Az oposszum

Jelige: Fanómül

A keménykalapos, szürke felöltős úr bizonytalanul hunyorogva nézegette a cégtáblákat. Ahogy nézelődött felfelé, a feje egyszer csak beleütközött egy alacsonyan kihelyezett táblába. Fájdalmasan felkiáltott, majd felderült az arca, amikor a tábla feliratát elolvasta: „Levely Béla Hangszerszelídítő és Oposszumkészítő Műhelye.”
A Halga Manó utca 9. egyik dohos pincehelyiségében működött a vállalkozás. A tulajdonos, egy alacsony, vézna, pápaszemes úr, akit mindenki csak Béka bácsinak hívott, szívesen mesélte, hogy a vállalkozás arra a közismert közgazdasági tényre építve alapíttatott, hogy bármikor bárkinek szüksége lehet egy jól megmunkált oposszumra. Vagy ami még fontosabb, megvadulhat a hegedűje vagy a zongorája, és kell valaki, aki jobb belátásra bírja a hangszert.
A valóságban a műhely persze nem így jött létre. Levely úr egy nemesi család sarjaként ifjúkorában nem sokat törődött a jövővel. Mulatott, kártyázott, lóversenyezett, báró Chészenyivel, és a húgával, a vörös Mártival töltötte az időt.
Aztán jött egy kisebb forradalom, vagy, ahogy ők nevezték, polgári felbuzdulás, ami során elveszítették rangjukat és vele vagyonuk nagy részét. Rossz volt hallgatni, hogy azok a cselédek, akik előző nap a teájukat szervírozták, azt kiabálták az ablak alatt, hogy „Levelyk, le velük!” De nem akadhattak fenn ilyen apróságokon, mielőbb tovább kellett lépniük, többeknek álruhában. Szerencsére bántak annyira jól a személyzettel, hogy az indulatok csitulása után sem keresték túl nagy hévvel sem őket, sem a sebtiben magukra aggatott családi ékszereket.
Ezt követően Levely úr herdárként dolgozott egy belvárosi kaszinóban. A maradék vagyonát és a kaszinó által adott keresetét herdálta, kedvet csinálva másoknak is a játékra és a mulatozásra. Kosztot és kvártélyt is kapott mellé, ezért nem nagyon bánta. Egy este azonban mellészegődött a szerencse, és két óra alatt nagyjából megtriplázta a vagyonát. Amikor viszont fel akarta venni a pénzét, közölték vele, hogy vagy a nyeremény, vagy a munkája. A nyereményt választotta, majd átment a szomszédos kártyabarlangba, és ferblin eljátszotta az egészet.
Sokat gondolkodott, mihez is fogjon ezután. Gyermekkorában viszonylag jól faragott ágakból dobverőket, és megállapították, hogy abszolút hallása van, gondolta, a hangszerkészítéssel nem lehet gondja. Tekintve azonban, hogy hangszerkészítőből működött néhány a városban, arra jutott, érdemes lenne mellé keresni valamilyen kiegészítő tevékenységet is. Az állatokat szerette, de a lovakat túl nagynak és veszélyesnek, a kutyákat túl hangosnak, a macskákat pedig megbízhatatlannak tartotta. Bízott abban, hogy oposszuma kevés embernek van, és elég kis állatnak tűnt ahhoz, hogy ha megvadul, se legyen vele sok gond.
Azonban a Leiter Címfestőnél kicsit megkeverték a szavakat, így a táblán „Hangszerszelídítő és Oposszumkészítő” szerepelt. Először reklamálni akart, azonban elgondolkodott és arra jutott, ez a vállalkozás sem tűnik kevésbé életképesnek, mint amit eredetileg tervezett. A könyvtárban utána olvasott a hangszerek működésének, és – biztos, ami biztos alapon – keresett egy közeli állatkereskedést, ahol oposszumot is árultak.
Kétségtelen monopolhelyzete ellenére meglehetősen szerény volt az üzletmenet. Az elmúlt két évben, mióta működött a vállalkozás, csak három ügyfele volt, mind megvadult hangszerekkel kapcsolatos ügyben. Ha nem fut össze egy kávézóban az egyik inkognitóban szereplő nagybátyjával, aki eme állapot – vagyis az inkognitó – megőrzése érdekében hajlandó volt egy közepes összeggel támogatni szegény rokonát, akkor kénytelen lett volna más foglalkozás után nézni.
Meglepődve nézett fel tehát, amikor hallotta, hogy megcsendül a bejárat fölötti csengő, és belépett egy úr, szürke felöltőben
– Jó napot!
– Jó napot! Milyen hangszerről lenne szó?
– Nem hangszer. Egy oposszumot szeretnék.
– Mit?
– Oposszumot. A gyereknek. Ki van írva!
– Ja, persze! Ööö, és milyen méretben parancsolja?
– Nem tudom. Olyan… oposszum-méretben.
– Úgy értem, kicsiben vagy nagyban?
– Olyan nem lehet, hogy előbb kicsi, aztán nagy? Mármint hogy megnő… Tudja, mint a természetben!
– De lehet, sőt! Csak olyat lehet… Úgy értem, az a legújabb fejlesztésünk. Nagyon keresett…
– Mennyi lesz?
– Ezer tallér. Előre kérem. Itt a nyugta.
– Ja persze, tessék. De nem úgy gondoltam, hanem időben. Hány nap, míg elkészül?
– Körülbelül 10 nap. De lehet 12 is. Írja le, legyen szíves, erre a papírra a címét, és majd értesítem, ha jöhet érte. Rendben?
– Igen, jó lesz úgy! Tessék, itt a cím.
– Köszönöm szépen! Szolgálhatok még valamivel?
– Nem, nem, köszönöm… Akkor, ha nincs más tisztázandó, én mennék is.
– Rendben. Részemről nincs más. Alá szolgája!
– Alá szolgája!
A vevő távozása után Levely úr vette a kalapját, kabátját, bezárta a boltot, és átsétált az állatkereskedésbe.
– Jó napot! Egy oposszumot szeretnék.
– Jó napot! Természetesen. Most épp kifogytunk a készletből, de várhatóan három hét múlva tudunk egyet adni.
– Az nekem késő. Nem tudnák előbb befogni?
– Befogni?! Ó, kedves uram, az már egy túlhaladott módszer… – az eladó, egy köpcös, kötényes emberke közelebb intette Levely urat, és úgy suttogta bizalmasan. – Tudja, tavaly a városban láttam egy cégtáblát, ami oposszumkészítést hirdetett. Na, gondoltam, ha más meg tudja csinálni, akkor mi is képesek leszünk rá. Leültünk a fiúkkal, és kitaláltuk, hogyan.
– Mi? Maguk tényleg gyártanak állatokat?!
– Csak oposszumot. És nem gyártjuk. Legalábbis nem nagyüzemben. Kézzel készítjük.
– Kézzel?
– Igen.
– De hogyan?
– Hát, azt nem mondhatom meg. Ipari titok. De tudja mit?! Ha már ennyire érdeklődik a kedves vevő, szólok a fiúknak, és magának – felár nélkül! – megcsináljuk két hét alatt. Jó lesz?

.

.
.

  1. Hadriq

    Kis magyar abszurd, egy félig-meddig kitalált világban. Úgy gondolom, a szerző jobb művei közé tartozik. Szavazatot talán nem ér, de szerintem érdekes kis írás lett.

Hozzászólás

*

Solve : *
21 ⁄ 7 =