Karácsony éjjel

Az árvaház nagykapuja döngve csapódott be mögöttük. A folyosón lépkedtek. Apja kezében eltűnt az ő kis keze, s csak húzta maga után, ahogy nagy léptekkel haladtak az épület belseje felé. Egy-egy ajtó kinyílt, és pár pillanatra kis, szurtos fejek jelentek meg a résekben. Kíváncsian méregették a jövevényeket, majd az ajtók ismét bezárultak. Az egyik előtt megálltak.

– Várj itt, ne menj sehová! – szólt rá az apja szárazon s bekopogott, majd belépett az ajtón.

A folyosón síri csend volt, mintha rajta kívül senki nem lenne a házban. A szobából egy-egy szófoszlány szűrődött ki. Egyedül, kezdeni, dolgoznom, megélni…

Kisvártatva nyílt az ajtó, de nem az apja lépett ki rajta. Egy sötét ruhába öltözött, fehér hajú idős asszony fogta kézen, s elindult vele a folyosón. Rá sem nézett. Pár lépés után, azonban Marci megállt.

– Apa azt mondta, hogy ott várjam meg! – mutatott az ajtóra.

Az asszony megszorította a kezét, s magával húzta a gyermeket.

– Az apád elment – mondta hűvösen, s megállt egy szoba előtt.

Marci szája sírásra görbült.

– Nem mehetett el, azt mondta várjam meg! – hüppögte.

– Ne bőgj! Ha azt mondtam, hogy elment, akkor elment – nyitotta be az ajtót. Elengedte a kis kezet, és a rossz ütött-kopott kis bőröndöt az egyik ágyra dobta.

– Itt fogsz aludni – mordult rá, – a ruháidat meg oda teheted – mutatott egy fából összetákolt szekrényfélére.

Marci rémült volt, és nem értette mi történik vele. Az imént még gombóc volt a torkában, de a sírásról is elfeledkezett. Az asszony csípőre tett kézzel várta, hogy a ruhák a helyükre kerüljenek.

– Igyekezzél, mert nem érek rá itt várni estig! – szólalt meg türelmetlenül.

A szigorú hangra Marci kinyitotta a kis rongyos bőröndöt, hogy kivegye belőle pár darab viseletes ruháját, de mielőtt belenyúlt volna nagy szemeit az asszonyra emelte kérdőn.

– Hova lett a mackóm? Ide tettem az oldalába – nézett a ruhákra.

– Játékot nem lehet behozni! – válaszolt az asszony röviden, türelmetlen hangon.

– Brumit, anya varrta nekem tavaly karácsonyra – pityeredett el.

Az asszony nem szólt semmit. Karba fonta kezeit és nézte, ahogy Marci lassan a polcra teszi a holmiját. Miután a kisbőrönd is eltűnt a szekrény mélyén, elindultak a folyosón. Egy nagy, kétszárnyú ajtó előtt megálltak. Az asszony benyitott. A teremben gyerekek voltak, kisebbek nagyobbak. Asztalok körül ültek, voltak, akik álltak s a fiú nem is tudta hirtelen felmérni, hogy mivel is foglalatoskodnak. Egy külön álló, nagy asztalhoz értek ahol egy ugyanolyan sötét ruhába öltözött, szintén idős asszony ült.

– Az új gyerek? – kérdezte anélkül, hogy Marcira nézett volna.

– Igen. Még egy éhes száj – sóhajtott.

Aztán egy asztalhoz ültették, ahol a közelgő karácsonyra készítettek egyszerű kis díszeket, amit a templom előtt árultak maguk a gyerekek némi apró pénzért. Szánalomból vették meg az emberek, de az a kicsi pénz is pénz volt, amit így kerestek. Egy hasonló korú fiúcska, akit Gyurinak hívtak azonnal összebarátkozott vele, segített neki és halkan beszélgettek. Szerencsére ez pillanatnyilag elterelte a gyermek figyelmét bánatáról. Szégyellte volna is a visszanyelt könnyeit, hiszen anya mindig azt mondogatta, hogy ő a nagy, okos fia. Így a könnyeknek, megmaradt az éjszaka a takaró rejtekében.

Már három hete élt az árvaházban, s bár a többiek felvilágosították, hogy fölöslegesen várja vissza az apját, minden ajtónyitásra felkapta a fejét. Talán Karácsonyra érte jön, és hazaviszi. Ha anya már nem is lehet velük… Ahogy közeledett a szeretet ünnepe, egyre nyugtalanabb lett. Egyre többet gondolt a múltra. Amikor a nagymama a kevésből is édes illatot, ízeket teremtett, s anya kikészítette a ruháját, amiben a templomba ment a szülei kezét fogva. De a nagymama és anya már egymás mellett, a temetőben aludta örök álmát. Ezért aztán ahogy közeledett a Szenteste napja, úgy szaporodtak a könnyek. Az utolsó pillanatig reménykedett. De eljött december huszonnegyedike, és az apja nem lépett be az ajtón. Sötétedett, a gyerekek a vacsorához készülődtek. Marcit egy pár gyerekkel a konyhába küldték, segédkezni a vacsora előkészületeiben. A konyhából egy ajtó nyílt az utcára. Ott hordták be az élelmeket, főzni valókat. Egy asszony, kalácsot sütött a gyerekeknek és ruhával letakarva beadta az ajtón a nevelőnőnek, aki megköszönte és átvitte a kamrába. Az asszony távozott, és miután Marci egyedül maradt rövid időre, habozás nélkül kisurrant az ajtón. Egy ideig szaladt majd megállt, s hátra fordult, de nem követte senki.

Még kifújta magát, gondolkodott. „Nagymama mindig azt mondta, hogy Karácsony éjjelén, az angyalok a földre szállnak és elhozzák a szeretetet az emberek közé. Akkor pedig anya is köztük van. Meg kell keresnem! Biztos az erdőben szállnak le…” – gondolta, és elindult a városból kifelé. Nagyon hideg volt, és őrajta csak az a ruha volt, amiben megszökött. Vacogott a foga, ugrált aztán futott egy ideig, majd megint ugrált. Az árvaház a város széléhez közel volt, így hamar elhagyta a házakat. Kevéske hó volt, és tiszta volt az ég. A hold hidegen világított, s a csillagok kékesen hunyorogtak. Ismét futott, s már az erdő szélén járt.
.

Az erdészházban jó meleg volt, már elköltötték az ünnepi vacsorát. Gyermek kacagása soha nem boldogította a szeretet ünnepét, csendesen telt ez az este is akár a többi.

– Feküdj le, aludj nyugodtan, nekem ki kell mennem még! – csókolta homlokon feleségét a vadász.

– Ilyen későn hová akarsz menni? Különben is, Karácsony éjjele van – kérdezte aggodalommal a hangjában az asszony.

– A gazdák panaszkodtak, hogy az öreg farkas tudod, amelyiket egyszer már megsebeztem pusztítja a jószágot. Tegnap éjjel hallottam a hangját. A közelben jár – válaszolta, miközben felvette kabátját, s a puskáért nyúlt.

A felesége nem örült neki, hogy éppen ezen az éjjelen vág neki a fagynak, de eszébe sem jutott ellenkezni. „Ha elhatározta, hogy megy, akkor bármit mondanék akkor is menne. Talán egy gyermek szava itthon tartaná”- gondolta, s szíve megtelt keserűséggel. De mire könnyei végigfolytak az arcán, a vadász már az erdei ösvényre lépett. Nem kellett otthon maradnia, hogy lássa felesége szenvedését a gyermek hiánya miatt. A szívében érezte. Ez hajtotta, űzte el a házból ezen az éjszakán.
.

Marci átfázott, és egyre lassabban haladt a fák között. A levelek már rég lehullottak az ágakról, s mint dermedt csontvázak karjai úgy meredeztek a csillagok felé. A hold ezüstbe vonta a tájat, s Marci egyre az eget kémlelte, hogy el ne mulassza a percet, mikor leszállnak az angyalok. Már nem érezte a lábait, és a hideg levegő égette a torkát mikor egy tisztás szélére ért. Nem tudott tovább menni. Lábai felmondták a szolgálatot, s egy fa tövében lerogyott. Összekuporodott amennyire csak tudott, s szemei le-lecsukódtak miközben rázta a hideg, hogy remegett belé. Időnként felpillantott az angyalokat keresve, de egyre tovább maradt csukva a szeme, s végül már a hideget sem érezte. Ekkor egy sárgás-aranyos fénysugár ereszkedett le, s körbeölelte a kisfiút. Valami melegséget érzett, pont olyat, mint amikor az édesanyja az ölében tartotta és magához ölelte.

– Édesanyám! – vacogta alig hallhatóan – hát eljött? Vigyen magával! – billent le a feje a vállára.

A vadász megpillantotta a fényt, a fák között. Meggyorsította lépteit.

„Mi lehet az? Nem jöhet ablakból, arra nincs ház. Meg kell néznem” – s már szinte szaladt. Ahogy közeledett a fény felé, az úgy halványodott. Amikor odaért a fához, már csak a hold világította meg Marci arcát. „Istenem! Egy gyermek!” – s gyorsan lerántotta a kabátját mely vastag meleg volt, s felkapva belegöngyölte Marci kis testét. A gallérját ráhajtotta a fejére, vállára kapta puskáját, s olyan gyorsan, ahogy csak tudott igyekezett a vadászház felé.

– Így történt, hogy azon a Karácsonyi éjjelen az a kisfiú szerető otthonra lelt a vadászházban – mondta nagyapám, miközben megigazította rajtam a takarót. Mielőtt elolvadt számban az utolsó szaloncukor darabkája is, és lecsukódott a szemem még láttam, hogy végigsimított kezével az előszoba falán lógó öreg puskán.
.
.

A Kincsvadászat minden kedves Olvasójának áldott, boldog Karácsonyt kívánok!