Vilma, Vera

Jelige: Karácsony

Hosszú a szenteste az utcán, van idő gondolkodni róla, meg az életről, mindenről, ami az embernek eszébe jut.
Hol lehet most a szociológushallgató kislány, aki egyszer régen végigcsinálta vele az ünnepeket? Együtt rótták a kilométereket, megfordultak a három nap alatt az összes szokott helyen, bemutatta őt a barátainak, a haja szála sem görbült meg annak a lánynak, jött az rendesen, ott aludt, ahol ő, a szálláson, mert kutya hidegek jártak akkor télen is. Verának hívták. A hajléktalanszállón egy széket kapott a folyosón, összehúzta magát rajta, pihent néhány órát. Reggel mentek tovább, vagyis vissza, a Vérmezőre, mindig jó hely volt az Attila út, az ember elválaszthatta magát a többiektől, mint búzát az ocsútól, de az utca elég nyílt ahhoz, hogy megtalálják a szociális munkások és kapjon meleg ételt, forró napközis teát. Az ünnep eltelt, hosszúra nyújtották a búcsút, Vera pénzt akart neki adni, mielőtt elköszönt. Nem fogadta el. Később megbánta, de csak azért, mert a lány végig úgy tekintett rá, mint egy álruhás Jézusra. Ezt el is mondta, mint egy szerelmi vallomást, halkan, akadozva. Miklós nevetett rajta, és azt mondta, tartsa meg nyugodtan a pénzét, ha neki szüksége van rá, megszerzi.
Lehet, valami egyetemi tanár lett az a lány, Vera, olyan okos volt, biztos sokra vitte. Ő is vihette volna, ha odafigyel, hallgat az anyjára, akinek Vilma volt a neve. Máig őrzi magában az első képet, amire vissza tud emlékezni: az anyja felültette őt az asztalra, kétéves lehetett, és rágyújtott, fújta a füstöt, Miklós meg nézte, ahogy az arca hol eltűnik benne, hol előbukkan belőle. A Gát utcában laktak, mai napig szereti a külvárost. Ott élnek a legőszintébb és összetartóbb emberek. Nem takargatnak azok semmit. Egyszerű madzagra teszik a vizes ruhát az udvaron, az anyja is arra tette, télen folyton kinn felejtette, és mire észbe kapott, ráfagyott. Szaladt ki éjnek évadján, mezítláb, kombinéban, lekapta a nadrágokat, ingeket, szoknyákat, blúzokat, és futott vissza, ugrott be mellé az ágyba, átölelte a hideg karjaival, az orra hegye is fagyos lett egy perc alatt, amit belefúrt az ő gyereknyakába. Az volt a legjobb része a napnak, mikor együtt aludtak, teljes nyugalomban, békességben, boldogságban.
Miklós kétéves korában – majdnem három volt akkor, mert februárban született – kapott egy elemes vonatot. Szárazjégből lehelte a füstöt, miközben körbejárt a szőnyegre tett műanyag síneken. Az anyja lehasalt mellé, együtt nézték és nevettek. Annyira visszamenne azokba az időkbe, olykor túl mélyen beleéli magát az élményeibe, hogy fizikailag érzi a két időpont közötti távolságot. Fel is jajdul magában, annyira fáj az eltelt idő, és hogy ami volt, sohasem jön vissza.
Az Attila úton minden ablakra jut egy karácsonyfa. Ők is állítottak, amíg még gyerek volt, az anyja mindig szerzett. Rendesen éltek a kis egyszobás lakásban, amit a nagyapjától örököltek. Később, felnőttként tudta, ez is baj volt, az egérlyuknyi lakás, ahonnan ő folyton elkívánkozott. Nem szeretett hazamenni az óvodából, mert náluk minden kicsi volt, legalábbis szűkös, a játék is kevés, az elemes vonatot kinőtte, amit meg szeretett volna, nem kapta meg azonnal. Zsebébe rejtett egy-egy óvodai játékot, este betette a párnája alá, reggel sokszor visszafutott érte, háta mögé tette a kezét, még jó, hogy az anyja nem vette észre.
Iskolába került, mindene, amit kapott, másoktól levetett holmi volt. Ennél a résznél komorult el akkor is, amikor Verának mesélt róla a szociológia dolgozatához. Őt a szánalom ruházta és etette, egy takarítónő elkényeztetett, egyetlen gyermekét. Utálta a mosószappan szagát a ruháin, a hipót is, amivel az anyja állandóan a követ mosta, a vegyszerek szétmarták, majd kiszárították a kezét, a dohányzástól folyton köhögött. Miklós éppolyan sérülékenynek látta a nőket, mint amilyen az anyja volt, ezt Vera állapította meg róla, és ő évekig ezen az egy mondaton töprengett, várta, hogy valamit segítsen, sokat, és megértse magát általa, és teremjen körülötte jobb világ, találjon egy társat, de nem történt semmi, ugyanúgy élt tovább az utcán, mint előtte. Akkor is csodát várta, amikor annak idején felső évfolyamba került, és egyre jobban unta az iskolát, csak az anyja kedvéért tanult, aki elrettentésül meggörbült ujjait és iszonyú, odvas fogait mutogatta neki. Ilyen lesz neked is, ha nem tanulsz, köhögte, azzal befordult a fal felé, az altatóktól mélységes mély, álomtalan álomba merült. Miklós megvárta, amíg elalszik és otthagyta a leckét, mert a csoda nem jött, ment a barátaival ki az éjszakába, együtt lógtak a külváros peremén.
Az anyja azt szerette volna, ha gimnáziumba megy, de az fölösleges lett volna, vendéglátó ipariba jelentkezett, szakácsnak tanult, az estéket, éjszakákat továbbra sem töltötte otthon. Első keresetéből vett egy kistévét az anyjának, ne legyen magába, míg ő elvan máshol. Ha pénzt adott neki, egy hétig is békén hagyta. Nem vihetett hozzájuk lányt, így egyre kevesebb időt töltött otthon. Harmadikos középiskolásként drogügyekbe keveredett. A rendőrök a barátnőjétől vitték el, az anyja nem fogta fel, mekkora bajba keveredett, sietett haza a tárgyalásról, kezdődött a sorozata.
Három évet kapott, jó magaviselete miatt felezéssel szabadult. De mintha levágták volna a fél lábát, többé nem volt a régi. A barátnője már mástól várt gyereket, a régi ismerősökhöz visszamenni olyan lett volna, mint felülni egy óriáskerékre, ami ha fenn van, a mennybe repít, de ha lenn, akkor a pokolba. Inkább azt választotta, hogy egyedül marad. Azóta élt otthontalanul, lassan harmincadik éve.
Hosszú a szenteste az utcán, az Attila út néhány autó kivételével kiürül, mint egy halott vénája, amiben már nincs több méreg és szemét. Miklós köhög, elnyomja a csikket, beszűkíti a szemét, arrafelé néz, ahonnan az utcai szociális munkások szoktak érkezni. De nem jönnek. Az anyja vajon mit csinálhat most? Vilma. Feláll, erre lép, arra lép, latolgatja, elinduljon-e, mert ha úgy tesz, akkor biztos, hogy öt percen belül hozzák a zsíros kenyeret és a teát. Mi lenne, ha meglátogatná az anyját? Legfeljebb itt hagyják neki az elemózsiát, majd megeszi-megissza hidegen. Ki tudja, hátha az anyja még most is várja. Az éjszakai járatokon úgysem utazik senki, előző nap fürdött és borotválkozott a máltaiaknál, kapott új ruhát és cipőt. Inkább eltévedt embernek néz ki, mint hajléktalannak, ahogy átvág a Vérmezőn, a kanyargó utat követi, ami a Moszkva térre vezet – neki már csak az marad, amíg él -, metrópótló buszra ül, bemegy a Deák térre, onnan tovább Újpestre.
Sötétben tekereg, karja könnyű, nem húzza a rengeteg holmi, amit az évek hosszú során kényszerességből összegyűjtött és cipelt magával. A szíve viszont nehéz és annyira meghatott, hogy kibuggyannak a könnyei. Nem tudja elképzelni, hogy az anyja egyáltalán nem kerestette. Egy anya olyan, mint Isten, megbocsátó. Az ismerős kerületrészen vékony jég borítja a pocsolyákat, ha belelép, megugatják a kutyák, akik csöndesen fekszenek a hátsó kertben. Annyira hosszú a régi utcájuk, pedig ahogy az ember felnő, a távolság, amit gyerekkorában óriásinak érzett, lecsökken.
Még áll a ház, az ablaka nem nagy, behúzott függöny mögött valami világít a narancssárga szöveten keresztül, gyertya vagy lámpa. Miklós, hallja a nevét az anyja hangján, csodák csodája, jön is elé, csak egy kicsit öregedett meg, mióta utoljára látta, örömmel nyitja a kaput, már biztosan várta.
Elaludt, mondja az egyik szociális munkás a másiknak, a rohadt életbe, későn érkeztünk. Hívd a mentőket. Társa a fejét csóválja, morog, nyúl a telefon után, hátuk mögött egy percre elhallgat az Attila út.

.

.
.

  1. Karácsony

    Köszönöm szépen! 🙂 🙂 🙂 Nagyon örülök, hogy a novellám olvasóra talált. Ez a legfontosabb és egyben legnehezebb feladat 🙂 Most készülök három újabb történetet beküldeni a januári fordulóra, szóval nemsokára találkozunk 🙂 Olvasni pedig sohasem késő, hiszen az a lényeg 🙂

  2. Hadriq

    Elgondolkodtató történet, profin megírva. Mind a téma, mind a stílus közel áll a szívemhez. Kicsit irigykedem, mert szeretnék ennyire jól írni, de leginkább az elismerés érzése munkál bennem. Szívből gratulálok! 🙂
    (Ma már másodszor. Sajnálom, hogy csak most jutottam hozzá ezekhez a novellákhoz, szavaztam volna rájuk.)

Hozzászólás

*

Solve : *
23 + 24 =