Az utolsó ünnep

Jelige: Karácsony

A körmösnél ültem, és nagyon nem volt szükségem arra, hogy megszólaljon a telefonom. Azon méláztam, milyen kemény szakma a manikűrösöké, mennyi káros anyagot belélegeznek. Látásuk megsínyli az állandó neonfényt. A lány munka közben olyan közel hajolt a kezemhez, mintha valami a bőrömre lett volna írva. A mobil vigasztalanul csörgött, és amint kihúzhattam az ujjaimat az UV-lámpa alól, előkotortam a táskámból.
– Merre vagy? – kérdezte az öcsém. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy remegő kézzel a hajába túr, közben fel és alá járkál. Hangja elcsuklott az idegességtől.
A pláza közepén elhelyezett, nyitott szalon mellett sétálók felkapták a fejüket a hangomra. A lány mutatta, hogy nyújtsam oda a másik kezemet, így a telefont az állammal a vállamhoz szorítottam. – Körmösnél vagyok, de ezt tudod. Még a múltkor megbeszéltük.
– Ne késs sokat. – Az öcsém úgy köszönt el, hogy a mondat végén levitte a hangsúlyt.
– Elnézést – mondtam a manikűrösnek, aki kedvesen és megértően bólintott. Nyilván ezért is fizetik. Egyébként szép munkát végzett, a pink körömlakk pedig nagyszerűen illett a kék ruhámhoz.
Feldobott hangulatban tértem be a drogériába, megvettem az ilyenkor szokásos kölnit, és egy kézkrémet is mellé tettem, mert az öcsém mindig vigyázott a kezére. Villamossal utaztam tovább a kertvárosba, és az utcába beérve egyre izgatottabbá váltam. A nagymamánk azt mondta, egyedül fog eljönni, és mi hosszas tanakodás után ráhagytuk. A megszokottnál tovább várakoztam a kapu előtt, mire az öcsém sziluettje megjelent átellenben, a ház ajtajában. Kezében kulcsot csörgetve közeledett felém. A szájának likőrillata volt, hevenyészve adott puszit, ahogy szokott, kövérkés arcán érződött a friss after shave.
– Már csak a mama hiányzik – mondta, miután beértünk a házba. Lesegítette rólam a kabátot, és beléptünk a túlfűtött, alkoholszagú nappaliba, ami éles váltást jelentett a hideg előtér után.
A szüleink a kanapén feszengtek, sosem bírták a hangos zenét és a kisebb tömeget, ami összegyűlt körülöttük. Az anyám felélénkült, ahogy meglátott, apám arcán megjelent a szokásos üdvözlő mosoly, karját magasra feltartotta.
– Miért nem hoztátok el ti? – mondta anyám, miután átverekedte magát a táncolókon, hogy kimenjünk. – Mi van, ha elfelejtette, vagy elesik út közben? Tiszta göröngy a járda.
Az öcsém kijött a konyhába, ahova behúzódtunk a zaj elől. Anya nem akarta elfogadni az újabb italt, végül beadta a derekát, hogy négyesben koccintsunk.
– Olyan még nem volt, hogy a mama eltévedt – mondta az öcsém. Gyorsan tányérra tettem néhány színházi szendvicset, egész nap alig ettem, ebédre csak összedobtam egy salátát. Az első falatok után eszembe jutott az ajándék. Kisiettem, hogy megkeressem az öcsémet, esélyeimet rontotta a stroboszkóp vakító fénye.
Félóra múlva csöngettek, és mert a családom visszatért az ünneplőkhöz, kimentem kaput nyitni. Végre megérkezett mama, szürke bundában, rózsaszín sapkával a fején. Örömömben összepuszilgattam az arcát, majd belém karolt és átbotorkáltunk a kerti úton vissza a házig.
– Nem késtem el? – kiáltotta az előtérben egyenesen a fülembe. Anyám aggódó pillantásokkal vett körül bennünket, világéletében izgult, és csak jobban félt, mióta a papa három éve rossz helyen szállt le a hévről és mivel ettől nemcsak összezavarodott, de addigra már majdnem teljesen süket volt, alásétált egy érkező szerelvénynek.
Az öcsém kifelé tartott a nappaliból, és ahogy meglátott bennünket, megszaporázta a lépteit. Átölelte és szinte a magasba emelte a mamát, akinek arcán a pír még a félhomályban is látszott. A következő pillanatban az alkalmi diszkóban ropták a többi Travoltával és Newton-Johnnal együtt. Többször benéztünk hozzájuk, és úgy látszott, mama nagyon jól érzi magát.
Ezért is lepődtem meg nagyon, amikor egy-két órával később kivittem a szemetet, mert már annyi gyűlt össze a papírpoharakból, hogy nem bírtam nézni, és mama jött velem szembe a kertben, ahol mezítláb botorkált, viszont a bunda és a sapka, ha csálén is, de rajta volt.
– Mit keresel itt? – A szívem a torkomba ugrott, nyakamhoz is kaptam a kezem, annyira belém mart a bizonyosság, és attól a pillanattól kezdve védtelenül álltam egy szörnyű rossz sejtéssel szemben, ami napokig nem hagyott nyugodni.
Először úgy tűnt, nem ismer meg. Rémülten nézett rám, olyan lassan kapcsolt, mintha az a pillanat sosem akart volna eljönni.
– Én nem itt lakom, hazamegyek – rebegte, először nem is értettem, amit mond. Elindultunk befelé, és az öcsém, mintha megérezte volna, megjelent a küszöbön.
– Valami baj van? – kérdezte, mire megcsóváltam a fejem, de amikor szembejött velünk anyám, és megláttam a tekintetét könnyesen csillogni, a rossz sejtés határozott formát öltött bennem. Tudtam, még mielőtt a diagnózist megkaptuk volna, hogy baj van.
Egy héttel később bejutottunk egy magánorvosi rendelésre. Apám nem jött el, a kórházat és a temetőt nem bírta. Anyám fogta a mama kezét, akit alig tudtuk rávenni, hogy velünk jöjjön. Úgy tett, mintha minden rendben lenne, miközben a lakásában nem is lehetett volna nagyobb a zűrzavar. Cetliket találtunk mindenhol, a konyha padlóján, a vécében, az erkélyre kilépve, a legtöbbjén az állt, hogy „nem elfelejteni megetetni a macskát”. Tudta ő is, hogy valami nagyon nem stimmel, de nem várhattuk, hogy egyedül nézzen vele szembe.
A doktornő további vizsgálatokat javasolt, és újabb hetek teltek el, amíg kezünkbe tarthattuk a diagnózist.
– Ne mondja azt, hogy Alzheimer-kóros – mondta az öcsém, mire megszorítottam a kezét.
– A nagymamájuk demenciában szenved. Nem pont Alzheimeres, de nagyon hasonló hozzá. – Elmondta, mi várható, hosszan beszélt a szinten tartás lehetőségéről.
Hazafelé hallgattunk az autóban. A mama alig várta, hogy rágyújtson. Anyám kikapta a kezéből a cigarettát, amikor rövid keresgélés után elővette a zsebéből.
– Nem lehet, anya.
– De miért nem? – Ráncokkal teli arcára kiült a teljes értetlenség. Kettőnk között ült, ezért felém fordult, tőlem várta a magyarázatot.
– Mert beteg vagy, és most gyógyszereket kell szedned. – Megsimogattam és megpaskoltam a kezét.
– Hát jó, egy darabig tudom szüneteltetni – mondta később, és miután megérkeztünk hozzá, a ház előtt elszívta. Tényleg le tudott róla mondani, ha akart.
Felmentünk vele a lakásba, és ahogy bezártuk magunk mögött az ajtót, egymásra néztünk az öcsémmel.
– Most mi lesz? – kérdezte anyánk és leereszkedett a heverőre. A macska felmászott az ölébe, és hangosan dorombolt.
– Nem vagytok éhesek? – kérdezte a mama, de ahogy bement a konyhába, ki is fordult onnan. – Elnézést, megettem a rántott karfiolt, pedig az eszemben volt, hogy jöttök és megkínállak titeket belőle. – Leült a karosszékébe, ami mellett már ki tudja, mióta égett az állólámpa.
Kiderült, nem is tudta, hova tette a táskáját, hosszas keresgélés után találtunk meg az ágy alatt, de nem volt benne a pénztárcája. Töredelmesen bevallotta, hogy hetekkel azelőtt elvesztette az utcán. A vele egyidős szomszédasszonya ment el vele a bankba, hogy pénzt vegyenek fel, és az összeg is nála volt. Az öcsém felkapta a vizet, kiviharzott a lépcsőházba, bekopogott a szomszédhoz. A pénz fennmaradó része megvolt, bizonylatokkal együtt. Az asszony, aki húsz éve ismerte mamát, sejtette, mi lehet a baj, de nem tudta, hogy mondja el nekünk. Az öcsém, mert zavarba jött és egyébként is restellte magát, amiért rátörte az ajtót, elköszönéskor átölelte és felemelte a szomszédasszonyt.
Mama ugyanott ült, amikor visszajöttünk, anyám is a kanapén, ölében a macskával. Mint egy élőkép beállításai. Leroskadtam egy szabad helyre és viszolyogva a rendetlenségtől, néztem körül. Utáltam takarítani, de az a rendetlenség nem eresztett. Felálltam, szemem sarkából láttam, hogy az öcsém nem mozdul a mama mellől, úgy állt ott, mint egy szobor. Összeszedtem és behajtogattam a szekrénybe a ruhákat, elmosogattam a tömérdek szennyes edényt, elindítottam egy mosást, helyet csináltam az erkélyen a szárítónak. Port töröltem, porszívóztam, a végére anyám kezét tördelve mászkált a konyha és a fürdőszoba között, ha akar, találhatott volna magának feladatot, de túlságosan ideges volt hozzá. Az öcsém kitartóan állt a mama fotelja mellett, mígnem lehajolt hozzá, megkapaszkodott a karfában és halkan beszélt hozzá.
Gyerekkoromban ez a lakás volt számomra a csodák birodalma, ilyenre vágytam felnőttként, imádtam a sokféle anyagot, amiből összeállt, és az akkor még elfogadható mértékű rendetlenséget. Igaz, az itt eltöltött napok vagy hetek alatt – például a nyári szünetben – a napok egybefolytak, a nyugati fekvés miatt csak akkor tudtuk meg, nappal van–e vagy éjszaka, ha elhúztuk a mindig behúzva tartott súlyos brokátfüggönyöket. Állandóan ment a tévé, papa meg órákig eljátszott velünk, és nem csináltak nagy ügyet az étkeztetésünkből. Reggelire vajas-párizsis kenyeret kaptunk paradicsommal, vacsorára tejbegrízt, mama baracklekvárt rakott a tetejére. Megengedte, hogy felvegyem a ruháit, kamasz koromban nekem adtak a kedvenc magas sarkúját. Sosem tudtam, mit dolgozott, már felnőtt voltam, amikor elmondta, hogy alkalmi munkákból éltek.
Színházba és étterembe vittük, hogy megkönnyítsük számára az átmenetet az élet és súlyosbodó betegsége között. Régen a Macskák volt a nagy kedvence, és emlékezett rá, hogy a Kellemes húsvéti ünnepeket filmváltozatában Belmondo játszotta a főszerepet. Végül erre a darabra vittük el, az öcsém nem engedte, hogy a Macbethre váltsak jegyet, mert abban „mindenki megőrül”. Mamát még magára hagyhattuk éjszakánként, de tudtuk, hogy már nem sokáig. Több évtizedes dolgokra nagyszerűen emlékezett, azt viszont, amit mondtunk neki, öt perc múlva elfelejtette.
Közelgett a karácsony, már az adventi időszakba léptünk. Az öcsém felkutatott egy ápolónőt, aki éjjel mama mellett volt. Én este hat körül értem oda hozzá, rendet raktam, megvettem neki, amit kért. Az öcsém lett a reggeles, aki rendszeresen beszélt a gondozójával. Kedves arcú, szűkszavú személyiséget küldött nekünk a sors, rengeteg referenciával, és mi is jó tapasztalatokat szereztünk a munkájáról. Ha lehet jónak nevezni, mert én majdnem elsírtam magam a néhány alkalom alatt, amikor személyesen találkoztunk. Szakértő kezekkel nyúlt mamához és kezelte az állapotát, higgadtan beszélt a korábbi tapasztalatairól, biztatott bennünket. Öcsém mégis egyre gondterheltebb lett, míg mi anyámmal tartottuk egymásban a lelket. A húr feszült, és odáig jutottunk, hogy bármelyik pillanatban elpattanhatott.
Megbeszéltük, hogy kihagyjuk a nagy karácsonyozást, amit minden évben felnőttként is annyira vártunk, és ennek gondolatára egyenként magunkba roskadtunk a mama lakásában. Nyugodtan egyeztethettünk előtte, ő szegénykém csak ült elborult tekintettel, kócos haja az arcába hullott és motyogott magába órákon keresztül. Ha este megérkeztem hozzá, és meghallottam a hangját, megnyugodhattam, hogy minden változatlan az előző naphoz képest. Az ápolónőnek meghagytam, hogy ne szóljon rá, nyugodtan engedje őt pakolgatni, éjjel már úgysem aludt, azt nappal pótolta be, de éjszaka legalább ott volt vele valaki. Amíg napközben pihent, nem gyújthatta magára a lakást. A cigarettázást is elfelejtette, mert többé nem említette, a gyufát, öngyújtókat kidobtuk, a késeket elvittük, csak egyetlen darabot hagytunk az ápolónőnél. Ha nála voltam, és figyeltem a mamát, átragadt rám a magányos őrület, egy idő után én is járkálni kezdtem a lakásban, mintha valamit keresnék. Egy alkalommal a metróból futottam vissza hozzá, mert nála ettem meg a vacsorámat, amit a házával szemközti kínai étteremben vettem, és a műanyag kést figyelmetlenségből a szemetesbe dobtam.
Éreztem, ahogy sodródik, és néha irigyeltem, mert kilépett abból a világból, amit sokszor én is szerettem volna magam mögött hagyni. Felháborított az anyagiasság, a lenézés, sokak gyomorforgató öntömjénezése. Emlékszem, egy nappal szenteste előtt álltam az ablak előtt, az utcákon jobbról balra és fordítva siető embereket néztem, és üresnek éreztem magam. Anyám megérkezett, bejött a szobába, megérintette a vállamat, és ettől mintha áramütés ért volna, úgy összerezdültem, percekbe telt, amíg visszatértem a valóságba.
Karácsonykor az öcsém házában gyűltünk össze, fogunkat összeszorítva tartottuk magunkat a szerény ünnepléshez. A macskát odaadtuk a szomszédnak. Apám ragaszkodott a kétméteres fához, kijelentette, ha ajándék nincs, legalább az legyen. Anyám észrevétlenül elhelyezte a házban a tőle megszokott angyalokat és gyertyákat. Megegyeztünk, hogy felváltva virrasztunk a mamával.
Tudta, hogy nem otthon van, pedig az öcsém áthozatta a kedvenc bútorait, a nappaliba betettük a foteljét és az állólámpát, függönyöket aggattunk az óriási ablakok elé, a sötétben gubbasztva néztünk filmet, míg a sarokban a karácsonyfa izzói világítottak. Ha nem egy ennyire tragikus okból tesszük ezeket a dolgokat, nekem tetszett volna, hogy a múlt egyes darabjait, amik annak idején örömet okoztak, átemeljük a jelenbe. Most először beszélgettünk a szüleinkkel a mamánál töltött régi nyarakról. Ők csak arra emlékeztek, hogy folyton dolgoztak, és anyám elsírta magát a gondolatra, hogy talán nem köszönte meg eléggé mindazt, amit régen a mama tett értünk.
– Akkor köszönd meg neki most, amíg lehet – bíztatta az öcsém.
Úgy éreztem, megáll az idő, aminek addig az emlékezéssel visszafelé forgattuk a kerekét. Anyám bátortalanul körbepillantott és odalépett a kopott, molyette fotelhez, amiben mama elbóbiskolt.
– Nagyon köszönök mindent – mondta anyám, és hosszan magához ölelte őt. Mama felébredt, üveges tekintettel pillantott fel, és mintha bólintott volna, apám ezt határozottan látta, és később is mindig elmondta. Anyám visszaült mellénk, csendesen sírt, és az öcsém körbekínált egy kis italt, hogy ha másképp nem megy, iszogatással oldjuk a feszültséget.
A két ünnep között nem tudtam szabadságot kivenni. Orvosi vizsgálatra volt időpontom, mamát is elvittük kontrollra, a doktornő azzal bocsátott el bennünket, hogy ameddig csak lehet, maradjunk mellette és vegyük körül szeretettel. Mindig furcsálltam, hogy az embereknek az ilyesmit el kell mondani, mintha ez nem lenne természetes. Hazafelé az öcsém azt javasolta, menjünk be egy gyorsétterembe.
– Együnk gyerekmenüt, mit szólsz? – Régi, csibészes mosolyára rátelepedett a szomorúság, ahogy egy kedves szempár is veszít kisugárzásából, ha szódásszifon vastagságú szemüveg mögé rejtik. – Csirkefalat, krumpli, almaszeletek. Mama is szereti az ilyen kaját. – Az öcsém megint annyira lelkesnek látszott. Attól tartottam, ha tétovázom, és a szája egy milliméterrel lejjebb konyul, elsírja magát. Leültünk egy sarokasztalnál, ahol mama folyamatosan motyogott magában, amit ráhagytunk, mert különben szépen eszegetett egyedül. Néha úgy látszott, mintha felismert volna bennünket.
Szilveszter délelőttjén egyedül vigyáztam rá. Apám kivitte anyámat a temetőbe, az öcsém dolgozott. Mama elkezdett beszélni hozzám, úgy, mintha egy harmadik személy lennék, akit még nem ismer, de nincs is ellenére a jelenléte. Eszembe jutott valami, és úgy döntöttem, felszaladok a padlásra. Egy könyvet szerettem volna megkeresni, amiről beszélgettünk. Nem lehettem fent tovább nyolc-tíz percnél.
Bár nem bukkantam rá arra, amit kerestem, levittem egy fotóalbumot. Alig vártam, hogy közösen fellapozzuk. De mamának nyoma veszett. Nem találtam őt a nappaliban, és a ház többi pontján sem. A bejárati ajtót kicsapta a huzat, amikor kiléptem a teraszra, hogy megnézzem ott, hátha csak a kertbe szökött ki.
Sehol nem leltem. Összezavarodott az érzékelésem, cserbenhagyott a látásom, a hallásom. Egyre az pörgött az agyamban, hova mehetett ilyen rövid idő alatt? Eltűnt a cipője, a bundája és a sapkája is. A ruháihoz nagyon ragaszkodott, sírtam el magam később a rendőrségen, amikor bejelentettük az eltűnését. Az öcsém házától öt percre van a buszmegálló. Épp jöhetett egy járat, és a sofőr nem törődött vele, ki szállt fel, nem figyelt rá, hogy mamának mennyire zavaros a tekintete, és hogy beszélt, egyre csak beszélt magában alig hallhatóan…
Sokáig élt bennünk a remény, az ésszerű határon belül, hogy élve megtalálják valahol. Felkészültünk a legrosszabbra, amikor már nem tudtuk egymásban tartani a lelket.
Engedjük el, mondta anyám január végén. Mama egyszerűen kisétált az életből. Lehet ilyen, ha valaki úgy dönt. Csak felvette a cipőjét, a bundáját és azt a felejthetetlen rózsaszín sapkáját, ami örökké csálén állt a fején.

.

.
.

  1. Karácsony

    Köszönöm szépen! 🙂 🙂 🙂 Igen, nekem is hiányozni fog a rendszeres megjelenés lehetősége, azt viszont megfogadtam, hogy még sűrűbben írok novellákat, mint eddig. A 2400 szavas terjedelem számomra több szempontból is optimális. Megkérdezem Évát, hogy a Kincsvadászat végeztével esetleg feloldják-e a jeligéket, mert akkor napvilágra kerül a név és lehet gondolkodni a folytatásban egy másik fórumon 🙂

  2. Hadriq

    Olvastam a Smooth operatort is, csak közben úgy döntöttem, sorrendben haladok a véleményezéssel. Várom a februári anyagot is, és közben már azon gondolkodom, hogy milyen kár, hogy vége lesz. Hogy egy Hiperkarma szöveget idézzek:
    “Megvolt már minden,
    még olcsóbb, mint ingyen,
    de mit lépsz, ha kincset találtál?”
    Én úgy érzem, kincset találtam, és szívesen olvasnék még több novellát a szerzőtől. 🙂

  3. Karácsony

    Köszönöm szépen az olvasást! 🙂 Egyúttal ajánlom figyelmetekbe Smooth operator című novellámat is, ami Az utolsó ünnep alatt olvasható. 🙂 Már készül a februári anyag 🙂

  4. Fer-Kai

    Valóban hosszúnak tűnt, mégis jólesett elidőznöm ebben az emberséges hangulatú világban, történetben.
    A már-már filmszerű befejezése különösen tetszett – nagyszerűen öntötte szavakba a szerző.

  5. Hadriq

    Nagyon vártam már a szerző újabb műveit, és nem is csalódtam.
    Engem már a rövid szövegekre kondícionáltak, szóval kissé hosszúnak éreztem, de ezen kívül csak pozitív benyomásaim vannak a novelláról. Szívből gratulálok!

Hozzászólás

*

Solve : *
26 + 27 =