Ragnarökk

Ahogyan az emberek mondják: a világ még fiatal volt, és az idő még nem létezett – én azonban öregebb voltam a világnál és az időnél, öregebb az embereknél is. Hatalmas voltam, s egyedüli királyként uralkodtam középső világ népein. Azonban fél szememet adtam a tudásért mikor a bölcsesség kútjába pillantottam – s megláttam a sorsomat.

A felső világból először érkeztem az emberek közé. Tüzüknél melegedtem a kunyhók nyirkos homályában. Feleségeikkel háltam és gyermekeket nemzettem, vadásztam és földet műveltem, együtt vándoroltam velük tavasszal, amikor a jég elolvadt és zöld fű tengere borította el a pusztákat. Azután a papjuk lettem, még később pedig a királyuk. De miután már sokszor meghaltam és újjászülettem a középső világban, eluntam ezeket a játékokat és valódi mivoltomban megnyilvánultam.

Az alacsonyrendű szellemek és démonok, akiket a népek tiszteltek – a nevüket már ha akarnám se tudnám felidézni – gilisztákként takarodtak el az utamból, s menekültek le, egészen az alsó világba. A föld megremegett, és új teremtés vette kezdetét, amelynek az ura én voltam egyedül én, a leghatalmasabb isten. Miután egyedül maradtam, teremteni kezdtem. Minden isten belőlem származott és minden isten; Thor, Loki, Tyr és Heimdall – akiket az emberek gyermekeimnek neveztek – én magam voltam.

Miután magamat megsokszoroztam, megismertettem az emberek legérdemesebb harcosaival, hogyan kell a föld gyomrából kibányászott ércből fegyvert kovácsolni, királyaikkal az acélt és a mágiát, hogy csatába vezethessék harcosaikat az én dicsőségemre. Átadtam papjaiknak a rúna tudományát, hogy megismerhessék az akaratomat. Az akasztófák tövében jártam, s a halottak számomra élők voltak, és az élők halottak. Mindenhol megjelentem, ahol frissen ütött sebből vér fröccsent. Ilyenkor ragyogtam belülről, feketén, mint az éjféli nap, s én voltam a pusztító, aki bekebelezi magába a teremtést és én voltam a teremtő, aki önmagát eltávolítva önmagából kiáradva formává válik, majd ismét megsemmisül, örök és cél nélküli játékba feledkezve. Emlékszem, hogyan csorgott fekete vér a páncélomon, hogy a szakállam egész vörös volt s hogy nyilak fúródtak a torkomba. Bezúztam a koponyákat, ütöttem és fogadtam az ütést. Mindegy volt, ki győzött, hiszen a viszályt én támasztottam, a békét és hoztam el, és mindig csak én lehettem az egyetlen és igazi győztes, akár letiportak akár győzedelmeskedtem. Ezek voltak a hatalom évei.

Akik kegyetlennek tartottak és ellenem prédikáltak, valójában csak nem értettek meg – hiszen nem tudták, hogy kegyetlenség nélkül mit sem ér az irgalom, pusztítás és halál nélkül nincsen értéke a békének sem. Azt hitték, hogy a halál az élet ellenpólusa, és ők minél több és minél hosszabb életet akartak a középső világban. Úgy hitték, hogy a jó és a rossz egyszerűen csak szemben állnak egymással, sőt, egymástól független létezést tulajdonítottak e fogalmaknak. Azt hitték, hogy szüntelen pusztítás és pusztulás nélkül, betegség nélkül lehetséges élet, szépség, növekedés, boldogság, és egészség. Hogy a kettő nem mindig egy végső soron, és a kettő nem az egy megsokszorozódása, hanem valami, ami az egytől függetlenül is létezik. Azt hitték, hogy én és Loki ellenségek vagyunk, és hogy Loki az elpusztításomra tör. Nem tudták, hogy én és Loki egyek vagyunk.

Amikor nem harcoltam, palotámban lakomáztam a Hősökkel, akik a csatában haltak meg, és megdicsőülve Istenek lettek. Hallgattam a hollókat, akik elmondták nekem, mit gondolnak a halandók a középső világban, minden gondolatukat, minden tervüket ismertem. Éreztem, ahogyan reszketnek, ahogyan féltik az életüket a halálos csapásra várva, és ilyenkor kacagtam, teli tüdőből, úgy, hogy a palotám falai megreszkettek belé, és a harcosok felemelték vérrel telt kupáikat, amit a halottak koponyáiból faragtak lányaim, a Valkűrök, és Hősök éltettek engem, a teremtés és a pusztítás urát. Tudtam mindent, hiszen halottakkal voltam körülvéve, – s a halottak mindig bölcsebbek az élőknél.

Személyesen sohasem találkoztam vele. Azt mondják ö is a felső világból jött, s élt a középső világban, majd leszállt az alsó világba. Azt mondják Ő is tudta, – nincsen különbség élet és halál között. Megölték, de a sírja üres volt. Magam is, római páncélomban és köpenyembe burkolózva, tribunusaimmal és tisztjeimmel körülvéve, ott a júdeai pusztaságban csak az üres sírt láttam és az elfordított követ, amely a szikla bejáratánál feküdt félrelökve. Amikor belenéztem a bölcsesség kútjába, akkor láttam mindezt. Ő azt tanította, – légy irgalmas, és ha megtámadnak, ne védekezz. Ez a métely lassan megfertőzte a világot. Birtokolta mindazt a tudást amit én, de nálam is hatalmasabb akart lenni. Én erős voltam, számtalan harcos lélek ura, egyetlen gondolatomra vasba öltözött seregek mozdultak, de ő még nálam is hatalmasabb akart lenni. És az emberek nem sokat értettek semmit abból, amit mondott, de érezték a hatalmát, azt a hatalmat, amitől mi is megborzongtunk ott az Asgardban. Leghűbb követőim, a harcos királyok sorra borultak térdre előtte, s a lányaim már egyre kevesebb hőst kísértek véres lakomára. A középső világ nem lett békésebb, de az emberek egyre kevésbé hittek már a háború megváltó erejében, abban, hogy a bátorság és a hősiesség Istenné teheti őket – hogy istenülhetnek a csatában. Lassanként az irgalmasok és kíméletesek jöttek, és a háború helyett elkezdtek kereskedni. Jobban szerették akkor már az aranyak csengését, mint azt a zenét, amely az összetörő csontok zajában, amely a halálhörgésben és az én kacajomban visszhangzik. Egy napon aztán, csendesen eltávoztam a palotámból. Testvéreim és lányaim önként vetettek véget életüknek, és én néztem, hogyan lángol az Asgard. Csak a hollók követtek.

Nevetnem kell, amikor arra gondolok, hogy minek állítottak be engem az új tanok hívei. Azt mondták én vagyok az alsó világ fejedelme, aki a pusztában megkísértette őt. Uppsalát lerombolták és az áldozati köveket bemocskolták tömjénnel és valamiféle vízzel, amelynek mágikus hatást tulajdonítottak, amelyről azt hitték elkergeti az „ördögöt.” Sosem fogják megérteni, hogy Gonosz sohasem létezett, mert ők azt akarják, örökké nappal legyen, addig, amíg ki nem ég a szemük a világosságtól, ahogy nekem kiégett, amikor a kútba tekintettem. Azt hiszik az ostobák, hogy majd szembe tudnak nézni azzal a rettenetes fényével, amely nekem a fél szemembe került.

Aznap, amikor ellátogattam a templomukba, éppen egy öregasszony képét öltöttem magamra. Még akkor sem hagytam abba a rúnák énekét, mikor a máglyára vittek és éreztem sülő húsom szagát, élveztem látni a megdöbbenést az arcukon, ahogyan a keresztet hányták magukra, míg csak hamuvá nem perzselődtem.

Persze, egyébként elvonultan éltem, egészen északon, egy barlangban, amely egy norvégiai fjord sziklafalába mélyedt. Olyan voltam, mint a nap, amely hosszan rejtőzködik a sarkvidéki éjszakában. A Hősök már mind megöregedtek és meghaltak, csak én voltam még mindig itt – az istenük. Én azonban tudtam, hogy így lesz, mert mindenről tudomást szereztem, mikor a bölcsesség kútjába pillantottam.

Tavasz idején lementem a völgybe és a parasztokkal beszélgettem, a termésről, jó vagy rossz időkről, hogy mennyi halat fogtak. Igen, tudták, hogy ki vagyok, felismertek fél szememről és a két hollóról, amelyeknek szemével láttam, s akik mindenhová követtek. Ott voltam mindenhol, ahol a parasztok ekéje elesett hősök csontjait forgatta ki a földből. Amikor a falvakat jártam, az emberek rendelkezésemre bocsátották az asszonyaikat, s volt, aki titokban nekem áldozta elsőszülöttjét. Aztán, – a következő ezer évben – egyre ritkábban látogattam az emberek közé. Nem akartam látni, mi lett belőlük. A középső világ már egyre kevésbé érdekelt, – ugyan a hollóim szemén keresztül mindent láttam és mindenről tudomást szereztem, semmi sem keltette fel igazán az érdeklődésemet. Évszázad telt el évszázad után és egyre kevesebben imádták már az ő faragott képét.

Egészen addig rejtőzködtem, míg egy napon nem találkoztam vele. Hajóval érkezett, a világ másik végéből. Az arca olyan volt, mint egy hősnek, – ha szerencsésebb korba születik talán magam mellé emeltem volna az Asgardba. Szőrcsuhában volt, mezítláb, fején a tövisek szaggatta sebekkel. Csak a szeme lángolt. Egyetlen pillantásommal kiolvastam belőle életének egész történetét. Tudtam, hogy a szíriai sivatagban harminc évig élt csalánlevélen és rovarokon, a ciliciumot még mindig a dereka körül hordta. Emberi mértékkel már nagyon idős lehetett, mégis úgy tartotta magát, mint egy harcos.

Éppen akkor talált rám, mikor a jeges folyóparton rőzsét gyűjtöttem. Azonnal felismert fél szememről, és a vállamon ülő hollóról.

Egyetlen szó nélkül borult le előttem, és egészen addig fel sem tápászkodott, amíg nem szólítottam.

S hosszú idő óta először kacagtam úgy, ahogyan király koromban. Úgy kacagtam, hogy a halottak megborzongtak a sírjaikban, és a régi fegyverekről, melyek eltemetve feküdtek a föld mélyében lepergett a rozsda. Mert láttam, és tudtam, ezt is előre.