TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Maja ünnepe

Jelige: Karácsony

Maja reggelenként elaludt a villamoson. Megesett, hogy jóval tovább utazott, mint ahol leszállt volna. Egy nő, akivel egy megállóból indultak, figyelte őt. A közelben állt és a kapaszkodóra dőlve nyomkodta a mobilját. Ha összetalálkozott a tekintetük, a nő elmosolyodott.
Az anyja megmondta, mi történik vele, ha érettségi után nem veszik fel sehova. Dolgoznia kell, és a rosszabb munkák közül választhat. Ezek ahhoz képest lesznek rosszak, amit diplomásan végezhetett volna. Ilyennek számított a telefonos értékesítés, az eladói egy kínai boltban, vagy a gyorséttermi meló. Addig mondta, míg végül Maja, aki akkor gimnáziumba járt, tartani kezdett tőle, mi lesz, ha tényleg állást kell keresni. Nem merte végiggondolni, inkább telefonozott, felhívta a barátnőit, megpróbálta magában a minimálisra csökkenteni a szorongást. Végül nem volt annyira rossz, de persze jó sem, hogy dolgozni kezdett.
Először is, reggel soha nem bírt magától felkelni. Az anyja ment be hozzá vagy ötször, mire magához tért, de akkor is negyed meg félórába került, amíg ki tudott mászni a takaró alól. Az anyja néha drasztikus eszközökhöz folyamodott, elhúzta a függönyt, de ő visszahúzta, a kiabálás ellen viszont nem védekezhetett. Visszakiabált, és annyira felidegesítette magát, hogy végül felkelt. Néha reggeli várta az étkezőasztalon, ha az anyja nem dolgozott. Máskülönben ilyesmire sem idő nem jutott, sem étvágya nem volt hozzá. Idegesen ébredt, az anyja csak jobban felidegesítette, ahogy viselkedett vele, folyton arra játszott, hogy lelkiismeret-furdalást keltsen benne a hibáival való szembesítéssel.
Nem volt annyira rossz dolgozni. Többféle munkahelyet kipróbált – az anyja azt is megmondta, ha nem jár rendesen iskolába és nem írja meg rendesen a leckéjét, akkor nehezen fog megmaradni egy munkahelyen -, és mindig találkozott olyanokkal, mint amilyen ő volt. Az anyja szerint olyan emberekkel kellett volna barátkoznia, akik jó társaságot jelentenek számára. Bátorítják, inspirálják, de ő nem talált ilyeneket. Lehet, nem is léteztek ilyen emberek. A gimnázium vége felé már egyáltalán nem hitte el azt, amiről az anyja a tanulás érdekében beszélt. Pedig csak annyit mondott, bízzon és higgyen magában. Önbizalom és hit, nem is lehetett volna két olyan dolgot találni ezen a világon, ami ennyire távol állt tőle
Legutóbb egy irodában helyezkedett el, ahol pénzügyi dolgokkal foglalkozott. Egyre több feladatot bíztak rá, az anyja erre azt mondta volna, hogy csak kihasználják, mert fiatal és nincs családja. Ezt nem is tudták róla, de időnként ő is ezt gondolta, mert ő maradt bent legtovább a legidősebb kolléganőjével, aki anyáskodott fölötte, lévén négy gyereket felnevelt, és valahogy kezdettől így alakult a köztük lévő kapcsolat. Biztos észrevette, milyen magányos vagy, mondta Maja énjének az a része, amely a saját anyját jelképezte. Folyton állást foglalt és megmondott, pont, mint az igazi. Néha segített, de a legtöbbször hátráltatta őt. Ennek ellenére szüksége volt rá és ezért meghallgatta, amit mondott.
A fiatalok, mint Maja, ezt az említett anyáskodó kolléganőjétől hallotta, ahogy megbeszélte az irodavezetővel, keveset beszélgettek. Inkább csak udvariaskodtak egymással. Nem sütöttek süteményt, amit behozhattak volna hétfőn, hogy körbekínálják a társaságot. Recepteket sem cseréltek, legfeljebb a közeli éttermekről szerzett tapasztalataikat osztották meg egymással. Mert nem jelentettek többet annál, akik voltak, munkatársak, és kész. Nem volt szükségük egymásra, hogy önmaguk legyenek. A náluk idősebbek mintha folyton visszaigazolásra vártak volna, hogy megdicsérjék a hajukat – egyáltalán: észrevegyék, hogy fodrásznál, kozmetikusnál jártak -, a ruhájukat, a cipőjüket, hogy elismerjék őket. Ez biztosította számukra a pozíciójukat, és helyezett el másokat előttük vagy mögöttük. Majánál és a kortársainál ilyesmire nem volt szükség. Ők úgy nőttek fel, hogy azt hallották otthon, mennyire nagyszerűek – akkor is, ha rosszul tanultak -, úgy jók, ahogy vannak, elfogadják őket és nem kell változniuk. Maját is mindig dicsérte az anyja, milyen szép, és ellenezte, hogy műkörmöt és műszempillát csináltasson magának. Soha nem értette meg, hogy ezek nem külsőségek a számára, hanem csajos dolgok, olyasmi, ami csak az övé. Az anyja látta, hogy a hosszú körmeivel nem tud kinyitni egy kólás dobozt, és egyszer az is megtörtént, hogy emiatt nem tudta kihúzni a bankkártyát az automatából. Ahogy tizenöt és fél éves korában megcsinálták az első műkörmét, akkor még a legrövidebb méretben, hozzánőtt és a része lett, többé nem tekinthetett el tőle. Ugyanígy érzett a műszempillával kapcsolatban. Később az anyjától azt kérte, hogy vegyen neki műbőr dzsekit, érezte, hogy jól fog neki állni. Túl drága cipőkben járt – az anyja szerint -, de megkapta, még akkor is, ha vásárlás előtt és után veszekedtek, vagy alapos kioktatást kapott. Ezeket megtanulta elviselni. Még mindig jobban járt az olyan szülővel, aki állandóan magyarázott neki az élet nagy dolgairól, mintha egyáltalán nem foglalkoztak volna vele.
Reggel beér az irodába, főz magának egy kávét, és kicsit internetezik az asztali gépen. Ez olyan, mintha otthon lenne, de legalább nem a mobilnetet használja. Később megnyitja a postaládáját, néhány dolgot felír, nehogy elfelejtse. Azelőtt sosem használt post-itet, az anyja tizennégy éves kora körül rá akarta szoktatni a határidő naplóra is, de ő ellenállt. Úgy is épp eléggé szorongott, hogy még az idő számításának és hasznos eltöltésének terhét a nyakába vette volna. Egyébként sem érezte szükségét annak, hogy bármit felírjon. A jelen számított és a barátnői, néhányukkal meggyűlt a baja, az anyja szerint azért, mert túl önzően viselkedtek egymással szemben. Az osztály nagy része a Kígyó jegyében született – akadt néhány év vesztes Sárkány -, így csupa önfejű, ám roppant bölcs és intelligens ember került egy kupacba. Mindenki vezető akart lenni, és úgy tett, mintha neki semmi újat nem lehetett volna mondani, mintha az összes tudás birtokába került volna már tíz évesen, amikor elkezdték a nyolcosztályos gimnáziumot.
Az anyja megjósolta azt is, hogy irigykedni fog mások sikereire. Pontosan így lett, mert páran tényleg sokra vitték, egyik diplomát a másik után szerezték, míg otthon laktak és a szüleik eltartották őket, vagy annyit kerestek, hogy elég magas életszínvonalat tudtak belőle finanszírozni. Ő közepesen keresett, és a cigaretta meg az energiaitalok sok pénzét elvitték. De ezek tartották őt meg a jelenben. Még mindig nem győzte le a szorongását, de az sem őt, hanem kiegyeztek. Egyes napokon Maja volt erősebb, másokon a szorongás. A szüleitől érzékeny idegrendszert örökölt, az anyjának sokáig dühkezelési problémái voltak, az apai nagyanyja huszonöt évesen öngyilkos lett, hátrahagyva kétéves gyermekét.
Az apjával nem tartotta a kapcsolatot. Maja tizennégy hónapos korában egyik napról a másikra elment az albérletből, ahol nyomorúságosan éltek. Megfosztotta őket a normális élettől, hogy az apja nem dolgozott, hanem ügyeskedésből próbálta meg őket eltartani, annak ellenére, hogy a szekér ezen a területen évek óta egyáltalán nem szaladt. Az anyja később rengetegszer elmondta, nem érti, hogy Maja apja, aki bent volt a születésénél és elvágta a köldökzsinórt, miért nem szedte magát össze és keresett állást. Ehelyett az anyja ment el dolgozni eladónak, mert azt az állást találta meg leggyorsabban, nem sokkal Maja egyéves születésnapja után.
Szóval az utolsó együtt töltött napjukon, egy április végi napon az apja fogta Marát, akire ő vigyázott egész nap, elvitte az anyja munkahelyére, átadta neki, és hagyott egy üzenetet az albérletben, hogy költözzenek haza, ő pedig majd jelentkezik, ha talált új lakást. Többé sosem költöztek össze. Az anyja kapott egy garzonlakást a saját családjától, később ennek is meglett a története, nagy nehezen tudták eladni, és a nagyapja azt akarta, hogy a pénzt felezzék el a lányai, pedig a nagynénjének már volt egy megfelelő nagyságú lakása, nekik pedig azon a dohos garzonon kívül semmi, az anyja barátjának a szüleinél éltek négy évig, mert így legalább neki saját szoba jutott. Maja sokszor dühöt érzett azért, mert az anyja annyi mindenhez alkalmazkodott, és a stressz miatt dühkitörései támadtak.
Az érettségi nem sikerült rosszul, de olyan jól sem, hogy bejutott volna a kiválasztott szakra. Egy kétéves képzésre felvették, de annyira fáradtnak, enerváltnak érezte magát a középiskolát követő ősszel, hogy finoman fogalmazva fél gőzzel vágott neki, és ugyanúgy végigaludta az órákat, ahogy a gimnázium második és harmadik osztályában. Sokra nem ment az ott tanultakkal, de legalább elvégezte, és az anyja, úgy tűnt, mindörökre békén hagyta az egyetemmel. A saját álmait erőltette rá, vagyis azt, ami az ő generációjának, az X-nek még fontos lehetett. Diplomát szerezni. Jó állásba kerülni. Családot alapítani. Gyereket szülni. Maja csak egy helyet akart, ami nem a szülei lakása és egy kutyát, hogy várja valaki, amikor hazaér. Egy barátnőjénél lakott, a lakásban bárhol rágyújthatott, nem kellett lemenni a ház elé és a barátnőjének voltak kutyái. Néha ő vitte őket sétálni. Egy kutya minden morzsa figyelemért hálás. Régen, gyerekkorában tengerimalacokat tartottak, amik édes, ragaszkodó jószágoknak bizonyultak. Időnként eszébe jutott, hogy újra vesz magának egyet, de aztán inkább örült, hogy mégsem emellett döntött. Úgysem tudott volna figyelni egy saját háziállatra. Pedig az állatok is az örök jelenben élnek, ahogy ő is tette, csak nagyon rossz napokon gondolt a múltra és a lehető legkevesebbet a jövőre, amit, nem tehetett róla, de úgy látott maga előtt lebegni a távolban, mint Damoklész kardját.
Ha együtt ebédelt a kollégáival, úgy érezte magát, mint régen, ha az osztálytársaival gyorsétterembe mentek. Teljes szabadság és felelősségmentesség. Az anyja régen mindig adott neki pénzt, ha kért tőle, és a többieknek mindig jóval több volt a pénztárcájukban, mint neki, de akkor összeszorította a fogát és kisebb menü rendelt, vagy elfogadta a meghívásukat. A fizetéséből is nehezen jött ki, de megvette a cigit és megcsináltatta a körmét. Folyton elfeledkezett azokról a dolgokról, amiket a hűtőbe tett, és a barátnője végül megevett vagy kidobott. Ő minden hétvégén főzött kettejüknek, örült, hogy gondoskodhat valakiről. Sosem ítélte el Maját, máskülönben egyikük sem tudott volna a másikkal élni. Az egykorú kollégái egy fiú kivételével párkapcsolatban éltek, a lányok az esküvőjüket tervezték, a fiúk arról beszéltek, hogyan fognak sort keríteni a lánykérésre.
Ebéd után gyorsabban telt az idő. A téli időszámítás beköszöntével Maja szorongóbbá vált, gyakran gondolt rá, hogy felhívja az anyját és megkérdezi, hazaköltözhet-e. Tudta, hogy igen, mégis illendőnek tartotta megkérdezni. Olyan könnyű lenne, de abban nem volt biztos, hogy valóban segítene rajta. Így legalább talált magának egy helyet, ahol elkezdte kikaparni a gesztenyét. Mindig megpróbált valamennyit félretenni, legalább pár ezret, csak hogy bizonyítson magának.
Az anyja minden héten telefonált, hosszan csörgette a számát. Maja megígérte, hogy meglátogatja őket, majd mindig lemondta, húzta, halasztotta az időpontot, amikor tényleg elmegy hozzájuk. Közeledett a karácsony, már nem halogathatta tovább. Az anyjának biztosan rosszul esett, hogy kerülte őket, ismerte jól, készült a találkozókra, továbbra is bármit megvett volna neki. Ahogy hazafelé tartott a villamoson, megint céltalanná vált, visszajött az érzés, mint érettségi után. Fejét az ablaküvegnek támasztotta, a hideg, nyirkos érzéstől várta, hogy elterelje a gondolatait. Majdnem mind vele utazott az a jó néhány ismerős arc, akik reggel is. Lassanként leszálltak, először a kertvárosiak, a maradék a lakótelepen, ahol a végállomás állt. Maja betért a hipermarketbe, végigácsorogta a sort, vett néhány dolgot, amit napok múlva kidobhat. Elhatározta, hogy főz magának valami egyszerűt, baconbe tekert csirkemellet, megkeni tejföllel és sült krumplit készít hozzá. Tényleg könnyen elkészül vele, ahogy hazaér, hozzá fog látni.
Még betért a játszótér melletti parkba, leült a pad támlájára, a szatyrot maga mellé tette. Itt végre egyedül volt, rágyújthatott, kicsit húzhatta az időt, mert a barátnője lakásába sem szeretett annyira hazaérni. Egyelőre nem tudta elképzelni, hol fogja magát megint jól érezni. Egyáltalán, mikor érezte jól magát utoljára? Nyolc-kilencéves korában, amikor a kis földszinti garzonban laktak, gyerek volt, semmi gondja, élhetett a mának, és az anyja keddenként bőségtálat készített neki vacsorára. Előtte együtt vásároltak, az anyja elhozta őt az iskolából, a napköziből, és hazafelé betértek egy kisebb közértbe. Ő kérhette a csemegepultnál a két szelet császárszalonnát, ami mellé ugyancsak szalma krumpli járt és valamilyen savanyúság. Az anyja tálcán vitte be neki a szobába, és ő boldogan evett. Ha visszatekerhetné az idő kerekét, megtenné.
A játszótérre, amit este jól kivilágítottak, egy kisfiú érkezett az apjával. Maja ismerte őket látásból, általában ilyenkor jöttek, a gyerek szaladt, felült a hintára, kiabálta, hogy magasabbra. A férfi nevetve próbálta meg csitítani. Maja nézte őket, de semmi több, nem képzelte azt, hogy ők a családja. Szívta a cigarettákat és közben csak ült ott. Az anyja mindig mondta, hogy öltözzön fel, végre hasznát vette a vastag kötött sálnak, a sapkának és a kesztyűnek, amiket régen utált. A bakancs melegen tartotta a lábát és nemcsak kényelmes volt, de divatos is. Marának néha eszébe jutottak a nagyszülei, akikkel több, mint tíz éve, tizenegy éves kora óta nem tartották a kapcsolatot. Furcsa emberek voltak, a nagyanyja valószínűleg narcisztikus, aki sosem szerette Maja anyját, az idősebb lányát, a nagyapja pedig eléggé megkeserítette az életüket, ahogy időről időre betört az életükbe és bűntudatot keltett régi dolgok felemlegetésével. Sosem értették pontosan, miért viselkednek így, mert Maja tudta, hogy szépen élnek, az anyja mindig mindent megtett érte, arról pedig igazán nem tehetett, hogy Maja apja elhagyta őket. A saját szülei talán éppen ezzel nem tudtak megbirkózni, a nem a saját kudarcukkal, és végül örökre eltávolodtak tőlük. Az anyja húgával sem tartották a kapcsolatot, az ő lányát csak kétszer vagy háromszor látták a születését követő évben, mert pont abban az időszakban kezdődött el a családtól való fájdalmas elszakadásuk.
A kisfiú megunta a hintázást, és ahogy a homokozó felé futott, észrevette Maját. Ő arra gondolt, hogy odainteget neki, végül mégsem tette. Csörgött a telefonja, egy fiú kereste aznap már vagy tizedszer, évek óta kerülgették egymást, úgyhogy közeledett az idő a találkozásra. Maja felvette a hívást, megint érezte a régi lelkesültséget, amit kamaszkorában, elképzelte, hogy találkoznak, megismerik egymást, elmennek pár helyre, összecsiszolódnak, és akár együtt is élnek majd, valamikor, feltéve, ha Damoklész kardja nem zuhan rá az életére, hogy mindent összezúzzon. Úgy tette le a hívást, hogy félig erre gondolt, de félig már a közelgő találkozóra. Még nem mondta biztosra, mikor ér rá, még alszik rá egyet. A kisfiú hazament az apjával, amíg Maja telefonált. Nem baj, holnap úgyis látja őket, és minden este, amíg ugyanebben az időben erre jár.
A házukkal szemben bement a dohányboltba. A fiú, akivel találkozni fog, nem dohányzik, és ki nem állhatja a füstöt. Ezért is érdekes, mi lesz közöttük. Csak ne felejtsen el félretenni a fizetéséből karácsonyi ajándékokra. Tavaly végül nem ment el senkihez, mert az összes pénzét elköltötte, és meg kellett várni, amíg december végén utalták a következő bért.
A barátnője még nem ért haza, és a kutyái türelmetlenül ugráltak Maja lábára. Az anyja hívta, és amíg bepakolt a hűtőbe, kihangosította. Pontosan ettől félt, hogy túlságosan nagy hatással lesz rá, amit az anyja mond. Meghívta őt karácsonyozni és felvetette, hogy költözzön haza. Lelkesen újságolta, hogy felújították a szobáját, új bútorokat vettek, és kapott egy állótükröt, amiről egész kamaszkorában álmodott.
Maja lecsendesítette a kutyákat néhány falat nyers hússal, és csíkokra vágta, majd felgöngyölte a csirkemellet. A belsejébe tejfölt kent, és ezúttal nem felejtett el sajtot szórni rá, mielőtt berakta a sütőbe.

.

.
.

  1. Karácsony

    Nem is én lennék, ha nem maradt volna a szövegben elírás… Utólag is elnézést kérek ezekért. Maja először a Mara nevet viselte és a név ragozott alakjait nem javítottam.

Hozzászólás

*