Az elrettentő példa

Jelige: Alighanem

Novella. Íródott dacból, egy ismert magyar könyvkiadó sci-fi novellapályázatára
.
Kiadói direktívák: „Ugyan bármilyen témát szívesen látunk a fantasztikum területén belül, van néhány történettípus és -elem, amelyiknél már nehéz újat mondani. Az alábbi történetelemek nem kizáró tényezők, de már annyiszor láttuk őket (és többnyire nem jól megírva), hogy nehéz minket meglepni:
.
szexi vámpírok/démonok/angyalok
démoni gyerekek
gonosz nagyurak (akik monologizálnak)
a legutóbbi szerepjátékparti története
ahol az űrutazás nem nehezebb, mint felmenni a tizedikre a lifttel
az utolsó túlélőkről kiderül, hogy ők lesznek az új emberiség ősszülei
ahol fehér szobában ébred a főhős
ahol az időutazó véletlenül megöli/teherbe ejti az ősét
kiválasztott hősök
öncélú szex/erőszak”
stb.
.
Csak zuhant, és zuhant, és zuhant, pont úgy, mint az Antal Nimród által összetákolt Predators film elején az eltérített kommandósok. Ide-oda pörgött-forgott, kalimpált, kapálózott kétségbeesetten, és próbált valamibe megkapaszkodni, bármibe, vagy épp akármibe, de nem volt valójában körülötte semmi. Kézzel fogható meg pláne nem. Ettől igen nagyon csalódottá vált.
Aztán végeérhetetlen zuhanása egyszerre véget ért.
Nagy nyekkenéssel valami félpuha halomra esett, amely hangos nyögések közepette küldte el őt melegebb égtájakra.
– Anyádat! Szállj már le rólam, te köcsög! – tette hozzá a párálló, vonagló, izzadt, itt-ott puha, máshol igencsak kemény halom, furcsamód egészen emberi hangon, sőt, némi mocorgással-hullámzással elő is akarta segíteni távozását a kupac tetejéről, de ő hősiesen ellenállt, pont úgy, ahogy az egy igazi Kiválasztotthoz illik.
Sebesen csapkodta a felé nyúlkáló különböző, mindenféle zombiszerű kezeket, aztán már harapdált is, mert annyian támadták, hogy alig győzte a közelharcot.
Végül – persze szigorúan csakis kizárólag „az okos enged…” alapon! – lekászálódott a többi ember hátáról-fejéről. Kissé távolabb ment a hörögve-jajongva hullámzó humán hegytől, és alaposan szemügyre vette.
– Na, ezt nem értem! – mondta, elgondolkodóan állát simogatva, majd más szögből is felmérte a helyzetet. De akkor sem értette. Tényleg nem.
Egy fehér, derengő falú szobában volt, melynek a kellős közepén becslése szerint olyan húsz-harminc, de legfeljebb száz ember feküdt egymás hegyén-hátán, és küszködve próbáltak kivergődni tarthatatlan helyzetükből. Sajnos a pechjükre legalul lévők már nem szólhattak többé semmit, nem adhattak hangot nemtetszésüknek, de még csak nem is káromkodhattak, mert halálra nyomta őket a felettük lévők súlya.
Most örült csak igazán, hogy ő az utolsók között érkezett, így nem a rakás alján kötött ki.
Közben egy újabb férfi pottyant ki a plafonból, szintén a halom tetején landolva.
Hősünk körbejárta a hatszögletű, a bent lévők lélekszámához képest nyomasztóan kicsiny szobát, valami ajtószerűséget, vagy legalább egy kémlelőnyílást keresve, de semmit nem talált. A falak és a padló mindenhol homogének voltak, simák és hidegek. Ja, és persze foszforeszkálva fénylettek, ahogy az egy igazán rejtélyes szoba falaihoz illik.
Szerencsétlen idepottyant társai közül közben többen is feltápászkodtak, és végigjárták ugyan azt az eredménytelen keresgélést, melyen ő már éppen túl volt. Miközben nézte újdonsült sorstársai egyre nagyobb létszámú különös koreográfiájú, már-már zombitáncnak is beillő tétova ide-oda téblábolását, megpróbálta felidézni utolsó emlékeit a zuhanás előttről.
Elsőre az a csodálatos szőke, bögyös nő ugrott be neki, akivel több órán át hemperegtek a nem túl tiszta motelszobában. Konkrétan fél évi megtakarított pénze bánta. De ahogy tovább merengett, eszébe jutott a kis deszka emós csaj a bárból, aki nem sokkal a bögyös távozása után – mindössze egy italért! – felment vele szintén szobára. Sajnos aztán hamar kiderült róla, hogy valójában nem kefélni akar, csak a vérét szívni. Szó szerint.
Ugyanis, vámpír volt a drágám. Még szerencse, hogy az utolsó pillanatban valami fénylő angyalszerűség megmentette a sápatag csajtól. Vagyis, nem is tudni pontosan, mi is történt, mert – most már határozottan emlékezett! – az volt az utolsó emléke, hogy a fekete bőrszerkós mosdatlan, áporodott szájszagú lány harapásra tátja a száját, és a nyakához közelít kiugró, hegyes szemfogaival, és ő bénultan csak áll kihívóan ágaskodó merevedésével, pucéran, a csaj hipnotizálóan csillogó nyálas nyelvpirszingjét bámulva várva a folytatást, amely vélhetően a halálában csúcsosodott volna ki, vagy jobb esetben vámpírrá válásában – de sajnos ezt már soha nem fogjuk megtudni –, mikor az ablak előtt megjelent az a fényes, mesebelien szép, lebegő szárnyas lény, egy méretes pallost lengetve.
Az angyalszerű tünemény két suhintással könyörtelenül lekardozta az ennél talán azért jobb sorsra érdemes emós vámpírlányt, majd hozzá fordult:
– Te vagy a Kiválasztott? – kérdezte különös, zengő, mennyei hangon, mintha ezernyi hárfa hangja keltette volna életre szavait. Hősünket jóleső borzongás járta át feje búbjától egészen a nagylábujjáig.
„Te vagy a Kiválasztott?” Mit lehet ép ésszel egy efféle kérdésre válaszolni?
– Igen, én! Hát persze! Ki más? – mondta tettetett mély meggyőződéssel, és odébb rúgva a kettévágott halott vámpírlány maradványait, büszkén kihúzta magát.
– Akkor jöjj! – zúgta hárfahangján az angyali jelenés, és hirtelen a motelszoba kopott, koszos, lelakott, mégis biztonságos falai eltűntek, és zuhanni kezdett – a semmibe. Majd – zsipsz-zsupsz, pár órányi idegőrlő zuhanás után – itt találta magát, egy rakás ember feje búbján. Azért annak felettébb örült, hogy nem volt már pucér, mint induláskor, hanem egy szürkéspiros, vagy nem is, inkább egy pirosasszürke kezeslábas fedte egész testét, mely megérkezésekor valahogy rajta termett a semmiből. Megtapogatta az öltözék anyagát, és arra jutott, hogy valami ócska kínai gyártmány, amit biztosan PET-palackokból csináltak, épp úgy, mint az igényesnek látszó, ám valójában felettébb izzasztó, rossz minőségű, gagyi műselyem ingét. A sárga csajozóst, amelyben jó pár spinét szedett már fel.
Idáig ért emlékei felidézésében, mikor a helyiség falai morogva-nyögve-nyikorogva felsóhajtottak, és megnőttek némiképp. Na, nem sokkal, de éppen annyira, hogy alkalmazkodjanak az időközben folyamatosan növekvő emberkupac létszámához, ugyanis a plafonból továbbra is két-három percenként kipottyant egy-egy újabb „kiválasztott”.
Hősünknek csak most tűnt fel, hogy mindannyian ugyan olyan kezeslábast viselnek, legyenek akár férfiak, nők, vagy épp fura tekintetű, démoni gyerekek.
Egyszer csak a semmiből, minden figyelmeztetés nélkül megjelent az orra előtt egy ajtó, a falaktól jó pár lépésnyire. De, persze miért is várnánk egy ajtótól, hogy figyelmeztessen, mikor ők ilyet nem nagyon szoktak. Csupán gondolt egyet, és ím, meg is jelent, hipp-hopp. És mondom, a semmiből!
Hősünk torka a szívében dobogott, ahogy az antik, rozsdás rézkilincsért nyúlt. Vérnyomása már legalább 250/180 volt, kivörösödött homlokán vészesen lüktettek a kidagadó erek. Végül egy elszánt mozdulattal csak lenyomta a kilincset.
Az ajtó kinyílt, de nem vezetett sehová. Csupán egy kamu kellék volt, befalazott nyílással. Csalódottságában dühösen becsapta egy erőteljes mozdulattal, mire megremegtek még a világító falak is.
Hát tényleg nincs innen kiút? Kezdett eluralkodni rajta a tehetetlenségéből fakadó kétségbeesés. Az ajtó pedig eközben ugyan úgy, ahogy itt termett, fel is szívódott. Ekkor egy magas, szőke, göndör hajú férfi kért szót, felemás cipőben, aki kiköpött Pierre Richard volt kinézetre.
– Sorstársaim! – mondta a Tom Hanks hasonmás, majd megköszörülve a torkát, immár visította, hogy végre ráfigyeljen bárki is: – Sorstársaim! Ti mindannyian egy szörnyű félreértés áldozatai vagytok! Abban a hitben éltek, hogy kiválasztottak vagytok. Átérzem, milyen szörnyű, nyomasztó terhet is ró rátok ez a tudat, pláne, hogy a valódi, egyetlen, igazi Kiválasztott én vagyok! Most könnyítek a sorsotokon, csak hogy átéljétek, megértsétek, megbizonyosodhassatok róla, miért is én vagyok a valódi, egyetlen, jogos kiválasztott!
Utolsó szavai elhangzása közben fenyegetően felemelt egy pisztolyt, és célzás nélkül, össze-vissza lődözni kezdett a közelében lévő emberekre, akár rá figyeltek, akár nem. Nem volt valami válogatós fajta.
Amúgy, hogy honnan a fenéből szedhette a hatlövetűt, passzolok. De tény, hogy a kezében volt, és lövöldözni kezdett vele: bing, bang, bung, beng, báng, büng; gellert kapva pattogtak vissza a falakról azok a lövedékek, melyek elsőre nem találtak el senkit. Egy csomó pedig már elsőre húst, csontot, inat, egy pedig egyenesen szemet talált. Vérző, sebesült, no meg persze holt emberek rogytak össze mindenfelé.
A pisztoly most végre hősünkre szegeződött, aki izzadtan, kiszáradt torokkal nagyokat nyelve próbált koncentrálni, hogy eltérítse a hamarosan minden bizonnyal felé száguldó végzetes golyót, vagy ki tudjon térni előle, mint Neo a Mátrix első részében, vagy legalább pattanjon már le róla, mint némelyik szuperhősről a képregényekben. De semmi ilyesmi nem történt. A sokszor hatlövetű pisztoly ismét eldördült, és a lövedék – ha jól számolt, amúgy ez már vagy a nyolcvanadik lehetett! – áthatolt a jobb vállán, éles fájdalmat okozva, húst tépve, csontot zúzva, majd vidáman tovább száguldott, szíven találva az épp mögötte menedéket kereső, legalább két méter magas, kosaras külsejű sovány, kopasz ipsét, aki halk nyögéssel elhalálozván hősünkre dőlt, és maga alá temette. Pechjére születési rendellenesség miatt jobb oldalon hordta a szívét, mely imígyen ki lett téve a lövedék roncsoló hatásának.
– Elég ebből, esztelen öldöklő! Jól beválasztott veled az, aki kiválasztott! – hangzott fel egy hátborzongató üvöltés, és a halottak tetején sétálva felbukkant egy öreg kínai bölcsnek maszkírozott hobó külsejű egyén. Hosszú, egyenes szálú fehér műszakálla és kopasz feje közepét díszítő varkocsa volt. Egyértelműen európai arcvonásait festékkel és rengeteg púderrel próbálták keletiessé tenni amatőr maszkmesterek, több-kevesebb sikerrel.
– Te meg ki a franc vagy? – kérdezte a felemás cipős lövöldöző, és válaszra sem várva megcélozta az egyenesen felé tartó bátor embert, majd lőtt. Éppen ki is fogyhatott volna már végre a minimum százlövetű stukkere, de nem ez történt.
A lövedék – némi kevés füst kíséretében, a pisztolycső huzagolásától megkapva a megfelelő forgó mozgást, ami a minél pontosabb iránytartást hivatott elősegíteni a modern lőfegyvereknél – kirepült, vészesen közeledve a bölcsnek látszó, ámbár most inkább meggondolatlannak tűnő egyed homloka felé, igen nagymértékben fenyegetve ezzel az életét.
„Na, ennek mingyá kampec!” – gondolta is magában felettébb szkeptikusan mindezidáig a névtelenség diszkrét homályába burkolózó hősünk, kíváncsian kikandikálva a kosaras pasas holtteste alól.
De az elmaszkírozott műszakállas-kopasz-varkocsos-hobós kamubölcs nem esett kétségbe, hanem gyakorlott mozdulattal megpörgette kezében tartott hosszú botját, és simán félreütötte a lövedéket. Mondjuk, így is halálhörgés lett a dolog vége, mert valakit pont fejen talált a lepöckölt golyó az emberhegyből, de a saját életét vitathatatlanul megmentette az öregúr, és ezt az előnyt arra használta, hogy a meghökkent lövöldöző közelébe érve alaposan kupán csapja nagy göcsörtben végződő, univerzális botjával, mely igencsak emlékeztetett szürke/fehér Gandalf varázsbotjára A Gyűrűk Ura I-III és a Hobbit I-III. című filmalkotásokból. Az egykori „igazi kiválasztott” szétrepedt, vérző fejjel rogyott össze, minden jelenlévő reményei szerint holtan.
A hős nehézkesen kimászott végre a biztonságosnak tűnő menedéket nyújtó kosaras hullája alól, reflexszerűen leporolta az overallját, mintha az alvadt vért csak úgy le lehetne söpörni, majd az ősz hajú figurához vágtatott, igencsak igyekezve, átfurakodva a megmentőjüket éljenezve tapsoló és tapsolva éljenző tömegen.
– Uram! Engedje meg, hogy bemutatkozzak! Hős vagyok! – nyújtotta jobbját az elmaszkírozott műszakállas-kopasz-varkocsos-hobós-botos öregúrnak. De az öregúr felnevetett.
– Még hogy hős? Már hogy lenne az? Hiszen ha jól láttam, az előbb még egy holttestet használt fedezéknek, ahelyett, hogy valami hőstettel megmentette volna mindnyájuk életét!
– Nem, nem! Félreérti! Igaza van, nem viselkedtem valami hősiesen, de ez a nevem! Hős!
– Ja, vágom! Én meg balkezes vagyok – mondta a hobó a felé nyújtott jobb kézre pillantva, és elgondolkodva elfordult, a kijutás lehetőségét keresve, ugyan úgy, mint mindenki más is a börtönükké vált helyiségben.
– Örvendek, Balkezes úr! – nyújtotta ismét baráti jobbját hősünk, aki immáron nem névtelen többé, de annál értetlenebb.
– Mondom, balkezes vagyok! – mordult az öregúr, és tüntetőleg Hős felé nyújtotta balját.
– Ja! Hogy „nomen est omen”! Világos! – mondta az felvidámodva, és megrázta baljával a szemeit forgatva grimaszoló másik balját, majd várakozóan figyelte arca minden rezdülését.
Az elmaszkírozott műszakállas-kopasz-varkocsos-hobós-botos-balkezes – talán kamu, talán nem – bölcs merengően nézett körbe-körbe, majd egyszerre fájdalmas grimaszt vágott, és hatalmasat csapott a saját nyakára.
– Ezek a rohadt szúnyogok! Mindenhol ott vannak! – morgott magában, majd megindult az egyik fal felé, a mindenfelé heverő holttestek hátán-fején egyensúlyozva, botjával segítve a járást. Hős próbált szorosan a nyomában maradni, de eléggé botladozva haladt. Most neki is jól jött volna egy hosszú bot a támaszkodáshoz. De mivel nem rendelkezett ilyesmivel, hát csak csetlett-botlott.
Az öregúr a falhoz érve megállt, és valami fura, monoton kántálásba kezdett.
– Mi az? Valami varázsigét mond? – kérdezte roppant kíváncsian hős hősünk, Hős.
– Ja, nem! Ez csak Majka új slágere – felelte szemeit forgatva az öreg. – Egyszerűen belemászott a fülembe, és képtelen vagyok kiverni a fejemből.
– Mit gondol, ki tudunk jutni innen valaha? – kíváncsiskodott tovább Hős.
Az öreg válasz helyett félig lehunyta a szemeit, és úgy tett, mintha koncentrálna. Még az is elképzelhető, hogy valóban koncentrált, ugyanis fényleni kezdett a homloka, és nemsokára egy nagy, álmosan pislogó harmadik szem jelent meg a homloka kellős közepén. Az öreg odanyúlt, és megdörzsölte.
– Na, most már jobban látok… – kommentálta tetteit, és hümmögve-kántálva fura táncba kezdett.
– Ez most kinek a slágere? – kérdezte Hős kissé cinikusan.
– Ez egy ősi sámán szertartás… – felelte pörgés közben félig énekelve az öreg bölcs. – Most kikémlelem, mi is a szitu… Ommmmm, ommmm…
Legalább már negyed órája kerengett dervis módjára az elmaszkírozott műszakállas-kopasz-varkocsos-hobós-botos-balkezes-sámános ál vagy valódi bölcs öregúr, mikorra teljesen elszédült, és már nem tudván megállni tovább a lábán, a földre huppant.
– Jól van, Balkezes? – kérdezte aggódva hősünk, és gondoskodóan az öreg mellé térdelt.
– Szédítő! Szédítő! – mondta elképedve az öregúr. Még mindig forgott vele a világ.
– Sikerült megtudnia valamit?
– Nos, igen, de nem fogunk neki örülni!
– Jaj, ne csigázzon tovább, mondja már!
– Az a helyzet, hogy egy méhsejt szerkezetű, bazinagy idegen űrhajón vagyunk, és a fénysebesség sokszorosával száguldunk az űrben, egyenesen egy fekete lyuk felé. Ez a helyiség, ahol most vagyunk, csak egy a többmillió ugyan ilyen hatszögletű szoba közül.
– De hát, ez emberi ésszel felfoghatatlan! – hebegte szörnyülködve Hős, és abbahagyta az öreg vállának biztató simogatását.
– Nem tudom, miért mondod ezt, fiam! Én felfogtam! – pattant fel az öreg ültéből, a feljajduló Hős sebesült vállába kapaszkodva. A falhoz állt, és megkoppintotta háromszor a bunkós végű botjával, mire a foszforeszkáló felület megrepedt, majd fura cuppogó hangok kíséretében lassan szétnyílt. – Na, én léptem! – mondta az öregúr, és átpréselte magát a viszonylag szűk, furcsán nyálkás szélű hosszúkás nyíláson a szomszédos, dettó ugyan olyan hatszögletű helyiségbe, mely szintén zsúfolásig volt emberekkel. A hosszúkás nyílás ismét fura cuppogó hangokat hallatva rögtön elkezdett összezáródni utána, esélyt se adva Hősnek, hogy Balkezessel tarthasson.
– De, most komolyan! Árulja már el Mester, mi ez az egész?! – követelte a szűkülő lyukba az öreg után kiabálva kétségbeesetten Hős. – És mi a fészkes fenére is vagyunk mi itt mindannyian kiválasztva?
– Ja, hogy mi ez itt? – kérdezte somolyogva a bölcsnek tűnő kaporszakállú, és visszafordulva körbejártatta szemeit a hatszögletű, egyre zsúfoltabbnak tűnő helyiségen.
– Pontosan ezt kérdeztem! – helyeselt lelkesen hősünk.
– meg, hogy mi ez a „kiválasztott” mizéria? – ragozta tovább elmélázva a bölcs.
– Igen, ez is nagyon érdekelne!
– És, hogy miért vagyunk egy idegen űrhajón, ami a végzetünk felé repít bennünket?
– Így van, de ugyan árulja már el végre, ha tudja! – sürgette a fontossága teljes tudatában kissé vonakodó, balkezes bölcset Hős, látván, hogy rögvest bezárul a kettejük között húzódó, egyre szűkülő rés.
– Nos, rendben, elárulom, Hős Kiválasztott! – ígérte az öreg, és sokat sejtetően egyszerre pislantott mindhárom szemével. – Semmi! Nem is vagyunk kiválasztva semmire! És ez a sok kaotikus katyvasz, ez a sok szar duma nem egyéb, mint a G. kiadó szerkesztőinek lidércálma! – nyilvánította ki ellentmondást nem tűrően, és végleg eltűnt az összezáruló fal mögött.

.

.
.

  1. Joe

    Kedves P.L!
    Örömmel vettem dicsérő szavait. Ez a kis fricska annak idején be lett küldve a G. kiadó pályázatára, ezért meg kellett felelnie a terjedelmi korlátoknak is. Ezért nincs benne minden felsorolt kivétel.
    Üdv: J. A.

  2. P.L

    Előzőekre is reagálva: jelzem, én nevettem rajta, bár nem is a nyilvánvalóan abszurd alaphelyzeten, hanem inkább az ironizálás, a nyelvezete fogott meg, tetszett a szőrszálhasogatóan pontos leírások és az odavetett filmes hasonlatok elegye is. Bevallom, azt vártam, hogy akkor már minden klisé benne lesz 🙂 a csattanóból pedig számomra nem a düh jön át, inkább együttérzés a szerkesztőkkel, talán lehetett volna a szerző pimaszabb. 🙂 Összességében viszont üdítő volt! (Megj. az “ugyan olyan” egybe írandó!)

  3. Joe

    Kedves Hadriq!
    Ennek a szösszenetnek az írásakor dühös voltam, mert a kiadó szinte az összes szóba jöhető lehetőséget kilőtte. Így elkezdtem egy halomba összehordani mindazt, ami amúgy önmagában is egy-egy írás alapanyaga lehetne. Azt reméltem, hogy így töményen, a számtalan kikacsintó utalással megspékelve keserűen humoros lesz a mű, de lehet, hogy csak én érzem így.
    Köszönöm, hogy elolvasta! J. A.

  4. Hadriq

    Hát, lehet, hogy az én humorérzékemmel van baj, de nem találtam igazán viccesnek. Márpedig ha ilyen felvezetéssel indul a sztori, azt várom, hogy vagy nagyon izgalmas, érdekes, profin megírt mű legyen, hogy rácáfoljon a szerkesztőkre, vagy nagyon vicces, hogy kiparodizálva az elvárásokat tegye megkérdőjelezhetővé azokat. Úgy éreztem, hogy az író a második irányt választotta, csak nekem nem “jött át”. Elnézést!

Hozzászólás

*

Solve : *
2 ⁄ 1 =