Previous Story
Papírfecni
Posted On 2020 jan 16
Jelige: KarlitaM
Nemrég költözés közben került a kezembe ez a papírfecni rajta egy email címmel. A Márai Füveskönyvbe volt beletéve, amit úgy tűnik szégyenszemre évek óta nem nyitottam ki. Miközben pakoltam tovább a könyveimet az IKEA-s dobozokba, begurott, hogy kié a kislányos kerek betűkkel felírt cím. Több mint tíz éve a Népligetnél ültem az esti Rotterdam felé tartó buszon, és az indulásra vártam. Korán kiértem, mert nem volt sok mindenkitől búcsúzzak, csak vettem egy szendvicset a pályaudvar büféjében és úgy köszöntem el az ott dolgozó lánytól, mintha soha többé nem térnék vissza az országba. Kicsit talán ezt éreztem.
Szóval ahogy ültem a buszon és nézelődtem, lepillantottam egy összekapaszkodott emberkupacra. Ahogy sikerült őket kibogoznom a szememmel, a szülők és a lányuk volt, könnyesen szorították egymás kezét. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy ő miért megy el ha van otthona itthon?
Mikor felszállt a buszra a mellém lévő sorba ült le a másik oldalra. Ránéztem a szülők arcára és csak fájdalmat láttam rajtuk. A lány is úgy ült a buszon, mintha a vég felé mennénk és nem pedig egy új élet felé. Orhan Pamuk könyve miatt utaztam évente többször is az Európát keresztül-kasul szelő távolsági buszokon. Valahogy az idő lelassul, minden csak a változásra és átmenetre fókuszál. Egyik pontból a másikba, közben futnak a fák, ismeretlen tájak és hirdetőtáblák az út mentén. A buszon van idő gondolkodni, van idő lelassulni, mert mást nem lehet csinálni amúgy sem rajta. Ez az utazás most nekem is más, mert nem tudom, hogy mikor jövök vissza, vagy hogy visszajövök-e. Szóval eldöntöttem, hogy megszólítom őt, és megtudom, hogy ő miért megy el innen és hagyja hátra a megszokott rendszert, ami generációkon keresztül beleivódott az életünkbe.
Elindultunk és már a városból is kiértünk, amikor a lány még mindig sírt. Csak nézett kifelé az ablakon, és egy könyvet fogott a kezében. Átszóltam hozzá, megtehettem, mert alig voltak a buszon. Először meglepődött, hogy valaki megszólította, de aztán elkezdett beszélni, én pedig csak hallgattam őt, mert abban jó vagyok. Hallgattam egészen az osztrák határig, és ez idő alatt megtudtam, hogy elvesztette a nagypapáját, és rájött, hogy még nem is igazán élt. Faluban nőtt fel, de Budapesten tanult és egy bankban dolgozott és pár hónap után megijedt, hogy csak ennyi az élet. Robotolás, bulik, álbarátok és vég. Valami mást akart és valami újat látni. A nővére is kint él Hollandiában, de nem Rotterdamban. Ő au-pairnek megy ki egy családhoz, és picit tart tőle de várja is.
Éreztem a félelemmel vegyes izgatottságot a hangjában és mivel elálmosodtam elköszöntem tőle. Hajnalban olyan kettő körül volt egy megálló, és a mosdóban összetalálkoztunk. Egymásra mosolyogtunk, mintha cinkosok lennénk. Már éreztük, hogy ez nem Magyarország, a külföldi szél megcsapott minket, és mindketten belesodródtunk a változásba.
Utána már nem sokra emlékszem, mert elaludtam, és már világosodott, amikor megálltunk Németországban is. Én csak néztem az eget miközben elszívtam egy cigit, rossz szokás, amit majd Hollandiában lehet hogy kell tennem, ha akarok félretenni is valamit a fizetésemből. Rotterdam mellett találtam egy munkát, gyári munka, de egész jó fizetéssel. Aztán majd meglátom, hogyan tovább. Annál csak jobb lehet, ami otthon volt – gondoltam én akkor.
Órák teltek el és én csak néztem ki a fejemből. Teljesen más volt a táj már, nem voltak a megszokott lankák, egyre laposodott a táj. Elértük Holllandiát és egy órán belül eljutottunk Utrechtbe, az első megállónkhoz. A lány leszállt, és egy hozzá hasonló lány várta a busz mellett egy csokor tulipánnal. Mindketten sírtak, és a barna hajú lány egy adag sült krumplit is odatartott a lánynak. Elnevették magukat, aztán amíg nem indultunk tovább csak beszéltek, ettek és ölelték egymást.
Mikor visszaszállt a buszra mondta, hogy a nővére volt, amit persze gondoltam, a hasonlóság miatt. Kevesebb mint egy óra volt hátra az útból, úgyhogy odaadtam egy jegyzetüzetet a lánynak, hogy írja fel az email címét. Majd keressük egymást. Elmosolyodott, és mondta, hogy minenképp, mert be lesz zárva egy kis faluba és örülne ha tudnánk tartani a kapcsolatot.
Persze sosem kerestük egymást, valahogy minden és mindenki aki a régi életemhez tartozott eltűnt. Vagy én tűntem el, de könyebb volt így a lelkemnek, ha azt gondoltam ők tűntek el.
A lányt egyszer még láttam a metrón Rotterdamban, meg akartam szólítani, de féltem, hogy nem ismer majd meg, és nem akartam újra átélni az érzést, hogy ismeretlen ismerősként elvárásokat támasztasz egy másik emberrel szemben. Szóval pár megállón keresztül csak figyeltem őt, a sápadt arcát, a szomorúságot a szemeiben és arra gondoltam, hogy ő sem találta még meg amit külföldön keresett.
De egy idő után már nincs visszaút. Az ember mindig remél, jobbat és többet, és megy és keresi. Tíz év telt el azóta és én még mindig költözöm, megyek, munkát váltok, barátokat, várost, ruhákat, álarcokat. Most egy másik országba költözöm ismét, bár már egyre inkább mennék haza, azt érzem még mindig várnak a kalandok valahol máshol. Már nem utazom busszal, mert minden felgyorsult. Én is. Sürgetem magam, félek az elmúlástól és csak a változás az, ami igazán életben tart. Kezemben a cetlivel elindulok a szemetes felé, de hirtelen irányt váltok, kisimítom a papírt és leülök a laptopom elé. Hátha a lány már megtalálta a helyét, és tudja, hogy merre érdemes menni.
Csatlakozom az előttem szólókhoz: tetszik a novella. Átélhető, megérthető érzésekről mesél, és továbbgondolkodásra késztet. A helyesírási hibákat is csak észrevettem, de annyira vittek magukkal az egybefűzött gondolatok, hogy nem igazán foglalkoztam velük. Nagyon jó kis írás, elismerésem!
Tetszik a novella melankólikus hangulata. Valószínűleg a folyton úton lévők, a soha meg nem állapodók érezhetnek így, ahogy lassacskán elkopik előttük az út, s vele együtt a remény is.
Valahol,máshol jobb lesz? Ki tudja? Lehet minden kompromisszum kérdése.
Gratulálok az elgondolkodtató íráshoz!
Itt-ott csapong a novella, de pont ez és a lassúsága az, ami most mégis megfogott benne, ahogy múlik az idő, miközben utazunk és visszaemlékezünk, vagy csak merengünk a tájra, ami elfut mellettünk, és vele együtt futnak el a gondolataink is. Akkor ott vagy most itt a jelenben, visszagondolva rá. Az utolsó három mondat teszi mégis helyre ezt az írást, legalábbis számomra. Gratulálok!