egy olyan hátulütője, hogy az éjszaka közepén hirtelen felébredhetsz, s nem tudhatod, hogy melyik ágyadban fekszel. Otthon vagy, vagy távol az otthonodtól?

Eger és Budakeszi vajon elég távolinak számít? A Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. egy pályázatot hirdetett meg a határon túli magyar egyetemisták számára, akik a határon túli magyarságot érintő történettel nevezhettek. A ’90-es évek jugoszláv háborúját feldolgozó diplomafilmemet annak ellenére elküldtem, hogy túllépte a filmeknek szánt időintervallumot. Nyereményként egy egri konferenciára hívtak el az utat, a szállást és az étkezést is biztosítva.

Hogy milyen a legegyszerűbb utazási forma Szegedről Egerbe és Egerből Szegedre? Miután csütörtökön késő este haza érsz az „intim filmklubról”, másnap utazz otthonról Szabadkára, majd Szabadkáról Ásotthalmon keresztül menj fel az autópályára. Fél világot megkerülve Egerben használd ki wellness-t, a szekszárdi rozét és a szilvás egri forralt bort, a kézműves csokit, a napi háromszori tömény kajálást és az érdekes előadásokat. Harmadnap pedig másnaposan indulj visszafelé, rakasd ki magad Mórahalmon, majd buszozz Szegedre. Egyszerű a képlet, nem de bár? Kicsit becsiccsentett éjszaka után még Budakeszire is érdemes elutazni. Egy egész hétvégét töltöttem el imádkozva ott a Domonkos nővérekkel. Remek tapasztalat volt, hogy a szigorúnak tűnő falak között megfér a humor és a jókedv is.

Mikor nem utazok az ország túlsó pontjára, akkor a vasárnap estéim a Magyarország felé történő határátlépésekkel telnek el. Bár november elején akaratom ellenére soha sem jutottam át vasárnap a pár hónappal ezelőtt említett mezsgyén való átutazók miatt. S persze a csodás állami ünnepek miatt.

Először egy órányit várakoztam a már egyre hűvösebb őszi estében a „Tisza-volánra”, de a busznak nem volt kedve megérkezni. Végül hazabandukoltam a sötétben, a fagyban. És persze én lettem mindennek lehordva… Miért nem jött a busz? Miért nem jöttél haza előbb? Miért nem telefonáltál? Megvan még egyáltalán a telefonod? Most hogy a francba fogsz eljutni Szegedre? Miért nem tudsz rendesen kommunikálni? Miért sírsz? Miért bőgsz? Úgy érezem ekkor magam, mint a megkínozott és megszégyenített Jézus: alázatosan és csöndben tűrnöm kell minden mocskot. Lehet, hogy nekem itt és most fáj, hogy a korbáccsal a húsomat szaggatják, de mindez valami nagyobb célt szolgál.

Második alkalommal a nővéremékkel közel két és fél órát várakoztunk a frissen megnyitott Rábé – Kübekháza átkelőnél, s így sem jutottunk sokkal előrébb. Közben besötétedett, közeledett a hét órai zárás és nem akart elfogyni az előttünk lévő hatvan autó. Így hát hazabattyogtunk ugyanazon a kanyargós, szellemjárta falvakkal tűzdelt útvonalon, amelyen néhány órával korábban szarvasmarhacsordák sétálgattak át teljes nyugalommal előttünk. Harmadik alkalommal pedig megijedtem, hiszen vasárnap reggel valaki kiírta a határfigyelős csoportba, hogy szombat este óta nem haladt a buszos sor. Így hát mindhárom alkalommal hétfő reggel ismét útnak indultam.

Mikor az egyik ilyen reggelen a határtól Szegedig közlekedő busszal akartam volna utazni, a hét órás határnyitásra olyan sok gyalogos gyűlt össze, mint ahány állat volt az említett csordákban. És ugyanúgy is rohantak, mint az a néhány lemaradt egyed, akiket az egyik gulyás kutyái kergettek futólépésben a csorda után. A határbuszon persze mindnyájan elfértünk, az már más tészta, hogy mint a heringek, egymás hegyén-hátán és nyomorogva. Amíg persze a város határában úgy nem döntött a sofőr, hogy megáll és kihívja a mentőket, mert az egyik utas elájult. A sors furcsa fintora, hogy majdnem ugyanazon a helyen álltunk meg, ahol 2016 februárjában a családommal lerobbantunk.

A nővéremet anyukám kísérte volna Ferihegyre, mert akkor utazott ki egy szemeszterre Hollandiába, én pedig végzős középiskolás révén az egyetemhez szükséges papírjaimat rendeztem volna. Csak hát lerobbantunk, s a hatalmas esti köd miatt a közel egy kilométerre lévő megyeszékhely esti fényeit sem láttuk. Majd, mint a mesékben szokott az lenni, megjött a kellő segítség. A határ felől érkező buszt apu taxiként leintette, amely elvitte a családom női tagjait a vasútállomásig. Egy kis várakozás után pedig egy kedves bácsi visszavontatott minket, aput és engem az éppen zárni készülő határhoz, amelyen átérve körülbelül 10 km/h-val száguldoztunk egy körforgalomban és több, mint egy óra alatt tettük meg az amúgy negyed órás utat.

A mindig úton lévő családomon belül elsősorban az anyukámhoz szoktak hasonlítani a külsőnk miatt, de a többiektől is szeretnék eltanulni néhány szuper tulajdonságot. A nővéremtől például a környezettudatosságát lestem el több-kevesebb sikerrel. A női létünk egyik velejárója a ciklusunk. Körülbelül 10 ezer (!) tampont és / vagy betétet használ el egyetlen nő a közel negyven évig tartó menstruációja alatt. Ez irgalmatlan nagy szemétmennyiség. Emiatt úgy döntöttem, hogy nem akarom elérni ezt a számot és váltok, így hát egyik csütörtökön nagyon izgatottan vártam az új kelyhem megérkezését. Még nem vagyok a legprofibb hulladékmentes – vászonzsákos lány, de van még időm fejlődni. Remélem, hogy van. És remélem azt is, hogy nem pusztítjuk el idő előtt a szeretett földünket, amelyen csak egy valamit nem értek.

A performance-t. És annak a létjogosultságát, miértjét. Legelőször személyesen a 2016-os velencei Biennálén találkoztam performance-szal. Egy fehér ruhás, hosszú haját a tarkóján összefogó tajvani férfi mérhetetlen lassúsággal közlekedett felém a kiállítótérben. Oda jött és rákérdezett, hogy beszélek-e angolul. Okkal-móddal, válaszoltam. Ezután megkért, hogy menjek ki vele a kertbe, majd az ott lévő fa székről levett egy követ és a helyére ültetett. Meg kellett várnom, míg a lassú sétájával visszament a terembe és kijött. Bevitte a követ és kihozott egy fa tálcán egy When beauty visits feliratú, viasszal lepecsételt levelet. Szép napot kívánt, meghajolt és elment.

A minap pedig egy festő képein elmélkedett egy ember a szegedi Agórában. A gondolatait egy power point prezentációba írta és közben mindenféle zene szólt. Szó szerint mindenféle. Az egyik volt tanárnőm is nagy performance művész a barátjával. Az interneten olyan videók keringenek róluk, mint amikor vízzel köpködik, valamint tejszínhabos eperrel etetik egymást és a pasi szaggatja a nő harisnyáját. Mindezeknél csak egy kérdést szeretnék felrakni. Mi ennek a művészeti ágnak az értelme?