Viszonzatlan szeretet

Jelige: Pipi77

Csak ott állok ledermedve. Nem vagyok képes megszólalni, bár nem is akarok. Hiába próbálok mozogni, a testem esélyt sem ad arra, hogy egy lépést is tegyek. Nem tudom hova tenni ezt az egészet. Bármennyire erőlködöm nem fogom megérteni. Képtelen vagyok rá. ,,Miért?” Ez az egy kérdés sokszor elhangzik az elmémben. Mégsem találom rá a választ.
Nem értem. Mit rontottam el? Hiszen múltkor még oda jött hozzám. Azt hittem, hogy minden rendben. Én mosolyogtam rá, ő pedig rám. Megölelt, ami nagyon jól esett. Láttam rajta, hogy kedvel. Elvoltunk magunknak! Csak úgy, mint két kis gyerek. Pedig már nem voltunk azok. Réges-régen elmúltak azok a pillanatok. De most?
Állok, magam elé nézve. Olyan ez, mint egy filmben egy jelenet. A hidegben ácsorgok, nem mozdulok. Lehet még pislogni is elfelejtek, annyira figyelek. Dús hajam a vállamra hull, néha felkapja egy levegő áramlat. Várom. Hirtelen ő elmegy előttem. Köszönök, jó hangosan.
– Szia! – villantok egy hatalmas vigyort felé.
Mintha meg se látna. Megy tovább. Láthatatlan lennék? Azt hittem senki sem láthatatlan. Utána nézek, és észreveszem, hogy mosolyog, azzal az angyali tekintetével. Hirtelen ötlettől vezérelve megindulok felé. Sajnos nem jutok egy lépésnél tovább. Egyszerűen nem megy. Csak bámulom. Eközben érzem, ahogy a szívem megfagy attól a jeges zuhanytól, ami ebben a pillanatban érte. Egész testem megdermed. A lábam mozdulatlanná válik. Kezem mozgás közben akad meg. Nem beszélek, de mégis érzem, hogy hangom megreked. Szemem megáll, és kissé kidülled a látványtól.
Nem értem. Nem rám mosolyog. Miért? Ki az, aki megkapja a dicsőséges jutalmat akkor helyettem? De egy hang sem jön ki a torkomon. Hiába akarom feltenni a megannyi kérdést, ami két másodperc alatt bújik bele kis fejembe. Nem néz felém. Már tudom, hogy nincs gondolata rólam a fejében. Lehet nem is szeret, vagy csak szimplán utál.
Végül visszalépek és egy pillanatra lehunyom szemem. Fejem utasítást ad, hogy felejtsem el. Viszont számomra ez képtelenség, tudom jól. Bármennyire próbálkoznék nem sikerülne. Ő az ki napjaimat ragyogta be végtelen sokszor. Aki mindig nyugtatott és segített, ha bajban voltam és bajom volt. Képtelenség ezt megtenni és kegyetlenség is.
Talán én vagyok a legnagyobb hibás. Hiszen beleszerettem. Pedig nem kellett volna. Lehet neki ezzel rosszat okoztam, vagy csak teher voltam számára. De mégse mutatta ki, nehogy szomorú legyek. Ezért inkább itthagy. Úgy gondolja biztos jobb lesz.
Végül kinyitom a szemem. Elment. De én még mindig itt vagyok. Egyhelyben állok, mint egy szobor. A szememből azt hiszem érzem, ahogy kihuny a csillogás. A szívem egyre lassabban ver. Mégis élek még.
– Ez furcsa – szólalok meg magamban és bámulok magam elé.
– Hé te! – szólít meg hirtelen valaki, de én tovább folytatom eddigi tevékenységemet. – Igen hozzád szólok – rángat meg egy kicsit erőszakosabban.
Nem figyelek rá. Nem érdekel. Lassan semmi sem. Beszél hozzám. Nem értem, nem hallom. Ki az? Megfogja a fejem, felemeli, majd belenéz szemembe. Nem látom az arcát. Minden homályos. Csak zaj jut el az agyamig. Egybeolvad minden. A kinti világ a bentivel. Magányos vagyok. Csak ez van a fejemben. Nincs értelem a világban már nekem. A hely pedig nem ismert fogalom az elmémben.
Az érzés talán éppen olyan, mintha elvesztettem volna valakit. Ami részben igaz. Viszont nem halt meg az illető. Mégsem lehet az enyém. Most már soha. Esetleg nem is látom többé. Erre a gondolatra megeredt a saját kis patakom. Lefolyt egészen az államig, ahol elfogyott a meder, igy megvált gazdájától. De nem csak én könnyeztem. Az ég megtisztelt szent vizével, hogy ne tudjam megkülönböztetni sajátomat az övétől. Egybeolvadt hát e kettő, és folyó keletkezett. Így álltam, miközben égnek emeltem fejem kizárva a külvilágot.
Visszagondolva még mindig nem értem. Hiszen csak egy dolgot láttam. Ahogy éppen valaki más kezét fogja szorosan és mosolyog.
.

.
.

Hozzászólás

*

Solve : *
29 − 18 =