TEL: 29 954 303 - E-MAIL: info@triviumnet.hu

Oszkár & Kornélia

Jelige: Mandula

A borongós reggelt a szitáló eső még nyomasztóbbá tette. Oszkár, szobája ablakából nézte a fényesen csillogó utcát. Színes esőkabátok, tarka esernyők hömpölyögtek odakint, gyors léptű emberek kerülgették a tócsákat, mindenki sietett valahova. A kerekesszék foglya szelíd tekintettel figyelte a nyüzsgés forgatagát, gondolatai visszakanyarodtak a múltba, bütykös ujjai körülölelték bögréjét, halkan kortyolgatta kávéját.
Arcának vonásai még mindig arról árulkodtak, hogy jóképű fiatalember volt, aki az élet napos oldalára született, vágyai valóra váltak, önbizalma az égig ért. Aztán egy napon, az Isten megsokallta nagyképű, fellengzős életét – egy autóbaleset pontot tett sorsának közepén –, és jól megleckéztette. Nem engedte meghalni a kórházi ágyon. Élni kényszerítette, s eltűnődni azon, mi is valójában az élet értelme. A táncparkett ördöge lebénult lábakkal vegetált. Az évszakok egymást váltogatva néha fojtogatták vagy őrjöngő dührohamban törtek rá, de volt, hogy vidám napokat hoztak, régi kalandok emlékeit idézték fel. Sok-sok idő után, küzdelmes, önmagával viaskodó éveiben egyszer csak rázuhant a fölismerés, és vergődő lelke megbékült sorsával. – Mert azt mondják, ahol az Isten becsuk egy ajtót ott kinyit egy ablakot – a népszerűség, amit elvett tőle, kiszolgáltatottságában megtanította rá, mit jelent a tisztelet, az alázat, és ezután megkapta az élet igazi ajándékát, a boldogságot. Bozontos szemöldöke alatt a szarkalábak sűrűjében szeme egyre fényesebb lett, szíve lángolt, elméje élni akart, és ő csak írt, írt. Egyetlen hűséges társa egy bőrkötéses füzet volt, ami őrizte titkait, mert kellett valaki, akinek kiönti érzéseit, hogy a látszat sokszor csal és maga sem érti, miért fordít hátat egy kedves embernek, miért menekül tőle, amikor mindig csak rá gondol.
Egy reggel arra ébredt, hogy valami észbontó vágy kerítette hatalmába. Az új ápolónő, aki három hónapig helyettesítette Anna nővért, szolid, visszafogott teremtés volt, de az a kisugárzás, ami áradt belőle, teljes fölfordulást hozott életébe. Békés, nyugalomban telt napjai zaklatottá váltak, nem tudott aludni, sem enni, újból rátapadt a szégyenlőség, és a kínok kínját élte át ennek a nőnek a közelségétől. Kedvességét a legnagyobb közömbösséggel fogadta, s mint egy durcás kisfiú, a ridegség álarca mögé bújt. Utolsó munkanapján, amikor bejött hozzá elköszönni, a kis szoba szikrázott a feszültségtől. Zavart tekintetük egymásba akadt, a szó némaságba dermedt.
Oszkár szeme könnyesen csillogott az emlék fölelevenedett varázslatában. Bögréjét a széles ablakpárkányra tette, belelapozott az elnyűtt bőrkötéses füzetbe, és az elsárgult lapok közt olvasgatott. Az óra mutatója némán körözött a számlapon. A Nap sugaraival széttúrta a felhőket az égen, vidám utcazajt lopva a szoba szögletes falai közé, elnyelve egy halk puffanást, amikor a füzet kicsúszott a férfi kezéből, és a szőnyegre esett.
.
*
.
A hosszú folyosó homályában az ajtók fegyelmezett sorban ácsorogtak, színtelenségükkel beleolvadva a régen festett falak sorsába. Az ápolónő tétován álldogált, papírgalacsint gyűrögetve a zsebében. Az öreg, kopott kilincs mélyen meghajolt, a tizenkettes szoba ajtaja halk nyikorgással kitárult, és ők csak nézték egymást szótlanul.
– Oszkár, búcsúzni jöttem. A vacsoráját már Anna nővér fogja behozni. – törte meg a csendet Nelli.
– Minden jót kívánok önnek, Kornélia. Minden jót. – Válaszolta a kerekesszékben ülő férfi, most először összeszedve bátorságát, hogy mélyen elmerüljön a nő szépségének csodálatában, barna hajának fényes hullámaiban, ahogy vállán szétterült. Testében a vágyakozás különös bizsergéssel lüktetett, már maga előtt sem bírta letagadni érzéseit. A nő odalépett hozzá, és kezét nyújtotta. A két tenyér egymáshoz simult, érzelmeiknek szabad utat nyitva. Az ujjak hirtelen ledobták magukról a szemérem páncélját, s szerelemre éhesen tapadtak egymáshoz.. Nelli úgy érezte, valami olyan történik vele, ami eddig még soha. A férfi, izzó tekintete lángra lobbantotta kavargó érzelmeit, s elfojtott vágyai hatalmas erővel törtek a felszínre. A lelepleződés zavarában gyors mozdulattal kimenekítette kezét Oszkár tenyeréből, és egy halk – viszlát– kíséretében kisietett a szobából.
A következő hetekben az a különös érzése támadt, hogy egy barna szempár kíséri minden lépését. Magányossága szertefoszlott, és végtelenül boldog volt. Talán egy hónap múlt el, vagy kicsit több mire az elhatározás visszavitte az otthonba, mert nem tudott így élni tovább. Bűnnek érezte a hallgatást. A legnagyobb véteknek, ha nem mondja el a férfinek, amit iránta érez.
Gyors, kopogó léptek visszhangoztak a folyosón, de az ismerős szoba előtt ijedten torpantak meg. Az ajtó tárva nyitva volt, a kerekesszék gazdátlanul állt a fal mellett. Nelli, a döbbenettől sápadtan pislogott.
– Elkéstem – motyogta maga elé, szeme könnybe lábadt, torkát görcs szorongatta. Szédült, tántorgott, ahogy belépett. – Elkéstem Oszkár, bocsáss meg – a fájdalom hangos zokogásban tört ki belőle. Körülnézett a szobában, ujjaival megérintve a falakat, az ágyat, a könyveket a polcon, keresve valamit, ami hozzájuk, csak kettőjükhöz tartozik. Ekkor tekintete a padlóra esett. A barna bőrkötéses füzet – mint egy fölkiáltó jel a szőnyeg zöld mintái között,– a lába előtt hevert. Ahogy kezébe vette, a bőr érintése visszaadta Oszkár tenyerének puhaságát. Kinyitotta az utolsó bejegyzésnél, ahol az elsárgult selyemjelző vége kilógott. A füzet lapja halványan kéklett, vibrált, az egymás után, sűrű sorokban leírt nevektől. Az egész oldalt kitöltötte. Ugyanaz a név, a saját neve: Kornélia. Visszalapozott kettőt, hármat, és még rengeteget. Minden oldalról ugyanaz a kusza kézírás szólt hozzá százszor, ezerszer leírva: Kornélia.

.

.
.

Hozzászólás

*

Solve : *
12 × 9 =