Kárhozott karácsony

– Amy!

Kivehetetlen morgás. Válaszféle.

– Amy!

Jéghideg ujjak kezdték böködni arccsontomat. Fejemre rántottam takarómat és másik oldalamra vergődve tökéletes védelmet építettem a gyapjúpaplanból. Egy taktikai zseni veszett el bennem! Ha lenne szabad kezem vállon veregetném magam.

– Azonnal kelj fel!

A jelenet kissé gimnáziumi éveimre hajazott, mikor édesanyám próbált reggelente életet és tettvágyat verni belém. Általában kevés sikerrel. Persze anyunak nem voltak paranormális képességei…

A takaróm lereppent rólam és nagy lendülettel egészen hálószobám távolabbi sarkig reppent. Fázósan kucorodtam össze a matracon. Némán fogadkoztam, hogy lelkes zaklatóm hamarosan kegyetlen és erőszakos halált fog halni… aztán eszembe jutott, hogy lustaságvédelmi szándékommal jócskán elkéstem. Alexander kétszáz éve tengette létét a másik oldalon. Egész pontosan ezernyolcszázkilencben érte el végezete, mikor párbajra hívott egy grófot, aki becsmérlő megjegyzéseket tett édeshúgára. A hajnal első fényénél két golyót is engedtek a mellkasába. Igen, igen egy halott párbajhőssel éltem együtt! Egy ügyetlen, célozni nem tudó hőssel…

Hogy miért láttam őt? A majáknak 2012 kapcsán igazuk volt egy dologban. Új korszak köszöntött az emberiségre, ami világvégét ugyan nem hozott, de sokan addig nem tapasztalt képességekkel gazdagodtak. Médiumok, jósok és gyógyítók százai ébredtek öntudatra. Köztük én is. Képes voltam beszélni, és látni a halottak elkóborolt lelkét, sőt kölcsönös antipátia esetén jól seggbe is tudtam rúgni őket. Olyanok voltak nekem, mint az élők.

A másik változás a sötétben sompolygó lények előjövetele volt. Vámpírhordák bújtak elő poros pincékből, vérfarkasok vallottak színt. Tulajdonképpen az összes mitikus lényről kiderült, hogy tényleg létezik. Istenek, angyalok és démonok. Kész elmebaj! Világszerte jogi viták kirobbantója volt az esemény. Az emberi faj kétségbeesetten próbálta újrafogalmazni magát és az őt körülvevő világot.

– Amy! – sürgetett szellemem hangja; felülve egy karba font kezű Alexszel találtam szemben magam.

– Miért keltettél fel?

– Állítólag ma karácsonyi vacsorát adsz – vont vállat az ajtóban álló száznyolcvan centis tökéletesség. Alexander arca tűrhetetlenül szép volt, ében haja laza csigákban omlott széles vállára. Szeme éjkék, szája csókolnivaló. A jó pasik mind foglaltak, bunkók vagy halottak… Jellemző.

– Megint elkalandozott a figyelmed! A te korodban illene felnőttként viselkedned!

– Mi az, hogy az én koromban? – vágtam hozzá egy párnát. Ügyesen elkapta a huzattal bevont lövedéket és a hóna alá csapta.

– Kedvesanyám a negyedik gyermekével volt várandós ilyen idősen – közölte gonosz vigyorral.

– Az ideálod legalább egy évszázada kiment a divatból! – öltöttem rá nyelvet. Öntudatosan talpra vágtam magam. – Ma életem legjobb vacsoráját fogom elkészíteni! – fogadkoztam. Alexander hitetlenül hümmögött. Szóra se méltattam. Átvonultam a fürdőszobába készülődni. Tíztől volt egy próbám, ráadásul estére vacsoravendégeket vártam!

Sebtében végigszántottam kócos hajamon, hogy elfogadható formába erőltessem szeleburdi tincseimet. Fejem búbján kezdett lenőni a festés, kritikusan méregettem a centis ronda csíkot. Elégedetlenül felsóhajtottam, olyan nehéz igazán szép lila festéket találni. Mindegy, erre nem volt időm! Hidegvizet locsoltam az arcomra, és megmostam a fogam. A hálószobám üres volt, mikor visszaértem. Alex felszívódott, szerencsére. Nem kellett azon aggódnom, hogy megles öltözködés közben.

Odakint három napja havazott egyfolytában, igazi karácsonyi hangulat volt. Az utcákon ünnepi díszek villogtak a villanyoszlopokon és a fákon. Lépten-nyomon karácsonyi dalokat éneklő kórusokba botlott az ember lánya. Gyerekkorom óta imádtam a telet, jó volt takaróba burkolódzni és a hóesést lesni egy tea társaságában.

A stúdiót a fiúkkal közösen béreltük. Nyolc éve zenéltünk együtt, jóba-rosszban. A hírnevünk lassan, de magabiztosan emelkedett. A tavalyi Dél keresztje című kisalbumunk a tengerentúlon is sikert aratott. Nem volt okunk panaszra.

A banda megért pár válsághelyzetet, de a legsúlyosabb egyértelműen a „comming out” krízis volt. A zenekarban – rajtam kívül – mindenkinek volt egy piszkos kis titka… Mind rémlények voltak, természetfelettiek, nem emberek! Kicsit mélyen érintett a fiúk titka. Igazán elmesélhették volna, jól tudtam titkot tartani!

Chuu, a dobosunk, saját bevallása szerint huszonöt éves. Nincs családja, biszexuális, és egy holló a háziállata. December huszonegy után kiderült, hogy Chuu, nem egyszerűen elköltözött, hanem elszökött Japánból. Lény: kami, foglalkozás: kaszás. Azaz, ahogy ő fogalmazott: shinigami. Pompás. Ezer éven keresztül gardírozott holt lelkeket, hajkurászott bekattant kopogószellemeket és magyarázta el gyerekeknek, hogy nem maradhatnak tovább anyu hálószobájában. Sosem mondta, mitől sokalt be.

Dalton. Basszusgitáros. Angyal. Bár, ha pontos karok lenni, csak volt. Renegát. Akad némi nézeteltérése Istennel. Nem viccelek, a keresztény Isten létezik! Igaz, sok más Isten is, úgy tűnik, ez olyasmi, mint a mi politikai rendszerünk, csak a mandátumok hosszabbak.

Dalton, szimpatizált Lucifer nézeteivel és az első példájára forradalmat szervezett a mennyben. Elbukott, azóta a földön él. A menny hiányát végtelen hedonizmussal igyekszik pótolni.

Cruzius, szólógitáros. Mondjuk a neve, az elejétől idegennek hangzott. A többiek legalább próbáltak valamilyen szinten beszürkülni. Cruzius nem. Három államban körözték, csak mióta ismertem kétszer ült börtönben, súlyos testi sértésért és tiltott szerekkel való visszaélés miatt. Tejfehér haj keretezte jóképű arcát, szemei sárgán villogtak. Utóbb megtudtam, nem kontaktlencse…

A zenekar hírnevének mondjuk jót tett, hogy a tagok többsége nem ember. A rajongók száma exponenciálisan nőtt, hisztérikus tini lányok csápolták végig az összes koncertünket, a fiúk nevét kántálva. Bezzeg az enyémet senki nem kiabálta.

Feltrappoltam az apró épülethez vezető lépcsőkön. Régen szoba-konyhás magánház volt. A tulajdonos, miután áthelyezték a déli partra, kiadta nekünk.

– Sziasztoook! – kiabáltam lelkesen és bevágtam magam mögött az ajtót. Chuu a kanapén terpeszkedett, rózsaszínre pingált tincsek lógtak a szemébe, ahogy felpillantott.

– Halihó, Amy!

Cruzius a kávégép mellet ücsörgött, az ajtóval átellenes sarokban. Homályos tekintettel méregette a lassan lecsepegő éjfekete folyadékot.

– Neki mi baja? – halkítottam le hangomat és aggódva pislogtam a morcos démonra. Chuu rázkódó vállal, hangtalanul nevetett.

– Tegnap előkarácsonyozott a barátaival. Úgy tűnik, nem bírja olyan jól a nedűt, mint állította – felelte a kami szemérmetlenül hangosan. Cruzius gyűlölködő pillantást vetett ránk, de szó nélkül hagyta a dolgot.

– És Dalton?

– Ő nem jön – fintorgott bocsánatkérően Chuu.

– Mi az, hogy nem jön? – mérgeskedtem. Nélküle nem sok értelme volt a próbának. Gyűlöltem, ha hanyag módon álltak a munkához.

– Karácsony környékén mindig begubózik, ha nem tűnt volna fel, cica – adott hangot véleményének Cruzius. Értetlenül pislogtam a másnapos démonra, aki épp kávét porciózott magának.

– Nem értem… – ráncoltam a homlokom. A gitáros mérgesen pislogott rám kávésbögréje fölött.

– Nem vagy túl okos, igaz?

– Nyögd ki mi baja Daltonnak, vagy fogd be!

– Egy renegát angyal, és a kereszténység legnagyobb ünnepe. Tényleg kurva nehéz összerakni.

Kiitta a csészéjét, majd újratöltötte a poharat.

– Hiányzik a családja? – pislogtam.

– Ez radikális lesarkítása a dolognak, de a te primitív agyad számára tökéletes magyarázat.

– Ne légy goromba! – kérte dobosunk ártatlan hangon – Amy! – fordult aztán felém – Dalton nem olyan, mint mi. A renegátoknak nehezebb. Angyalként nincsenek érzelmeik, mikor elbuknak minden bonyolult lesz. Fájdalom, keserűség, bizonytalanság. Neked emberként természetes. Megtanultad kezelni, de neki…

– Hatszáz éve bukott el! – vágott közbe Cruzius – Ideje lenne megbarátkoznia a tudattal.

– Hallgass! – csettintett Chuu. Szólógitárosunk szája szemem láttára tapadt össze, ajkai egymáshoz préselődtek, majd összenőttek. Cruzius talpra pattant, kétségbeesetten kezdett csapkodni maga körül. A rózsaszín hajú dobos elégedett vigyorral dőlt hátra a kanapén.

– Lehet, hogy jelenleg munkanélküli vagyok, de azért isten!

Elképedve pislogtam a szélmalmosat játszó démonra és a roppant önelégült kamira. Ilyen társaságban is ritka volt hasonló jelenet. Nem voltak emberek, de csak nagyon ritkán fitogtatták az erejüket.

– Na, most, hogy végre csend van, este megtartod a vacsit? – mosolygott rám Chuu. Nagy barna szemei vidáman csillogtak.

– Persze – bólintottam, közben a benőtt száját tapogató Cruziust figyeltem.

– Segíthetek a főzésben? – tudakolta vidáman a kis japán.

– Tudsz főzni? – ámultam el.

– Ugyan már, a japánok a halat is nyersen eszik… szerinted, mennyire tudhat főzni? – morogta mérgesen Cruzius, úgy tűnt időközben sikerült, valahogy szétválasztania összenőtt ajkait.

– A következő testrés, amit összenövesztek a segglyukad lesz! – fenyegetőzött Chuu villogó szemmel.

– Lesz próba? Dolgom lenne! – váltott témát feltűnő sebességgel a gitáros.

– Nem. Dalton nélkül nincs értelme – feleltem elkámpicsorodva.

– Akkor léptem! – vont vállat a démon, épp magára rángatta elmaradhatatlan, földig érő bőrkabátját, mikor elég bátorságot gyűjtöttem a kérdésre.

– Este számíthatok rád?

Sárga szemei hitetlenkedve tapadtak rám.

– Igen – pislogott bájosan – Fél éve zaklatsz ezzel a vacsorával.

Boldogan a nyakába ugrottam és cuppanós puszit nyomtam meleg arcbőrére. Cruzius egész testében megdermedt, láthatóan meglepte reakcióm.

– Köszi! – engedtem el nyakát és hátrébb léptem. Démon munkatársam arca viharos sebességgel váltott paprikapirosból fehérbe. A további beszélgetést megelőzve gyorsan kereket oldott.

A vásárlás lassan és szervezetlenül zajlott. Chuu nem segítségemre volt, inkább hátráltatott. Mindent megbámult, összefogdosott, ráadásul összeveszett egy kislánnyal az utolsó zacskó pillecukron…

Két órával később leizzadva, csomagokkal megpakolva, értünk haza, áfonyadzsem nélkül. Az ugyanis elfogyott…

A lépcsőházban összetalálkoztunk Doriannal, a vámpír szomszédommal. Elárvultan ácsorgott az ajtaja előtt. – Dorian! Baj van? – kérdeztem hosszúfogú barátomat. Szaggatottan rám emelte mélabús zöld szemét.

– Nathalie elhagyott – közölte síri hangon.

– Sajnálom! – nyögtem ki pillanatnyi hallgatás után. Dorian és Nathalie az elmúlt fél évben heti rendszerességgel szakítottak és jöttek össze. Nem tudtam túl komolyan venni a jelenlegi elvállásukat se, de azért sajnáltam Doriant.

– Gyere át vacsira, tartok egy kis ünnepséget – invitáltam mosolyogva. Dorian álmatagon bólintott, motyogott valami válaszfélét, aztán eltűnt az ajtaja mögött.

– A vámpírok esznek egyáltalán szilárd táplálékot? – tudakolta Chuu hatalmasra kerekített szemekkel.

– Amíg rendszeresen isznak vért, a testük pont úgy működik, mint egy emberé – válaszoltam, miközben a kulcsaimmal babráltam.

– Milyen jól informált vagy.

– Jóban vagyunk – vontam vállat és beinvitáltam Chuut a lakásomba. Hátra se nézve bemasíroztam a konyhába. A kami mosolyogva lépte át a küszöböt, de néhány lépés után lehervadt arcáról szokásos vigyora. Megszeppenten pislogott a hálószobám ajtaja felé. Nem értettem hirtelen hangulatváltozását.

– Mi a baj?

– Nem mondtad, hogy van lakótársad… – közölte színtelen hangon. Óvatosan lerakodtam a csomagokat a konyhapultra, és a szigetre támaszkodva kihajoltam a konyhából, hogy szemügyre vegyem a nappalimat.

Alex a hálóm ajtajának támaszkodva állt. Ellenségesen méregette a rózsaszín hajú dobost.

– Ő Alexander – mutattam be házi szellememet. – De hogyhogy látod?

– Shinigami voltam. Szériatartozék – felelte Chuu.

Igaz is, néha teljesen elfelejtkeztem róla, hogy nem ember.

– Ő a munkatársad, Amy? – tudakolta Alex ellenségesen. Nem igazán értettem ezt a harcias fellépést.

– Chuu-nak hívják, a banda dobosa. És kami, ha érdekel – mondtam.

A főzés hasonló tragédiába fulladt, mint a vásárlás. Végül Chuu-t ki kellett tiltanom a konyhából. Sajna Cruziusnak igaza lett, az ex-kami tényleg nem tudott főzni. És különösebben ügyes sem volt, az ujjait sem tudta behajlítani, annyi helyen tarkították ragtapaszok elvágott ujjait. Kiparancsoltam a nappaliba fát állítani, meg díszíteni. Alex közreműködésével.

Délután ötre volt egy szénné égett pulykám és egy leégett karácsonyfa a nappalimban… A díszvacsorám tempósan halad egy orbitális katasztrófa felé. És még áfonyadzsem se volt! Bár tekintve, hogy a pulyka aktívszenes állapotot vett fel, nem kellett volna ilyeneken aggódnom.

Lehuppantam a füstölgő sütő elé. Chuu és Alexander a nappaliban ücsörögtek egymás mellett. Úgy festettek, mint két óvodás, akik rossz fát tettek a tűzre. Nem állt szándékomban vigasztalni őket, leégették a műfenyőmet! Valamiért úgy gondolták a műanyag és a gyertya jó barátok, ennek szellemében mécseseket aggattak a fenyőágakra és éppcsak végeztek az apró viaszbogyók meggyújtogatásával, mikor maga a fa is lángra kapott. Szerencsére Chuu gyorsan kapcsolt és eloltotta a felcsapó lángokat… a függönyömmel.

Hangtalan agóniámnak telefoncsörgés vetett véget. Ügyetlen mozdulattal előhalásztam a farzsebembe dugott készüléket, hogy felvegyem.

– Tessék?

– Amy? – hallottam Dalton hangját – Először is bocs, hogy nem mentem ma próbára! Magam alatt voltam… Azt szeretném kédezni, áll még az esti meghívás?

A hangja bizonytalan volt, rekedt. Szívesen lefújtam volna a vacsorát, de nem tehettem ezt Daltonnal.

– Persze… – feleltem nem túl meggyőzően.

– Történt valami?

Próbáltam visszafogni a panaszáradatot, de nem ment, a világ legnagyobb szerencsétlenének éreztem magam.

– Leégett a műfenyőm! – robbant ki belőlem az információ. Éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel.

Dalton nem úgy reagált, ahogy elvárható lett volna. Tiszta szívvel kezdett kacagni.

– Ez nem is vicces! – jajdultam fel kislányos morccal.

– Jaj, csillagom, sajnálom! – fuldoklott a visszafojtott nevetéstől – Azért mehetek?

– Ha nem zavar az égett műanyagszag…

– Hamarosan találkozunk! – közölte és bontotta a vonalat.

Arcomat dörzsölgetve talpra kecmeregtem. A pultra hajítottam a mobilom és kitrappoltam a nappaliba. Chuu bűnbánó tekintettel pislogott rám, Alex rám se mert nézni.

– Sajnálom, Amy! Én csak azt akartam, hogy szép legyen! – fogadkozott a dobos.

– Semmi gond – feleltem lefelé görbülő szájjal – Dobjuk ki azt a vacakot! – intettem a feketére pörkölődött műanyagágak felé. Chuu engedelmesen talpra pattant és a hóna alá kanalazta a használhatatlanná vált fenyőt. Az ajtón próbáltuk kiszenvedni a bűzlő fát, mikor megérkezett Cruzius.

– Ezzel meg mi történt?

– Leégett.

– Azt látom, de hogyan, cica?

– Chuu meg Alex felgyújtotta! – panaszkodtam.

– Ki az az Alex? – ráncolta össze szép ívű szemöldökét Cruz.

– A bentlakó szelleme! – felelte helyettem Chuu.

– Ahha… Tedd le azt a vacakot! – morran rá a dobosra. Chuu értetlenül méregette a démont, de engedelmeskedett . Cruzius előbb beinvitálta magát a lakásomba, gondosan becsukva maga mögött az ajtót, majd az összeégett fa roncsaira emelte sárgán villogó szemeit. Értetlenül meredtünk rá, fogalmam se volt, mit akar. Mereven, pislogás nélkül bámulta az összezsugorodott fatetemet, percnyi néma szemezés után tapsolt egyet. A fám szemem láttára alakult át a leggyönyörűségesebb karácsonyfává. A megégett ágak kizöldültek, a díszek kígyóként kúsztak a szúrós ágak közé és apró pukkanásokkal üveggömbök tűntek fel a tűleveleken, ízléses elrendezésben. A fa tetején hatalmas, ezüstösen csillogó dísz mutogatta magát. Cruzius elégedetten bólintott.

– Így jobb, azt hiszem.

– Ezt, hogy csináltad?

– Démon vagyok! Senki se mondta, hogy az erőmet csak rossz dolgokra használhatom.

Chuu és Alex döbbent pillantásától kísérve átmasírozott a szobán, hogy bepillantson a konyhába.

– Szóval, pizzát eszünk? – kérdezte gonoszkodva. Nem tudtam haragudni rá, megmentette a fámat!

– Ja, pizza – vontam vállat – Bajod van vele?

– Francokat. Amúgy se bírom a pulykát – kacsintott és kivonult a nappaliba.

Dalton a pizzás fiúval és Doriannal karöltve érkezett. Gyorsan kifizettem a futárt és a két gőzölgő party pizzával a karomban beljebb invitáltam vendégeimet.

Az este kellemesen telt. A pizza hamar elfogyott és utóbb senki sem panaszkodott a kosztra meg a pulyka hiányára. Dorian cseppet sem bánta már, hogy Nathalie kidobta, egymásra találtak Chuu-val. Egész este a sarokba húzódva sutyorogtak, s mikor búcsúzóra fordult az este, együtt távoztak. Dalton egész este vidám volt, szájáról egyetlen pillanatra sem olvadt le a boldog mosoly. Cruzius szerint végre túljutott a honvágyán.

A vendégek távozása után bugyuta vigyorral telepedtem le a fám alá, hogy kicsit még gyönyörködjek benne.

– Szép este volt – közölte Alexander vidáman. Jót tett neki, hogy olyan emberek társaságában töltötte az estét, akik látják. Csak Dorian volt kivétel, de vámpír szomszédom figyelmét, amúgy is túlzottan lekötötte egy bizonyos rózsaszín hajú dobos társasága.

– Igen – mosolyogtam Alexre.

– Irtó tehetségtelen vagy a konyhában.

– Ahha – nevettem fel vidáman. Ezen nem volt szépítenivaló. Az órám hangos csippantással jelezte, hogy éjfél van.

– Boldog karácsonyt, Alexander!

– Neked is boldog karácsonyt, Amy!