TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Felvétel

Jelige: Fanómül

A hatalmas ablakokon úgy ömlött be a napfény, mint silóba a szaladga búzaszemek. A falak szenvtelen hűvössége ellenére a folyosón üldögélők verejtékben áztak. Többnyire családok vagy szülők voltak, akik a gyermekük felvételére vártak.
Az egyik ajtón egy harmincas nő lépett ki, hat év körüli kisfiúval. Az anya olyan formán terelgette, mint amikor a macska a fejével tologatja a kölykét.
– Ügyes voltál Marcika, büszke vagyok rád! Most ülj le szépen ide, apa mellé! – azzal odasétáltak a legközelebbi széksorhoz, ahol egy idősebb házaspár és egy magas, vékony, fekete hajú fiatalember – Marcika apja és nagyszülei – foglaltak helyet. Az apa épp a lábát nyújtóztatta, ami szinte teljesen keresztbe ért a szűkös folyosón, de ahogy a gyerek odaért, gyorsan behúzta, hogy elférjenek, és mindhárman érdeklődve fordultak az anya felé.
– Na, milyen volt? – kérdezte a nagyapa.
– Hát… – kezdte bizonytalanul az anya.
– Biztosan jól ment minden. – vágott közbe az apa. – Marcinak sima ügy egy ilyen vizs… Hé, Marci, Marci! Stop! Nem neked van kitéve az a cukorka!
– Marcika, mondtam, hogy ülj ide apához!
– Szóval, szerinted hogy ment, kislányom?
– Végül is jól. Marcika nagyon nyugodt volt végig. Hátulról figyeltem, és nagyon profin kezelte a helyzetet. Én sokkal jobban izgultam.
– Azt mindjárt gondoltam – vetette közbe az apa. A felesége ügyet sem vetve rá, továbbra is a nagyszülőkhöz beszélt.
– És annyira ügyes és okos! Nagyon büszke vagyok rá!
– Akkor? Mi volt a baj? Halottam a hangodon, hogy valami gond van. – firtatta a nagypapa.
– Nem volt semmi! Tényleg! Csak olyan rossz érzésem van…
– Ne idegeskedj már, nem lesz semmi probléma! – nyugtatta az apa, maga is kissé feszülten.
– Miért ne idegeskedjek? Mégis csak a gyerek sorsáról van szó. Ne mondd már, hogy te nem vagy ideges?!
– De, de, én is az vagyok. Mindenki az. Épp ezért kell megnyugodnunk. A nehezén már túl vagyunk.
– Hát, szerintem meg nem. Nekem pont ez a legnehezebb. A várakozás.
– Tudom, tudom. De addig is próbáljuk lefoglalni magunkat. Foglalkozzunk például a gyerekkel! – válaszolt az apa, majd a kisfiúhoz fordult. – Marci, kéred az autóidat?
– Igen!
– És melyiket kéred? A Mustangot vagy a mentőautót?
– A tűzoltót!
– Szerintem azt nem hoztuk el. – dörmögte az apa a táskájában kotorászva. – Tessék, itt a mentő, az jó lesz?
– A Mustangot is kérem!
– Jól van, várj már egy kicsit! Basszus, beakadt ez a vacak, nem lehet kivenni!
– Szívem, ne beszélj csúnyán a gyerek előtt!
– Nem beszéltem csúnyán! Mert, mi volt a csúnya?! A basszus az egy hang, a vacak meg vacak. Mint az Erdő kapitánya!
– Az másik mese, Okoska, de mindegy. Hagyjuk!
– Szerintem is hagyjuk. Na, végre! Tessék, Marci, most már játsszál szépen!
– És mit mondtak, édes lyányom? – kérdezte a nagymama.
– Most még semmit. Majd kettő után.
– Csak? És addig várjunk?
– Mi mást tehetnénk, anyuka? – kérdezte az apa, és izzadó tenyerét a nadrágjába törölte. – Nem törhetjük rájuk az ajtót!
– Jaj, szívem, ne légy már ilyen kiállhatatlan! Ne is hallgasson rá, anyuka! Manófül, kérsz szendvicset?
– Banánt kérek! – kiáltott fel a gyerek.
– Banán nincs, drágám, csak mandarin. Az jó lesz?
– Nyamm–nyamm! Megpucolod, anyu?
– Persze, kicsim. Tessék! És te, szívem?
– Nekem jöhet a szalámis szendvics. – felelt az apa.
– Apuka, anyuka, maguk is kérnek?
– Jaj, édes lyányom, nem hiszem, hogy tudnék enni. Add oda apádnak!
– Én megeszem, ne félj! Hol is tartottunk, mielőtt kijöttek?
– Én sem tudom, Sanyi bá’, de majd eszünkbe jut! Most együnk inkább, jó?! Jó étvágyat!
Azzal falatozni kezdtek. Mielőtt a második kenyérbe belefogott, a nagyapa megütögette a homlokát:
– Ja, eszembe jutott! A permetezőt kivittétek a telekre? Nagyon meg kéne szórni a barackot! Lefújom én, ha te nem érsz rá. Láttam hétvégén, hogy sárgul a levele.
– Majd a jövő héten kiviszem. Még én is akarok permetezni otthon.
– Figyeld meg, fiam, ha nem fújod le hamarost, nem lesz rajta egy szem se.
– Lehet, Sanyi bá’, de a szilvámon se. Abból pedig jó pálinka van. Meg több is, mint a barackból! De a dióval is van valami. Nem tudja, arra mit kell fújni? A Dodi azt mondta, hogy rézgálicot, de szerintem az nem használ.
Amíg a férfiak a kertről és a gyümölcsről beszéltek, a nagymama felállt, odasétált a lányához, és félhangosan azt kérdezte:
– Jól meggondoltátok édes lyányom? Ez drága hely, és messze is van. Nem lenne jobb a Tóvárosi?
– Anyuka, ezt mi már megbeszéltük! Azt tesszük, ami Marcikának a legjobb. Nem érdekel, ha el kell adni a nyaralót, vagy az autót, akkor is ide fog járni!
– Eladni az autót? Jól meggondoltátok, kislyányom? Akkor hogy jártok el ide, vagy mihozzánk?
– Nono! – szólt közbe az apa is. – Az autóról nem volt szó, csak a telekről!
– Jól van, jól van, a kocsi marad. Egyébként is, ezt csak úgy mondtam, példának. Tudom, hogy nem vagy meg a kocsi nélkül.
– Hát nem is! Tán busszal járjak villanyt szerelni?
– Mehetnél motorral is, de mindegy!
– És arra tegyem fel a létrát?!
– Jól van, mondom, hogy csak példa volt. Majd valami mást találunk ki. Egyébként mennyi az idő, szívem? A kocsiban maradt a telefonom.
– Ahha, szóval ki is az Okoska?! Ki, az, aki mindig elhagyja a dolgait?
– Jól van, jól van, szívem, te vagy az észlény!
– Köszi!
– Akkor azt is megmondod végre, mennyi az idő?
– Tizenhárom huszonegy.
– Ó, akkor már nem sokat kell várni! Nincs kedved addig sétálni egyet, szívem?
– Ha muszáj… Nincs valami dohányzóhely a közelben?
– Jaj, az az átkozott bagó! Na, arról kéne leszoknod, édes fiam! Azzal spórolhatnátok egy rakás pénzt.
– Már leszoktam, Vilma néni. Csak most az egyszer gyújtanék rá. De az is lehet, hogy itt nem is lehet cigizni. Nem láttál táblát? – fordult a feleségéhez.
– Nem láttam, szívem. De arra hátul kint láttam egy kis udvart, amikor bejöttünk. Szerintem nézzünk körül ott, hátha az valami kijelölt dohányzóhely. Hmm? Anyuka, figyelnek addig Marcikára?
– Persze, édes lyányom, menjetek csak!
– Anyu, anyu, hová mentek? – ugrott föl a gyerek.
– Csak sétálni, kisfiam.
– Mehetek veletek?
– Most ne gyere, Manóka, maradj itt a mam…
– De én veletek akarok menni!
– Neee!
– De-de-de! Én is akarok menni!
– Mi legyen? – nézett kérdőn az anya a férjére. – Ha ő is jön, inkább ne gyújts rá.
– Jó, akkor maradjunk. Sétálni annyira nincs kedvem. – sóhajtott az apa. – Marci, Marci, ne karcold össze a falat, légy szíves! Nem látod, hogy áll a kereke annak az autónak?!
– Nyuszimanó, szépen játsszál! – szólt a gyerekre az anya is. – Ugye minden rendben lesz, szívem?
– Persze.
– Jaj, én úgy izgulok!
– De miért? Minden jól ment! Nem lesz semmi baj!
– Biztos?
– Naná! Miért lenne? Marci olyan vagány kölyök!
– Tudom, tudom, de akkor is… Odajössz az ablakhoz? Itt annyira nincs levegő.
– Menjünk!
Egy darabig csendben nézték az utcát, az embereket. Az apa idegesen dobolt a párkányon, majd halkan megszólalt.
– Figyelj, erről nem akartam beszélni!
– Miről?
– Emlékszel, dolgoztam a múlt hónapban a Lajoséknak. Tudod, a képviselőnek. Meséltem neki, hogy Marcival ide készülünk. Azt mondta, hogy ismeri az igazgatót, és ha szükséges, szól pár jó szót az érdekünkben.
– És?
– Múlt héten felhívtam az igazgatót én, a Lajosra hivatkozva.
– És?
– Pénzt kért.
– És adtál?
Az apa épp válaszra nyitotta a száját, amikor egy férfi lépett oda hozzájuk.
– Ugye, önök Kazincz Márton szülei?
– Igen, mi vagyunk.
– Kazincz, nem Kazinczy?
– Nem, az y–t elhagytuk valahol félúton. – felelte egy félmosoly felvillantásával az apa. Látszott rajta, hogy ez már egy sokszor elsütött poén.
– Bocsánat, csak nem akartam rosszul mondani! Dr. Weisz Tamás vagyok.
– Kazinczné Tóth Irén, ő pedig a férjem, Péter
– Örvendek! No, megvan az eredmény. Velem fáradnának, kérem? Van valami, amiről mindenképp beszélnünk kellene…

.

.
.

  1. Hadriq

    Vizsga vagy vizsgálat? Betegfelvétel, (esetleg röntgenfelvétel) vagy iskolai felvételi? Nehéz eldönteni, melyikről is szól a novella. De talán pont ez a „játék” jó benne.

  2. Guti Csaba

    Félrevezetett a novella. Az utolsó bekezdésig azt hittem, felvételi vizsgára kísérte el a család a fiúcskát. A nők izgatottságát jól ellensúlyozta a férfiak viselkedése. Aztán kiderült, hogy egy sokkal komolyabb dologgal állnak szemben.
    Jól felépített írás, gratulálok!

Hozzászólás

*