Ez megfagyott

Jelige: Mandula

Az egyetemi zenekar oszlopos tagja, a gitáros-énekes nem csak hangjával, de már puszta megjelenésével elvarázsolt mindenkit. A szőke, göndör hajú fiú a társaság kedvence csupa szív, de nagy betyár volt. Ahogy népszerűsége egyre magasabbra ívelt, egyre többet engedett meg magának. Minden trükköt bevetett a vizsgákon, de a nem tanulásnak mégiscsak az lett a vége, hogy kibukott a nappali tagozatról. Egy darabig még azzal áltatta magát, majd levelezőn folytatja, de képzelgése és a valóság között hatalmas szakadék tátongott. Anyagi tartalékai elfogytak, s végül a józan ész munkára kényszerítette.
Január volt, vastag hófelhők lopakodtak a sötétben, sűrű ködfátyollal fojtogatták a várost. A zimankós télben a hajnalt csak az óra mutatója jelezte, nehéz ilyenkor az ébredés. Iván összehúzott lábakkal lapult a paplan alatt. Testének minden porcikája tiltakozott tudata parancsának, hosszú percekre nyújtotta az időt a fölkeléssel. Kábultan bújt a kispárna puhaságához védelmet remélve, de a vekker könyörtelen volt, hangos csörömpöléssel figyelmeztette, mi a kötelessége. Bosszankodva tápászkodott ki az ágyból, és nem értette, miért ilyen kegyetlen hozzá az élet. Bizonytalan léptekkel imbolygott a sötétben, tenyerével a falat tapogatva kereste a villanykapcsolót. Halk kattanás után sárgásfehér fényben úszott a legénylakás. A fürdőszobában egy fél pillanatra a tükörbe sandított, de azt is megbánta, mert csak egy fancsali, homályos arc nézett vissza rá. Morcos tekintettel kapkodta magára a ruhát, a néhány perces lustálkodás most bosszút állva sürgette. Ezt a rohanást gyűlölte legjobban. Sálát nyaka köré csavarva, fölhajtott kabátgallérral, durcásan lépett ki az ajtón a fagyos sötétségbe, és sietős léptekkel indult a buszmegálló felé. A köd rejtekéből egymás után bukkantak elő a fák, bokrok, mint valami őrszemek az út mentén. Már két hete kegyetlen mínuszokkal tombolt a tél. A megállóba érve türelmetlenül topogott, szinte fájt, ha arra gondolt, hogy lehetne ez másképp is, ha annak idején megembereli magát, és befejezi tanulmányait. Az autóbusz sárga fényei lassan közeledtek, a munkába igyekvők megnyugodtak, ha késve is, de megérkeznek. Az utastérben már csak állóhely volt. Meleg, áporodott szag terjengett, az illatszerek és a másnaposság tömény esszenciája. Ivánnak émelygett a gyomra, hányingere volt. Az ablak felé fordulva szorongatta a kapaszkodót, s arra gondolt az ember mindig többet bír ki, mint amennyit feltételez magáról. Az autóbusz lassított, de nem állt meg a következő megállónál, mert nem volt felszálló. De volt valami más. A megálló ülőkéin egy férfi feküdt, mankója a falhoz támasztva, kalapja a földön hevert. Az utasok mind feléje fordultak, és döbbenten bámulták. A motor zúgását egy rekedtes férfihang törte meg, valaki a háta mögött azt mondta:
– Ez megfagyott.
Iván elsápadt, lábai remegtek, homlokán verejtékcseppek gyülekeztek, a következő megállónál leszállt, és az út további részét gyalog tette meg. Aznap éjjel rémálmok gyötörték. Kietlen, hófödte tájon barangolt, élelme elfogyott, ereje is kezdte cserbenhagyni. A távolban varjak keringtek, egy megfagyott kutya tetemét kémlelték. Útját hótorlaszok nehezítették, látását elvakította a jégkristályokon villózó Nap fénye. Már rég elveszítette a helyes irányt. Egy idő után úgy tűnt csapdába került, csak körbe, körbe jár, innen nincs kiút. Végkimerültségében bukdácsolt, meg-megrogytak térdei, és egy buckán elvágódott. A hidegtől elgémberedett teste görcsbe rándult, arcának lágy vonásait a félelem torzította el. Magárahagyatottságában összegömbölyödve feküdt, a hó egyre sűrűbb pelyhekben hullott, előbb csak vékony rétegben letakarta, majd teljesen befedte, és végül elnyelte a puszta.
– Nem akarok megfagyni! – Üvöltötte, és a rémület olyan erővel lökte ki az ágyból, ahogy a hullám veti partra áldozatát. Amikor magához tért a szőnyegen kuporgott, a paplan egy kupacban alatta, keze, lába jéghideg, minden porcikája remegett. Az óra mutatója még messze járt a hajnaltól, de az ébredés most kegyes megváltás volt számára.
A következő télen híre ment a városban egy férfinek, aki egy szürke furgonnal folyamatosan fölbukkan, és magával viszi a hajléktalanokat.

.

.
.

  1. Hadriq

    Én nem vagyok ilyen szigorú a novella megítélésben, mint István. Nekem tetszett, a befejezés is.
    Az is “bejött”, hogy nem volt minden teljesen egyértelmű olvasás közben a történetben, úgyhogy el lehetett játszani néhány alternatív vonallal, pl. hogy az elején megismert srác nem a főszereplő, hanem ő fekszik a padon, és egy másik, hasonló sorsú fiú áll a középpontban.
    Elgondolkodtam picit az emberi felelősségről is, hogy én például leszállnék-e megnézni, meg lehet-e menteni a szerencsétlent, vagy hogy ha látnék ilyet “élőben”, milyen hatással lenne rám. Jó kis sztori ez, na! 🙂

  2. István

    A történet szerkesztésével van bajom: Az első bekezdésben megismerhetünk egy léha, nagymenő egyetemistát, az ő sorsát, sok információt róla, amikkel a későbbiekben nem igazán tudunk mit kezdeni, mert a következő bekezdésben mintha egy új történet kezdődne, amelyben Iván a főszereplő. Itt az ébredés minden kínja remekül van megfestve, valahogy ide kellene beleszőni röviden, visszaemlékezve, az első bekezdés egyetemistájának sorsát, mint okot, feltéve, ha Ivánnal azonos.
    Zavaró elem a műben az is, mikor Iván a buszon rosszul lesz, de nem egyértelmű, hogy mitől is? A megfagyott hajléktalantól? Ki és mi tette egyértelművé, hogy halottról van szó, ha mindenki csak a buszból látott egy padon fekvő alakot? Mert a férfihang megállapítása edés kevés a tényszerűséghez. Oda még valami szöveg kellene, hogy egyértelmű legyen az, hogy a halottról van szó, hogy e tény zaklatja fel Ivánt. A közöny embertársaink iránt, hogy miért nem áll meg a busz, miért nem állítják meg az utasok? Hogy ő sem cselekszik, nem megy vissza. Simán bemegy dolgozni, nem tudunk semmit a napjáról. Pedig itt lehetne fokozni a sorsát, a kétségeit aminek a hozadéka lesz az éjjeli rémálom.
    A lezárás meg mondjuk több, mint a semmi, de nem sokkal. Persze sejthetjük, hogy Iván a furgonos fickó, de így egy mondatban elintézni, lecsapni a befejezést, bűn az egész történettel szemben.

Hozzászólás

*

Solve : *
7 − 2 =