Fortes fortuna adiuvat

0
(0)

(Bátraké a szerencse)
.

Jelige: Vándor

Giuseppe nesztelenül lopódzott le emeleti szobájából a sötét nappaliba. Hiába múlt el tizenöt éves, még mindig gyermeki izgalommal várta a karácsonyi ajándékozást. Hajnali három óra óta nem tudott aludni, agya folyamatosan pörgött. Ezúttal nem a várható meglepetéseken, hisz tudta, hogy a nyugati parton élő apja idén sem látogatja meg őket, és anyja egyértelműen jelezte, nincs módja megvásárolni a hőn áhított PlayStation-t. Sokkal inkább azon aggódott, milyen lesz az első karácsony Salvatore nagypapa nélkül. Nagyon szerette Toto papát, ahogy mindenki hívta a családban, pedig apja szerint szenilis öregember, aki hetet-havat hord össze. Giuseppe viszont áhítattal hallgatta minden este történeteit hős harcosokról a távoli múltból.
A csípős pennsylvaniai tél jégvirágokat rajzolt philadelphiai házuk kopott ablakaira. A feldíszített műfenyő már egy hónapja ott állt a használaton kívüli kandalló mellett, várva, hogy a Mikulás ajándékokkal rakja körül. A fiú felkapcsolta a könyvespolc szélén álló ódon lámpácskát, és örömmel konstatálta, hogy az ajándékok ott hevernek a fa alatt. Úgy, ahogy volt, csíkos pizsamájában lehuppant a szőnyegre, és tanulmányozni kezdte, melyik lehet az övé, de sajnos csak egyetlen dobozra írták rá a nevét. Ahogy közelebb húzta a piros szalaggal átkötött csomagot, felismerte papája cirkalmas betűit. Hezitált egy darabig, mitévő legyen, majd felnézett az órára. Úgy döntött, ő bizony megnézi, mit rejt a doboz. Nem vár sem anyjára, sem a kishúgára, ki tudja, meddig alszanak még. Türelmetlenül tépte le a csomagolópapírt, és amint felnyitotta a barna kartont, meglepetten konstatálta, hogy a papa féltve őrzött mesekönyve lapult a doboz alján és egy tábla csoki.
A vastag könyv fából készült borítóján ismerősként köszönt vissza a beleégetett kígyós, sasos motívum. Amint kezébe vette a kötetet, egy levél pottyant ki belőle, közvetlenül az ölébe. Mindig csodálta nagyapja gyöngybetűit, akár kódexíró is lehetett volna, ha Gutenberg előtt születik.
.
Drága unokám!
.
Rád hagyom ezt a könyvet, amit még a nagyapámtól kaptam, aki az ő nagyapjától, aki pedig az ő őseitől. Mindenki beleírta a saját történetét, így én is azt, amikor kivándoroltunk Amerikába, hogy neked már egy szebb életed legyen. Kérlek, vidd tovább családunk hagyományát, és őrizd meg ezt a történelmi dokumentumot! Ha pedig valami érdekes történik az életedben, nyugodtan jegyezd fel egy papírosra, és ragaszd be te is!
Találsz még egy csokoládét is a csomagban, azt meg ne edd! Nagyapám szerint, aki eszik belőle, visszarepül a múltba, vagy éppen a jövőbe, attól függően mire vágyik. Megesküdött a csokoládé csodatévő erejére, de nekem sohasem volt merszem kipróbálni.
Továbbra is légy olyan jó fiú, mint eddig, és vigyázz a családunkra!
.
Szeretettel, Toto papa
.
Giuseppe ajkai tátva maradtak a meglepetéstől, nem tudta mihez nyúljon először. A könyvet már jól ismerte, az első oldalak pergamenjére írt történetek miatt jelentkezett tavaly a Northeast gimi latin szakára. A csokit viszont most látta először. Kezébe vette a sztaniolba csomagolt vastag táblát, majd óvatosan kibontotta. Közönséges csokinak tűnt, egyetlen különlegessége, hogy kézi faragás díszítette. Egy kard, ami átdöf egy földön vonagló kígyót, és a markolatán egy sas néz oldalra büszkén. Orrához emelte, de semmilyen illatot nem érzett, ezért nyelve hegyével megérintette. Valóban kakaóbab ízt érzett, csak a szokottnál jóval keserűbbet. Izgatottan nézett körül, de semmilyen változást nem tapasztalt a szobában, pedig titkon abban reménykedett, hátha ősei közt találja magát.
Hülyeség – gondolta – még hogy időutazás! Újból elolvasta a levelet, majd hóna alatt a könyvvel felállt, és színpadias pátosszal felkiáltott.
– Bátraké a szerencse! – majd nagyot harapott a csokoládéból.
.
***
.
Hyeronimus duzzogva lépkedett a szűk sikátorban, fehér tógáját a sáros kövön húzva. Elmúlt tizenöt éves, és apja akarata szerint, még mindig tanulnia kell, miközben barátai már képzett harcosok, és csak arra várnak, hogy bevessék őket valamelyik provinciában. Az erős fizikumú, nagyra nőtt kamasz, alantasnak érezte, hogy anyja olajért szalajtja a piacra, és most egy amforával a kezében kell végig mennie a Via Colosseón, csillogó kard helyett. Gondolataiba mélyedve fordult be a sarkon, amikor egy félreeső zugban fura szerzetet pillantott meg. Egy fiatalember feküdt a kövön, hóna alatt érdekes tárgyat szorongatva. Még sosem látott efféle ruházatot. Testhez tapadó csíkos felső, és a lábán feszülő alsó olyan finom anyagból készült, amelynek tapintása hasonlatos a Lychnis Coronaria leveléhez, amit anyja a kertjükben termesztett. Megbökte az alvó fiút, mire az riadtan nézett körül, mint aki azt sem tudja, hogy került ide.
– Hát te ki fia vagy? – fordult hozzá.
A kétségbe esett tekintetű fiú lassan feltápászkodott, és balkezében fényes tárgy csillant meg. Hyeronimus rögtön látta, hogy nem lehet rabszolga, ahhoz túl fehér és finom a bőre. Haja olyan egyenletesen lett rövidre vágva, amit eddig elképzelni se tudott. Valamelyik patrícius család furcsa gyermeke lehet – gondolta – és megtapintotta az idegen ruháját.
– Hogy hívnak? Nem érted? Hooogy hííívnak?
– Én vagyok Giuseppe – felelte a másik szótagolva
– Giu, micsoda? Mindegy is. Hol laksz? – tette fel az egyszerű kérdést.
– Amerika – érkezett a válasz, de ez csak még jobban összezavarta Hyeronimust.
– Ez bolond – gondolta magában. Segítségre lesz szüksége, mert ebben a ruhában nem sétálhat Róma utcáin.
– Kövess! – intett a kezével és lassan megindult házuk felé.
Ahogy kifordultak a főútra, az idegen fiú lába földbe gyökerezett az ámulattól. Dermedten állt, szája tátva maradt a látványtól.
– Pantheon – mutatott Hyeronimus az előttük magasodó épületre, amin a kőművesek az utolsó simításokat végezték.
– Augustus parancsára építették, hamarosan kész lesz. Gyere már, induljunk, mert mindenki minket bámul!
Átvágtak a Forum Magnum nyüzsgő tömegén, és a Capitolinus oldalán álló házsoron eltűntek egy díszes kapu mögött.
– Apám, nézd kit találtam! – kiáltott Hyeronimus az udvarban heverésző szakállas férfihez.
– Hát ez meg miféle teremtmény? – kérdezett vissza apja.
– A piacnál aludt a földön ebben a fura göncben.
– Mi van a kezében? Hozd csak ide nekem!
Az ifjú jövevény vonakodva adta át a kezében tartott könyvet.
– Várjunk csak, én ezt a címert ismerem – csillant fel az idős férfi szeme – a Calpurnius család jelképe. Ismertem egy Calpurniust, együtt harcoltunk Baalbeknél, kiváló lovas volt.
A vendég a név hallatán felkapta a fejét, mintha ismerős lenne neki.
– És mi lett vele, apám?
– Előléptették, és visszahívták Rómába, azóta nem hallottam hírét.
– Kár, pedig azt hittem, így sikerül majd megtalálnunk a fiú családját, merthogy segítségre szorul, az látszik rajta – futott végig a tekintete a csíkos ruházaton.
– Alig beszéli a nyelvünket, egész biztosan nem idevalósi.
– Szaladj át fiam a szomszédba Luciusért, ő még centurio a hadseregben, talán tud segíteni!
Hyeronimus hamarosan megjelent a szomszéd férfivel, és immár a két öreg együtt tanulmányozta a vastag kötet első oldalait.
– Nincs jó hírem, fiam. Ebből a könyvből azt silabizáltuk ki, hogy egy Calpurnius hadvezért Pannoniába vezényeltek helytartónak. Az pedig nagyon messze van ide.
– Pontosan merre?
– A borostyánút mentén északra. Ebben az írásban az áll, hogy Calpurnius az északi végen lévő Aquincumban szolgált.
A következő pillanatban egészen hihetetlen dolog történt. A vendég fiú egy ugrással az asztalon fekvő könyvhöz pattant, magához ragadta, majd felkiáltott.
– Acta est fabula – és a kezében szorongatott sötétbarna valamibe harapott. A jelenlévők nem hittek a szemüknek, az idegen úgy tűnt el egyik pillanatról a másikra, mintha ott sem lett volna.
.
***
.
Marcus büszkén feszített hófehér lova nyergében. Fürkésző tekintetét a Danubius túlpartjára szegezte, miközben a megáradt folyón korhadt fatörzsek úsztak dél felé. Arról álmodozott, egyszer ő is olyan híres hadvezér lesz, mint apja, és talán eljut seregével a távoli Persepolisig, amiről oly sokat hallott már. Most, hogy az öreget Gorsiumba hívta feladata, őt bízta meg Aquincum felügyeletével. Azért ez már valami – gondolta magában – tizenöt évesen egy egész várost vezetni, még ha csak néhány napig is, nagydolog.
El is indult, hogy ellenőrizze a vízcsatorna építkezésen zajló munkálatokat, amikor két katona és egy furcsa hacukába öltözött fiú lépett ki a bokrok közül.
– Ezt a tolvajt az erdőben találtuk, uram – szólalt meg az egyik velites sisakja mögül.
– Mit lopott a szerencsétlen? – kérdezte Marcus, aki élvezte, hogy máris egy ügyet kell megoldania.
– Ezt az írást találtuk nála a maguk címerével, meg ezt a ragacsos valamit, szintén egy vésett címerrel.
Marcus gyakorlott mozdulattal ugrott le lováról, hogy közelebbről szemügyre vegye a tárgyakat. A vékony ezüstös lemezbe tekert barna tábla nyilván valami étel féle, mert jól látszik rajta a harapásnyom. Minden esetre elég gusztustalanak tartotta, de miután tényleg ott volt rajta családjuk jelképe, elrakta a nyeregtáskájába. Összehúzott szemöldökkel lapozgatta a könyv lapjait, a többségét nem értette. Az első oldalakon viszont egy igen érdekes bejegyzésre lelt egy Galileában született zsidóról, kinek csodatévő ereje messze földön híres. Az írás végén ott állt a neve a saját kézírásával: Marcus Calpurnius a. u. c. DCCLXXIV
Nem értette. Az biztos, hogy ő ilyet nem írt, még ha oly hasonló is a kézjegy, de a legfeltűnőbb a dátumozás, hiszen Róma alapításához képest még csak 768-at írunk.
– Honnan loptad ezt az írást? – fordult a megszeppent fogoly felé.
– Könyv enyém. Az én nagyapa ad nekem – érkezett a válasz.
– Hazudsz. Ez itt a mi családunk címere – mutatott a kopottas borítóra, majd újból belelapozott, és megakadt a szeme annál a résznél, hogy Aquincumot germán és hun hordák folyamatosan támadták, így a szabad rómaiak visszahúzódtak a provinciából. A dátum teljesen érthetetlen volt. A bejegyzés szerzője azt írta i.sz. 342.
– Ez valami jóslás? – kérdezte ingerülten.
– Nem érteni – felelte a fiú remegő lábakkal.
– Vigyétek, akasszátok fel a tolvajt! – utasította a katonákat, akik hátra csavarták a fiú karjait.
– Várj! Fontos dolog – kiáltott kétségbe esetten a lopással vádolt ifjú.
– Mit akarsz még? Kotródj!
– A könyv megírni te jövődet. Segíteni elolvasni.
– Várjatok! – intett katonáinak Marcus – Hogy akarod elolvasni, ha még a nyelvünket sem beszéled rendesen?
– Van nálad barna valami. Azzal én tud elolvasni rómaiak írása.
– Erre gondolsz? – húzta elő nyeregtáskájából az olvadozó, barnás förmedvényt.
– Igen. Én enni, és tud rómaiak beszéde.
– Na, erre kíváncsi vagyok. Engedjétek el!
Az idegen leszegett fejjel lépett Marcus elé, és kitárt tenyerét nyújtotta a rómainak, aki undorral adta át a ragacsos táblácskát. A fiú csak erre a pillanatra várt, és jó nagyot harapott belőle.
.
***
.
Giuseppe felnyitotta a szemét. Furcsa, a plafon nem ilyen színű volt még tegnap – állapította meg – aztán eszébe jutott, hogy karácsony van. Elhúzta a függönyt, és örömmel nyugtázta, hogy odakint sűrű, nagy pelyhekben hull a hó. Ledobta pizsamáját, ami furcsa szagot vett fel az éjszaka, és beállt a zuhany alá, hogy ünneplőjét tisztán vehesse fel.
A fürdőből kilépve tűnt csak fel neki, hogy ócska tévéje helyett egy széles monitor terpeszkedett a komódon, és mellette ott állt a PlayStation, amire annyira vágyott. Majd kiugrott a bőréből, akkora örömmel szaladt le a lépcsőn. Az orrát friss lucfenyő gyantájának illata csapta meg, amit kiskorában érzett utoljára. A nappaliban már a feldíszített karácsonyfa várta, a kandallóban vörösen izzó fahasábok ropogtak. Anyja éppen a süteményestálat készítette ki a konyhapultra, amikor egy férfihang szólította meg.
– Jó reggelt Giuseppe!
– Apa! Hát te hogy kerülsz ide? – kiáltott fel ujjongva.
– Úgy, hogy ezúttal sikerült előtted felkelnem karácsony reggelén.
Giuseppét nem elégítette ki ez a válasz, de már nem volt ideje tovább faggatózni, mert megérkezett a család legfiatalabb tagja.
– Mikor szabad kibontani az ajándékokat? – kérdezte kishúga, aki kedvenc babájával a kezében jelent meg a lépcsőn, szemeit dörzsölgetve.
A család a fa köré telepedett, és próbálták kitalálni, melyik csomag, kié lehet, amikor Giuseppe egy piros szalaggal átkötött dobozt pillantott meg, melyen ott állt neve a papa cirkalmas kézírásával.

.

.
.

Mennyire tetszett ez a bejegyzés?

Kattintson egy csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 0 / 5. Szavazatok száma: 0

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a bejegyzést.

  1. Hadriq

    Időutazós történetet nem könnyű írni, becsülöm a szerző bátorságát! Szerintem nagyon jó kis sztori, kellő alapossággal megírva. Nekem kerek így is, inkább a folytatást hiányolom, nem a lezárást. Szép munka! 🙂

  2. István

    Nem rossz, nem rossz, de én még várom a történet végét.

Hozzászólás

*

Solve : *
25 − 19 =