Previous Story
Le fogom késni…
Posted On 2020 jan 16
Jelige: Valóság
Hogy lehetek ennyire ostoba! „Persze, ráérek megvenni a jegyet reggel is!” Most komolyan, mit gondoltam! A Nyugati pályaudvar pénztáránál állok. Előttem hosszan kígyózó sor. Jól van, semmi pánik. Még van 45 percem az indulásig. Igyekszem elterelni a gondolataimat. Felfelé tekingetve azon a rendkívül fontos kérdésen gondolkodom, hogy a teremben repkedő galambok, vajon hogy jutottak be ide. Azután ismét a sorra nézek. Hogyan kerülhettem ilyen helyzetbe? Mindez könnyedén elkerülhető lett volna, ha tegnap online megveszem a jegyet. Az előttem álló férfi kabátjának hátulját bámulva merengek. Tegnap este annyira fel voltam villanyozva a mai utazástól, hiszen sok év után először utazhatok újra vonaton, ráadásul egyedül (gyerek nélkül), mint a régi szép egyetemi éveim alatt. Nosztalgia a köbön. Elképzeltem, hogy reggel időben elindulok, megveszem a jegyem, még innivalót is szerzek, azután felülök a vonatra és olvasok. Erre most jól benne vagyok a slamasztikában!
Már csak 30 perc van hátra. A sor pedig nem halad. Körülbelül 15 perc alatt sikerült két lépést tennem előre. Ez így nem lesz jó! Miért vannak ilyen sokan? Jó persze, ünnep van, ráadásul hosszú hétvége. Eddig azt hittem, hogy pontosan ezért lesznek kevesen. Naivitásból jeles.
Már csak 20 perc van. Még 10 ember áll előttem. Ha mindenkire 1 percet számolok, akkor nincs gond. A percek azonban telnek, az emberek viszont nem fogynak. Rendben, nem pánikolok. Fő a pozitív gondolkodás! De mi legyen, abban a valószínűtlen esetben, ha netalán lekésem. Másik vonat? Azt sem tudom, hogy mikor indul a következő! Nézzük a telefonomat. Oh, miért pont most nem akar ez a vacak betölteni!
Már csak 10 perc van hátra. Előttem még 6 ember. A gyomromban egy orkán kavarog. Hirtelen egy férfi áll be a sorba a barátja mellé a pénztárhoz. És problémázik… Ez nem lehet igaz!
Már csak 6 perc van. Teljes pánik! Annyira kétségbe vagyok esve, hogy kénytelen vagyok hangot adni az elkeseredettségemnek, úgyhogy hangosan kimondom: „Le fogom késni.” Erre az előttem álló férfi megkérdezi, hogy melyik vonattal mennék. Megmondom. Azt mondja, ő is azzal menne, de azt már biztos nem érjük el. Hurrá, van egy sorstársam! Erre mutogatni kezdi a telefonján, hogy mikor indul a következő vonat arrafelé, de nekem az nem jó, mert akkor kétszer kellene átszállnom.
Már csak 3 perc van. Itt a vége! Vagy talán mégsem? A következő percben a férfi felesége, aki a mellettünk lévő sorban már a pénztárnál áll, maga elé mutogat, hogy álljak be nyugodtan oda, mert nekik mindegy melyik vonattal mennek. Oh, hát élnek még jó emberek a Földön!
Már csak 2 perc van, de a pénztárnál állok! Amikor… A pénztáros néni elkezdi kicserélni a papírt a gépben, mert elfogyott. Ilyen a világon nincs! Miért esküdtek össze az égiek ellenem? A néni cserélgeti a papírt, mögöttem a sorban egy bácsi hőzöng, hogy mégis mit képzelek magamról, hogy csak így beállok, az idegeim pedig cafatokban!
A néni elkészül, erre mondom, mit szeretnék. Remeg a hangom a feszültségtől. Szerencsére a pénztáros néni látja rajtam, hogy mennyire a végét járom, ezért úgy siet, ahogy csak tud. Kiadja a jegyem, én meg gyorsan megköszönöm a jószívű néni segítségét, és keresztülvágva a sorokon elkezdek rohanni, mint egy félőrült. Istenem, csak ne induljon még el! Már látom a vonatot. Még ott áll! Futok, ahogy csak a lábam bírja. A kalauz az utolsó kocsinál állva engem néz, és úgy vigyorog, mint Horthy lova a tökre! Legalább neki sikerült egy jó percet szereznem!
Levegő után kapkodva felesek a vonatra, mire mindenki rám néz. Most ez zavar a legkevésbé. Hiszen elértem! Még talán helyem is lesz! Több üreset is látok. Megkérdezem egy nénitől, hogy szabad-e, mire közli, hogy itt minden hely foglalt, mivel a következő állomáson még 28-an fognak ide felszállni. Hogy az a jó…! Ezt a mondatot még magamban sem fejezem be, mert nem tűrne nyomdafestéket. Mese nincs. A vonat csuklós részéhez vánszorgok, és neki támaszkodom. Végeredményben egy szavam sem lehet: van jegyem, fent vagyok a vonaton és félig-meddig ülök is. Most pedig jön másfél óra állás… Nesze neked nosztalgia!
Én is vártam a csattanót a végén, de nem lettem csalódott, hogy ez elmaradt, mert egy összeszedett, jól megírt történetet olvashattam.
Amikor elkezdtem olvasni, akkor azon kezdtem el gondolkodni, hogy ez a történet valóban csak arról fog-e szólni, hogy valaki lekési-e a vonatot vagy sem? És tényleg arról szól, de mégsem mondanám, hogy „csak”. Jól fel van építve, végig „húzott” a következő bekezdésre, és teljesen korrektül átadja a feszültséget. Gratulálok!
A tömény érzelem kavalkád ellenére is, ez egy jól beosztott (Terjedelem, tartalom tökéletesen arányban van.), dinamikusan előrehaladó novella, minden életszerűségével együtt – egy szuszra elmondva -!
És elolvasva!
Gratulálok!