E, avagy a januári gondolat kavalkádom

Vajon érdemes-e minden cselekedetünknek magyarázatot adni? Vajon milyen környezetben ajánlatos a hitünkről beszélni? Lassan befejeződik a félévnyi kettős életemről szóló „telenovellisztikus” gondolatsor. Kettő ország fia, kettő kultúra ötvözete, a világ és az Isten harca belsőmben.

Látszólag összefüggéstelen a két kezdeti kérdésem, de mégis szorosan összekapcsolódik. Összekapcsolódik az Isten és az ember kapcsolatában és egybeforr velünk is az evangélium tanulmányozása közben. Nyugalom, most nem fogom a torkodon lenyomni Jézust, mert nem ez az én tisztem. Meggyőződésből kell Őt követni, nem pedig azért, mert a környezet rákényszerített.

Véleményem szerint Isten nélkül nem lehet teljes az élet. Nélküle az egyik mély gödörből száguldunk a még mélyebbe. Ha felismerjük, hogy csakis Ő segíthet (vö. zsoltár 115,9-13), akkor vissza tudunk mászni a meredek partfalon a felszínre. Igen, visszacsúszhatunk, én is folyton visszacsúszok. Ilyenkor tisztázni kell magammal és Vele is, hogy én engedtem el a segítő kötelet és engem csábított el a partfalban csillogó hamis gyémánt. Ha felértem Hozzá és megkérdi, miért tettem mindazt, amit, akkor nekem kell őszintén válaszolnom Neki. Nem lesz ott mellettem semmiféle ügyvéd, aki tisztára moshatná a tetteimet.

A Domonkos nővéreknél töltött hétvége alatt többek között arra jöttem rá, hogy mi bárhol és bármikor elmondhatjuk az embereknek, hogy létezik egy szerető Isten, aki sosem hagy magunkra, még ha mi azt is hisszük. Csak a mód nem mindegy, ahogyan közöljük mindezt. A kereszténységgel ismerkedő embereknek, de még néha maguknak a keresztényeknek is vigyázniuk kell, hogy elkerüljék a szektákat és a mai világban is létező, tévtanításokat terjesztő eretnekeket. Szerintem az erőszakkal való térítés, a hit lenyomása az emberek torkán, az ünnepek meg nem tartása, nem megfelelő út. Kedvesen és barátságosan kell mesélni Róla. Néha a tetteink és magatartásunk sokkal többet mondanak minden szónál. Egyik nővér mesélte, hogy a VOLT fesztiválra ment evangelizálni, ahol szóba elegyedett egy punk fiatalemberrel. Kérdezte tőle, hogy nem furcsa, hogy egy nővérrel beszélgetsz? Miért lenne furcsa? – válaszolta a fiú. – Te is fura vagy és én is.

Szerintem minden ember furcsa a maga módján. December legelső napján, míg az ország északi területein a hó, Szegeden az eső esett. Ismét három hetet a világban töltött idő miatt nem volt módom otthonról hozni egy esernyőt, így hát az esőkabátomat húztam fel, hogy védjem a ruházatomat. Divatdiktátornak éreztem magam a sok felhúzott gönctől. Volt rajtam egy sötétkék (már-már fekete) kötött ruha, két darab fekete harisnya, egy pár barna bakancs, a piros kabátom – amelyről már réges-régen leesett egy gomb és egy csat is, de ez most tűnt fel az őseimnek – és a zöld kalapom egy citromsárga esőkabáttal kiegészítve. Kicsit sem voltam fura… Kicsit sem néztek meg a szegedi emberek…

Akik előszeretettel lopkodják a biciklialkatrészeket. Amióta elorozták az én nyergemet, folyamatosan lelopott kerekű és ülésű kerékpárokat látok az utcákon. Azon gondolkodok, hogy miért jó ez? Miért nem lehet megvenni azt a hőn áhított ülést és/vagy kereket a boltban? Ha nagyon szükséged van egy bicikli alkatrészre, szólj és összespórolom neked rá a pénzt. Vajon miért okoz a lopás örömet az embereknek? Vajon miért használom minden kérdő mondatomban a vajon szócskát?

Párhuzamok, furcsaságok és esküvők. Ahogyan a szomszéd nénim és a volt magyartanárnőm is ráérzett, én már abban a korban vagyok, hogy már simán férjhez mehetnék és szülhetném a gyerekeket. Folyamatosan szembejön velem, hogy a korombeli emberek ontják magukból az utódaikat. Négy általános iskolás osztálytársamnak és három középiskolás évfolyamtársamnak van már legalább egy-egy gyereke, a nyolcadik lány esküvőjének, a kilencediknek pedig terhes fotói gördültek fel elém a minap. Én meg itt vagyok, és azon töprengek, hogy vajon a filmrendezői létet hogyan kapcsolhatnám össze a szerzetességgel, vagy családosként hogyan tehetem rommá a nem létező pasimtól szült gyerekeim életét. Ez az utóbbi persze irónia akart volna lenni, csak nem jött össze. Szörnyű.

Szörnyű, hogy nem látom világosan a jövőmet. És igen: most két lét, két út között vacillálok. Alapítsak-e új családot vagy álljak-e be apácának? Ha az előbbiről van szó, akkor vajon miért nem találtam már meg a férjemet? Ha pedig rendben szeretnék lenni (önmagammal), akkor melyik a nekem való? A rendi életet választva fel kell-e adnom a hőn szeretett filmkészítést, fotózást, írást és táncolást? Fel kell-e adnom önmagamat, hogy Istent szolgáljam?

Amit bármelyik útra lépve tudok tenni az az, hogy az imádság mellett felajánlom a fájdalmamat mások üdvösségéért. Kérlek, ne mond, hogy mindez agymosott duma, amit itt írok. Kívülről talán úgy tűnhet, de ez halálosan komoly. Komoly volt a forralt borral leöntött bal kezem égető, sajgó érzése is a hétfő esti kimerítő korcsolyázás után. A hólyagosra forrázott terület egy éjszakányi hideg vizes ásztatás és fagyasztott borsó fogdosás után visszanyerte eredeti formáját. Mint ahogy azok élete is visszaállhat a régi kerékvágásba, akik különböző háborúkban, tűzvészekben vagy egyéb természeti katasztrófában elvesztik az otthonukat és el kell menniük / menekülniük hazulról. A fájdalmam felajánlása őértük szólt.

Szeretem mások helyzetébe belehelyezni magam, átérezni az ő érzésüket – vajon ez az empátia? Most téged kérlek erre, kedves olvasóm, hogy képzeld el magad abban a szituációban, hogy a hó nélküli télidőben nagy nyugalomban pihengetsz a csillivillin feldíszített otthonodban. Eddig nem nehéz, ugye? Éppen olvasod a kedvenc könyved, nézed az éppen aktuális trendi sorozatokat vagy esetleg csak a közösségi hálókat görgeted lefelé. Hirtelen a kapucsengőd felriaszt a nyugalmadból. Egy férfi az, akit látásból ismersz, mellette az éppen szülni készülő felesége. Leégett a pár utcával arrébb lévő házuk és nincs hova menniük. Te mit tennél? Befogadnád-e őket? Igaz a szent családnak kétezer évvel ezelőtt nem égett le semmiféle otthonuk, de ha most, 2019 végén kopogtatna be a terhes Mária Józseffel, befogadnád-e őket a házadba? Mondanád-e, hogy hé, Mari! Nyugodtan szülhetsz az ágyamban egy gyereket! Befogadnád-e most Jézust az otthonodba és Istent a szívedbe?

Amikor Jézus születésnapjának, a karácsonynak közeledtével vasárnapról vasárnapra egy számomra kedves nővérnek, Király M. Emelinának az „Advent első (másod / harmad / negyed) vasárnapján / gyertyát gyújtunk fenyőfácskán. / Örvendezzünk mind ahányan, / kis Jézus jön nem sokára.” szövegű imádságát énekeltem, valamelyik otthon töltött estémen értetlenkedve feküdtem a forró vizes kádban. Azt konstatáltam, hogy nekem nem lehet épeszűnek nevezni a veszekedés nélkül létezni nem tudó családomat.

A szüleimet sosem értettem meg igazán. Kvittek vagyunk, mert ők sem engem… Egyszer lehet velük rendesen beszélgetni, igaz, hogy klisékről, de akkor is normálisan. Máskor meg olyan dologért ordítják le a fejemet, amiért nem is vagyok hibás. Olyanért, ami meglévő tulajdonságom és nem tudok rajta változtatni. S az a baj, hogy az utóbbiból van a több. Gyakran megfordult már a fejemben, hogy el akarok menni, itt akarom hagyni őket a megüresedett életemmel együtt és nem fogok soha többé visszajönni. Csak az a baj, hogy én nem tudok hova menni. Nincs munkám, nincs pénzem, nincs más címkém a kedves, aranyos lány címkéjén kívül és büfészakosként nem értek semmihez sem. Csak is ahhoz, hogy szeressem a Jóistent.