Pusztító szerelem

Regényrészlet
.

Reggel épphogy összekapták magukat, már jött is a riasztás. Két raj emelkedett elsőként, a levegőbe. A még csípős hideg letépte az álom utolsó foszlányait némelyik fiú szeméről. A gépek nedvesek voltak, és a füvön is bokáig ért a harmat. David kelet felé fordult. A nap első sugarai aranyfénybe vonva a horizontot, megsemmisítő csapást mértek az éjszakára. A fiúk már a gépeikben ültek, s várták az engedélyt a felszállásra, hogy felemelkedve ráfeküdjenek a napsugarakra. Csodálatos volt ez a reggel. David úgy szállt fel erre a bevetésre, mintha sétarepülésre indult volna. Nem gondolt süvítő golyókra, halálra csak arra, hogy gyorsan végezni az ellenséggel és visszajönni. Ma elmaradt a szokásos gyomortáji szorítás, az émelygés hol erősebben, hol gyengébben, ami a bevetést megelőzte. De ez csak rá vonatkozott. Percek óta levegőben voltak már, mindenki nézelődött, hogy minél előbb felfedezzék az ellenséget. Egyszer csak reccsent a mikrofon, és az egyik fiú beleszólt a rádióba izgatott hangon: – Banditák alattunk tíz óránál!

Ralph balra billentette gépét, s lenézett. Sárga orrú gépek igyekeztek zárt alakzatban, valahová.

– Utánuk! – Kiáltotta a kötelék vezetője, s egyszerre borítottak le, hogy az ellenség mögé minél jobb pozícióban érkezzenek. A Messerschmittek szétszóródtak, hogy felvegyék a harcot Ralphfal és társaival, akik igyekeztek célkeresztjeikben befogni ellenségeiket. David volt ma az első, aki leszedett egyet közülük. Előtte keresztben húzott el egy Spitfiret üldözve, a hasát mutatva David felé. Ott is érte a sorozat. A robbanást követően darabokra hullt. David elfordult a veszélytől, s egy enyhe ütést érzett a gép hátulja felől. Hátra nézett, nem látott gépet. Eltalálták? Pár másodpercet várt, de nem történt semmi. Jobbról egy újabb Me–109–es tűnt fel, David utána vetette magát. A 109–es tüzelt, s egy gép a rajból fekete füstcsíkot húzva leadta az orrát.

– Jamie, ugorj ki! – Kiabált David a rádióban.

Várt, de nem történt semmi. Közben a füstölgő gép egyre vesztett a magasságából.

– Kifelé! – Hallotta valaki más hangját is, amit nem ismert fel. Pár másodperc telt el, s kétségbeesett hang szólalt meg:

– Nem tudok! Beszorult a kabintető! – s hallatszott a hangján, ahogy küzdött a kijutásért.

David szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Kétségbeesve követte szemével a gépet. A földön narancssárga lángtenger jelezte, hogy már minden késő.

– Mögötted, Dave! – Hallotta Roger türelmetlen hangját. Lesiklott balra egy nyújtott fordulóval, s úgy százötven méterre a német gép mögött bukkant fel ismét. Nem volt menekülés. Rövid sorozat lett az eredmény, és elfogyott a lőszere. Óriási szerencséje volt. A német menekült, ahogy csak tudott. Egyedül maradt.

– Vége! – hallotta a vezér hangját – Irány haza! Jamien kívül hiányzik valaki?

– Jake! – válaszolt Ralph. Kigyulladt, de időben ki tudott ugrani. Láttam, nem volt baja.

– Rendben! – nyugtázta a vezér – Zárkózzatok fel!

„Este újabb ágy lesz üres, és az asztalnál is felszabadul egy hely”– gondolta David s érezte, hogy szája keserű. Lenézett. Lent, térkép volt a világ. Eszébe jutott, az első repülése. Mikor végre megbillentve gépét lemert nézni meglepődött, hogy fentről milyen pici minden. Mintha egy óriásként járna az emberek birodalmában. Most tovább fürkészte az alatta elsuhanó tájat. A művelt földeket legelők váltogatták, erdők, mint zöld brokkolik tették változatossá a tájat. Látott apró traktort, munka közben. Mintha lent, nem lenne háború. A traktorról, eszébe jutott az otthon. Szerette, ha az apja engedte dolgozni vele. A lányok előtt kihúzva büszkén járt, előbb tekintették felnőttnek, mint a többieket. A fiú szívét melegség öntötte el. Hazai föld. Ebben a percben nem valami elcsépelt formában érezte át a haza szeretetét, ebben minden benne volt. A lenti világ féltése, az elszántság a megvédésére. Nem is tudta volna megfogalmazni, amit érzett. El sem tudta képzelni, hogy azt a földet ott lent idegenek vallhassák a magukénak valaha is. Úgy érezte, hogy most nem tudna annyi gép jönni, hogy ne szállna gondolkodás nélkül szembe velük. De nem látott sárgaorrúakat, és a rádióból sem kaptak új koordinátákat. Eszébe jutott a lány. „Ma is eljön vajon?” Most jött rá, hogy tulajdonképpen állandóan a fejében volt csak időnként kalandozott el, mint az előbb és persze a harc lekötötte minden idegszálát. De most úgy érezte, mintha végig mellette lett volna. Ralph repült mellette, Spitfire-e egész közel került hozzá. Átintett neki. Ő is felemelte kezét. A reptér fölé értek. Lent Spitfire-ek álltak sorban, bevetésre várva. A két barát egymás mellett szállt le. Ralph mutogatott egy irányba. A fiú arra nézett. A lányok ott álltak egy gép mellett, és két fiúval beszélgettek. Annyiszor gondolt rá, hogy eljönnek – e ma is és most öröm helyett valami olyasmit érzett, amit még soha. Felfogni csak annyit tudott, hogy rossz volt. De hogy mi volt az oka, még nem tudta.