Previous Story
Ébredés
Posted On 2020 jan 16
Jelige: Levendula50
– Alig látok valamit. Hol vagyok?
– Egy emberi testben – érkezett a válasz. – Hamarosan megszokja a szemed a félhomályt. Mindent látni fogsz, amit látnod kell.
– Hogy kerültem ide? – nézett körbe a lány kérdően, keresve honnan jön a hang.
– Nem az a fontos, hogy kerültél ide, hanem hogy itt vagy! – Gyere, mutatok neked valamit.
Anna szeme előtt lassan kezdett kirajzolódni a belső test minden apró kis részlete. Kíváncsi volt, ezért követte az ismeretlent. Idegenvezetője elmondása szerint a testben komoly harcok folynak a betolakodó vírusok, baktériumok, kórokozók ellen már jó ideje, melyek száma egyre csak nő, ezért számos csatatéren fognak keresztül haladni. A látvány nem lesz szemet gyönyörködtető. A véráram segítségével minden fontos szervhez eljutnak majd. Miután elindultak, Anna látott kóros szövetszaporulatokat, végsőkig küzdő antitesteket, rémülten egymásba kapaszkodó egészséges sejteket. Áthaladt oxigénszegény testrészeken, hallott szapora szívverést, melynek hangja olyan volt, mint egy fájdalmas kiáltás. Bármerre mentek, a rombolás jeleit látta, amely ellen óriási erőfeszítéssel folyt a küzdelem.
– Azonnal segítségre van szükségük! – kiáltotta kétségbeesetten a lány. – Ki tette ezt velük?
– Te voltál! – hangzott a lesújtó válasz.
Anna döbbenten állt. Nem akarta elhinni, amit hallott. Ő sohasem tenne ilyet. Ő, aki mindenre különös gondossággal figyel. Ő, aki segítőkész, jólelkű és szófogadó gyermek. Ő, aki senkinek sem tudna ártani.
– Ez lehetetlenség! – tiltakozott ijedten.
– Ez a valóság. Most már tudod, hogy mi zajlik itt bent a szervezetedben, jó ideje. És azt vajon tudod, hogy odakint mi történik?
– Hol? – érdeklődött a lány.
– A környezetedben. Mert ott sem sokkal jobb a helyzet. Elmondom neked, hogy én mit látok a világotokban. Tomboló szélvihart, óceánokban és tengerekben mérgesen csapkodó óriási hullámokat, szétdobált szemetet, állati tetemeket, olvadó jéghegyeket, bozóttüzeket, hideg hűvös éjszakákat, tikkasztó hőséget, égi háborút, mérgező gyárkéményeket, kivágott fákat, lángoló esőerdőt, riadtan menekülő állatokat, óriási, egekbe szökő épületeket. SÖTÉTSÉGET.
– Olyat, mint itt? – kérdezte Anna szomorúan.
– Pontosan.
– Egyáltalán nem látsz már fényt?
– De igen. Imitt-amott felbukkanó színes csodás fényeket. Olyanok, mint a szentjánosbogarak. Nincsenek még túl sokan, de lelkesen világítanak, magukhoz vonzva a többieket. Szépek és különlegesek, mint a sarki fény. Minél többen lesznek, annál jobban beragyogják majd a Földet.
– Ki vagy te? Egy angyal?
– Mindannyian azok vagyunk. VÉDŐANGYALOK!
– Bárcsak azok volnánk! – válaszolta bánatosan Anna. – De talán még nem késő, hogy azok legyünk. Csodálatos bolygónk védőangyalai.
Az édesanya hosszú órák óta aggódva nézte alvó gyermekét, vékony testét, melyet elnyelt az óriásinak tűnő kórházi ágy. Anna zaklatottan aludt. Olykor erősen ráncolta homlokát, majd kezeivel kalimpált, aztán gyengéden leengedte karját, miközben egy könnycsepp gördült le arcán. Az anya csak ült mellette némán, felidézve magában az orvos szavait: – Ha nem történik hamarosan valami, elveszíthetjük őt.
Szomorúan lányára nézett, torka összeszorult, a sírás fojtogatta. Több mint fél éve kezdődött minden, amikor egyik napról a másikra nem fogadta el kedvenc ételét. Majd fokozatosan, napról napra egyre kevesebbet evett, végül már csak reggelente egy almát, melyről azt gondolta elegendő lesz egész napra. Vacsorára sem evett többet néhány falatnál. Teste teljesen legyengült. A hajdan csinos leány csont és bőr volt. Szemeit fekete karikák ölelték körbe. Már jó ideje nem nevetett és szólni sem szólt, szinte semmit. Csak nézett maga elé. Amikor megkínálták valamivel, mosolyt csalt sápadt arcára és csak annyit mondott udvariasan: – Köszönöm, nem kérem! Nem vagyok éhes!
Nem volt semmi magyarázat arra, hogy miért.
Az anya kezeiben tartotta leánya kezét és gyengéden simogatta. Hirtelen nagyot rándult gyermeke teste, aki szemeit kinyitotta és a hófehér mennyezetet nézte. Aztán lassan elfordította fejét. Tekintete találkozott édesanyjáéval, aki határtalan szeretettel nézett rá.
– Anya, hoznál nekem egy óriási szendvicset sok-sok zöldséggel? – kérte bájos mosolyával, majd így folytatta: – Tudod, komoly küldetésem van, és minden perc számit.
– Örömmel angyalom! – válaszolta meglepve, de boldogan.
Köszönöm, hogy megosztották velem véleményüket.Örülök, hogy tetszett. Még csak pár novellát írtam, valóban van még hová fejlődnöm. 🙂 Ezért is örölük minden észrevételnek, javaslatnak, ötletnek.
Nagyon ütős, gratulálok.
Kicsit érzek a novellán, egyfajta „néptanítós” szándékot (nem negatívumként említve). A korábbi fordulókban is volt néhány hasonló írás, de ez itt legalább novella formában jelenik meg, ami számomra mindenképp kiemelendő, és követésre javasolt. Volt története, a történetnek íve, jó ötletekkel és korrekt lezárással. Még van hová fejlődni, lehetne kicsit kevésbé didaktikus, és számomra kissé túl szirupos is, de alapvetően tetszett.