TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Szivárvány

Jelige: Paula

Látta őket nap mint nap, és mégis minden alkalommal, ahogy zajosan elvonultak a nagy porlepte üvegablak előtt polgárpukkasztó másságukkal, feltette magában a kérdést: – Honnan jöhetnek? Kik lehetnek? Hova tartanak? Hova tart ez a világ? Valami mély részvét ébredt a mellkasában, a finom anyagú mellény alatt, amelyet még egy öreg vietnámi szabó készített, jóval a használtruha kereskedelem virágkora előtt, részvét, sajnálat az emberiség, a kultúra, úgy általában az egész civilizált társadalom iránt, és mélyeket sóhajtozott, majd elfordult az ablaktól, hogy meglegeltesse szemét imádott könyvein. Büszke volt rájuk, mindre egytől egyig, és arra is, hogy túl a nyolcvanon saját könyvtárral büszkélkedhet. Bár megnyitotta a nagyközönség számára is, a túlpörgött, rohanó világban vajmi kevesen lépték át a küszöböt, de ő nem adta fel. Várt. Minden nap reggel, kínos pontossággal kilenckor, miután felvette elegáns öltönyeinek egyikét, és különös gonddal megfésülte gyér fehér haját, leballagott az emeleti szerény lakosztályából a szentélybe, ahol a betűk laktak, sűrű tömött sorokba szerveződve, megsárgult lapokon. Ott ült velük délig, tudós csendbe burkolózva, majd miután elfogyasztotta egyszerű ebédjét, amit egy közeli étterem nem túl okos kifutófiúja szállított ki neki naponta, folytatta az örökös várakozást este hétig. Néha beesett az ajtón egy-egy könyvbarát, talán vásárolt volna is, de a zord öregúr némán mutatott a cetlire a falon: ˝ Nincs kölcsönzés, se eladás, csak olvasás – itt˝, és a mindeddig lelkesnek mutatkozó vevő kiperdült az ajtón, át a szemközti könyvpalotába. Az öreg vállat vont, visszaült az ódon, intarziás íróasztal mögé és tovább bámulta az üvegablak túloldalán zsibongó huszonegyedik század pillanatképeit. Így figyelt fel rájuk is, öten voltak, harsányan nevetők, fiatalok, színesek, és minden nap ott lófráltak a közeli téren. Mint öt frissen szabadult egzotikus madár, és az agg könyvtáros azzal szórakoztatta el magát, hogy próbálta kitalálni, hogy melyik fiú és melyik lány közülük. Négyben nem volt biztos, hanem az ötödik, egy kicsi, madárcsontú, csenevész, az lány volt biztosan. Merthogy gyakran megállt, és az üvegablak tükrében megigazította a haját. Fura volt. Nagyon. Fejének egyik oldalán enyhe zöldben játszó centis hajat viselt, és fokozatosan a feje búbja felé, ahogy nőtt a hajhosszúság, úgy gyarapodtak benne a színek, hogy a túloldalon, ahol elérte sovány vállát, hirtelen feketébe csapjon át. Csupaszon maradt fülében érdekes fülbevaló csüngött: egy kulcskarika, két kis kulccsal.
– Jönnek – mormolta az öreg csak úgy magának és a könyveknek, és közelebb húzódott az ablakhoz. És, valóban, a színes csapat felbukkant a járdán. A másik irányból közeledő két idősebb nő nagy ívben kerülte ki őket. A lány megállt, és az üvegablak felé fordult. Ahogy megigazította a haját, mozdulata lelassult. Közelebb lépett. Kezeit finoman az üvegre tette és benézett az ablakon. Az öreg a szemüvegéhez kapott, és korát meghazudtoló gyorsasággal hátrébb lépett. Elfordult. Mikor egy idő után visszafordult, a lány már nem volt ott, csak két kis vonal a poros ablaküvegen. A könyvek némán hallgattak. Valamikor ebédidő után jóval, mikor kint eleredt az eső, nyílott az ajtó. Hosszú idő óta, először, rekedten nyikorogva. A könyvtáros felkapta a fejét. Kissé kába volt, volt úgy, hogy elbóbiskolt a délutáni órákban. Hitetlenkedve kapaszkodott az íróasztal szélébe. A lány puhán lépkedett feléje, fülében csilingelve koccantak össze a kulcsok. Nem szólt, csak nézte az íróasztalnál egyenes derékkal ülő, szigorú öregembert, és mikor odaért eléje, tétován biccentett. Felnézett a falon függő felhívásra, aztán elsétált a tömött könyvespolcok közé, ujjaival finoman érintve egy-egy könyv oldalát. A könyvtáros nem mozdult, csak szemével követte, és a szivárvány jutott az eszébe. Volt valami a lány mozdulatában, amikor hozzáért a könyvekhez. Valami babonás tisztelet, valami féltő szeretet, és az öregben úgy pattant szét eddigi összes előítélete, mint a szappanbuborék.
A lány óvatosan kivett egy könyvet az egyik polcról, és letelepedett egy karosszékbe. Olvasott, elveszett benne. Szája körül néha mosoly bujkált, máskor rosszallóan vonta össze a szemöldökét. Aztán hosszú idő múlva, jóval a zárás ideje után felállt, megcirógatta a könyvet, mintha búcsút venne tőle, visszatette a helyére, elhaladt az öregember előtt, az ajtóból visszafordult és biccentett, majd kilépett a járdára. Valami enyhe virágillatot hagyott emlékül maga mögött. Az öreg könyvtáros eloltotta a lámpákat, és magára hagyta a könyveket. Már jóval elmúlt éjfél is, de valahogy nem jött álom a szemére. Egyre csak a különös látogatón töprengett, ki lehet, honnan jöhet, mit üzenhet az elrugaszkodott külsejével, vajon segítségért kiált vagy csak pusztán a társasága kedvéért ilyen, mert az nem lehet, hogy gonosz legyen az, aki így olvas. De ki mondhatja meg, hogy ki gonosz és ki nem, pusztán, mert külsőre olyan amilyen.
Minden délután eljött, de sosem szólalt meg. Csak odabiccentett, majd estig olvasott, és elment, maga mögött hagyva a jellegzetes virágillatot. Mért nem szól sosem? – tűnődött az öregember, amikor látta délelőtt elhaladni az ablak előtt. Olyankor bezzeg kacagott és hangosan beszélt a társaihoz. Egyik nap egy tulipánt helyezett egy nagy pohár vízbe a lány karosszéke melletti kis asztalkára, meg egy csésze gőzölgő teát. A múltja jutott az eszébe, jólesett elmerengeni az egykori tavaszokon, amikor minden olyan más volt, a békebeli langyos nyári esték illatát vélte érezni, és lelki szemei előtt újra látta régen eltávozott szerettei arcát. Hirtelen tört rá a magány, és jeges félelem szorította görcsbe a lelkét. Eltelt az élet, és még annyi mindent kellett volna tenni. És sok mindent másképpen. Mindenki elment, és őt itt felejtették, s míg úgy hitte, hogy ugyanaz maradt, megváltozott körülötte a világ. Az idő legyőzte őt.
Mikor észrevette a virágot, megtorpant. Megfordult és odaállt az íróasztal elé, lenézett a szigorú vonású öreg arcra. Közelebb hajolt. A sűrű szempillák alól szürke szemek csillantak. Mélyen, hihetetlen melegséget és szomorúságot árasztva:
– A nagyapámra emlékeztet engem – mondta halkan, a tinédzserekre jellemző remegő hangon. – Köszönöm, hogy nem zavart el.
Aztán többet nem jött el. Teltek a napok, az ajtó nem nyikorgott többé, és az öreg könyvtáros minden este kétségbeesetten törte a fejét. A tulipán elhervadt a pohárban, és a tea minden délután kihűlt. Míg végül egy napon a múltból itt ragadt öregember felöltötte az ünneplő ruháját, azt, amelyiket a saját temetésére szánt, kalapot tett és sétabotjába kapaszkodva kilépett az utcára. Hunyorgott kissé a fényben, és a feje is megfájdult a megannyi hangtól, de töretlenül haladt a tér felé. Elképedve szemlélte az ezerarcú tömeget, látta, ahogy az emberek egykedvűen mennek az útjukon, ahányan, annyi ismeretlen cél felé és nem néznek semerre sem. A téren hotdogárus kínálta harsányan az áruját, odébb egy fiatalember hegedült, előtte üres volt a hegedütok. Aztán meglátta. A színes ruhákba öltözött óriási szobrot, amit emberek alkottak. Négy színes hajú gyerek. Álltak, furcsán egymásba kapaszkodva, szobormereven, nem reagálva semmire. Néhány lézengő turista, fényképezőgéppel a nyakában bámulta őket, volt, aki aprópénzt dobott a színes kalapba, és volt olyan is, aki úgy elment mellettük, hogy észre sem vette őket.
– Ő hol van? – kérdezte az öregember az egyiküktől.
A fiatalok értetlenkedve néztek egymásra, majd a fura, kalapos, pálcás idős úrra.
– Kicsoda? – kérdezte az egyik, egy fiú.
– Az a lány. Aki veletek csavarog.
– Elnézést uram – szólt újra a fiú – Velünk senki más nem csavarog, magunk vagyunk.
Az öreg könyvtáros zúgó fejjel szédelgett vissza a könyvei közé. Remegő kézzel simított végig az íróasztal tetején, és nem értette, hogy mi történik vele. Van valahol valaki, akinek a nagyapja jut eszébe róla, miért? Bárcsak akkor régen ott, a valamikori vonatállomáson ne engedte volna elmenni azt a lányt. Akkor talán lenne valaki valahol, akit nem csak a nagyapjára emlékeztetne. Annyi mindent kellett volna másképpen csinálni, ha az ember a szív útját követte volna, de olyan nagyon nehéz a helyes utat megtalálni, és van úgy, hogy mire észbe kap az ember, arra már eltűnik a szivárvány is az égről.

.

.
.

Hozzászólás

*