Ribechini

0
(0)

Jelige: vargánya

Ferrata a ljubljanai táborban ismerte meg Ribechinit. Három egész napot sem voltak ott, ezalatt nem csináltak semmit, csak sorakoztak. Hol azért, hogy újra rögzítsék adataikat, hol egyszerűen az ételért. Egy orvos is megvizsgálta őket, úgy, hogy ránézett a vigyázzban álló százakra és legyintett egyet. A tiszteknek igazolniuk kellett, hogy valóban azok, ezúttal negyedszer. Fásultak voltak, elkeseredettek, otthon, saját hazájukban estek fogságba. Most pedig viszik őket valahova Ausztriába, vagy – ne adja isten – Magyarországra. Esténként a vaksötét barakkban valaki mesélt, szájmenése volt, elmondta, hogy esett fogságba, honnan ette ide a fene, milyen a városa, micsoda embereket ismer. Ő volt Ribechini! A többieket eleinte idegesítette, hogy zavarja a pihenésüket, nem hagyja őket csendben kétségbe esni. Aztán figyelni kezdtek rá, bekapcsolódtak, hasonló történetekkel hozakodtak elő, egyszer csak felnevetett valaki.
A harmadik nap reggelén bevagonírozták őket, délután egy ausztriai lágerban végleg leválasztották a tiszteket, ők nem is maradtak ott, azonnal mentek Csehország felé. A legénységet bezsúfolták az épületekbe. Aludtak egyet, ki ahol tudott, priccseken, alattuk, folyosón, asztalokon. Reggel a barbár Magyarország felé vitték őket a marhavagonok. Az utolsó európai felirat, amit láttak, a tábor neve volt, Mauthausen.
Pécsen minden képzeletet felülmúlt a munkaerő hiánya, a gazdálkodáshoz értő foglyokat azonnal vitték a birtokosok, a szakmával rendelkező olaszokért szinte hajba kaptak az üzemek tulajdonosai. Néhány tucatnyian maradtak csak, akik kénytelenek voltak továbbra is táborszerű körülmények között élni. Ők erdei munkát fognak végezni, ez a hír járta. Ebbe a csapatba került Ferrata, aki analfabéta volt, csak a kikötői munkásságig vitte és Ribechini is. Egy vagonba befértek, elmentek egy Szászvár nevű állomásig, onnan négy csendőr kísérte őket az erdőben lévő barakkig. Közben Ribechini elmesélte, hogy ha nem téved el abban a rohadt lakatlan faluban, akkor ezek az ugató beszédű magyarok el nem fogják soha. A nyolcvankét házat magára hagyták, mert fölötte ágyúzták egymást a harcoló felek, nem volt igazán biztonságos a hely. A magyarok járőrt is csak nagyon ritkán küldtek oda, nem volt miért. Az olaszok is csak azért, hogy ha megjelenne valami bátrabb fosztogató, akkor végezzenek vele. Ribechini éppen a borbélyműhely üveges ajtaján bámult befelé, hasonlított az övére, de ő üzletnek hívta. Tükör, forgó, fejtámlás szék, szemben egy asztalon a tányér, borotvahabnak, benne a zöld nyelű pamacs, arrébb az összehajtható kés és a fehér kendő. A fiók gombjáról lógott a fenőszíj, és ha túl jól sikerült az élezés, és a mester összeszabdalna valakit, hát egy dobozban timsó, a vérzés csillapítására. Akkor hallotta meg a magyarok kelepelését, hárman fogták rá a puskájukat és vagy ötször ráordítottak, az egyik felemelte a kezét, akkor értette meg, hogy mit akarnak, ő is felemelte mindkettőt. Közben arra várt, hogy a társa, Nesta majd közbelép. Nem csinált semmit, egyszerűen elbújt. Bekísérték, ott egy hadnagy kikérdezte, de csak a nevét mondta, Eugeniu Ribechini és egy isten tudja milyen gyalogezred számát, amit tegnap látott a frontújságban. A tiszt megjegyezte, hogy ha a foglyok fele igazat mondana, akkor ötmillió digó lenne a szomszéd faluban.
A barakknál először latrinát ásattak velük. Nem messze volt egy forrás, a víz egy ciszternába ömlött, ez volt az ivó, főző és mosdó vizük. A teremnek nem volt padlója, fűrészporral szórták fel, állt benne harminc emeletes ágy, a fal mellett asztalok és padok, minden gyalulatlan deszkából. Megették a még a leszálláskor kapott komiszkenyeret és lefeküdhettek. Ribechini a volterrai üzletéről beszélt, ahol kiváltképp vasárnap reggel, délelőtt volt nagy a forgalom, sokan jöttek, hogy borotváltan mehessenek a Santa Maria Asuntába, a misére. Ilyenkor ritkán vágott hajat, viszont esedékes volt a szomszédja Luigi Grosso szemébe való cseppentés. Az öreg szeme mindig gyulladt, vörös, amit egy titokzatos eredetű szemcseppel gyógyított, ez már hónapokkal azelőtt elfogyott, a derék borbély vízzel pótolta a csodaszert. Kíváncsi volt, hogy vajon mikor érdeklődik az öreg, hogy van-e még a szerből. Sohasem jutott eszébe!
Az első erdei éjszaka félelmetes volt, nem voltak ablaktáblák sem, húzott át a szellő és még nem hallott hangokat varázsolt a terembe. Veszélyt jelzett egy őz, megkésett madarak kiáltoztak, vérfagyasztóan intette csendre őket egy kuvik, besuhant két kíváncsi bőregér, mindenféle éjszakai rovarok zümmögtek, verdestek, mocorogtak a fűrészporban, aztán mindent elnyomott a nehéz pára és az avar szaga. Reggel másik csendőrök jöttek és előkerült bricsesznadrágosan, csizmásan, zöld kalaposan valami erdőjáró civil is. Kezet fogott a puskásokkal és mindenki csodálkozására a hozzá legközelebb eső egy–két fogollyal is. Sorakoztak és vártak több mint fél órát. Jött egy szekér, hárman ültek a bakon, a kocsis, egy szakácsforma fehérruhás és egy nyakkendős úrféle, aki beszélt olaszul. Elmondta, hogy határnyiladék árkokat fognak ásni, ezek választják el az egyik falu erdejét a másiktól. Az erdész majd megmutatja, hogy milyennek kell lennie és naponta kitűzi az esedékes adagot. A szekér minden reggel jön és az őrök váltásával együtt hozza a napi menázsit, amit, ha akarnak, megmelegíthetnek, de erre csak este lesz idő, ha nem, akkor hideget zabálnak. A kocsi holnap hoz háromlábakat és bográcsokat. A munkaidő szürkületig tart, aki bármi módon vadászni próbál, hurkot vet, csapdát állít, az a milovicei táborba kerül, ott kéthete naponta harmincan, ötvenen vesztek éhen. A sérülteket lássák el, vallásukat gyakorolhatják, ha van papjuk. Ha szökni akarnak, próbálják meg, de aki ebből az erdőből eljut Rómába az nem olyan buta, gyáva és balfasz digó, mint ők. Aki szökés közben valakiben kárt tesz, azt agyonverik. Kérdés nem volt, kiosztották a szerszámokat és a napi eleséget. A kocsi zörögve elporoszkált, a hajtó fütyörészett.
Istentől elrugaszkodott nehéz munka volt, a könnyebb részeket már a parasztokkal megcsináltatták. A köves, gyökeres, meredek oldalak, mély árkok maradtak csak el, senki sem hitte, hogy lesz ember valamikor, aki majd ezekkel is boldogul. Ferrata sem, Ribechini pedig egyenesen majd meghalt a fáradtságtól, nem azért lett fodrász, hogy egész nap követ kelljen fejtenie. Elmaradtak a volterrai mesélések, az adag sosem készült el az első két hétben és mindennap a vak éjszakában raktak tüzet, hogy ételt melegítsenek. Aztán az erdész meg egy Strozzi nevű bassanói, aki tiszt volt, de valami sikkasztás miatt lefokozták, kieszelték, hogy miként haladhatnának jobban. A zöldruhás karói után előre mentek tízen csákánnyal, vermelővel, fejszével és a szembe tűnően nagy akadályokat eltakarították. Nem torlódtak, tanácstalankodtak az ásók és a lapátosok. Felgyorsult a dolog és teljesülni kezdtek a penzumok. Az őrök örültek a legjobban, ha szürkület előtt kicsivel, aztán pár nap múlva jóval megelőzve azt, visszaérhettek a barakkhoz. Még világos volt visszafelé, gombáztak, egy bolzanói boltos segéd ismerte mindegyiket. Amire azt mondta, jó, azt ették, a többit eldobálták. Ribechini szerint azért ez az ismeretség nem volt igazán régi és alapos, mert volt egy éjszaka, amit a foglyok a latrina karóiba kapaszkodva töltöttek, sűrűn emlegetve az ifjú kereskedő kék ruhába bújtatott kurva nénikéjét. Néhányan ellopakodtak a bányáig és a fák, bokrok közül érdeklődve figyelték az ottani sürgés-forgást, főleg az asszonyokat. Strozzi szerint ez könnyelmű dolog, mert ha sokat látják őket, akkor előbb-utóbb valakinek az eszébe jut, hogy ezek ott is dolgozhatnának, ahol baszik az ördög, a mélyben. Egy Nagymányok nevű helyen ért véget az árok az egyik irányban.
Másnap reggel már Kárász felé indult az erdész, aki mint mindig, kezet fogott a legközelebb álló olaszokkal is. Tanakodtak, hogy ezt azért teszi, mert egy igazi úriember, vagy van valami egyéb oka is. Strozzi, aki nyekergett pár szót németül, állította, hogy a zöldruhás fia hadifogoly volt Oroszországban, de most már egy hajóval jön haza az Indiai óceánon. Többen felnéztek, hitetlenkedtek a bassanói német tudását illetően. Ribechini lehetségesnek tartotta a dolgot, mert vannak furcsa esetek a világban. Az ő egyik barátja például lenyelt egy meggymagot és most ott van legyökerezve a Medici erőd mellett Volterrában. Strozzi mutatott a két ujjával neki, a többiek meg röhögtek.
Ez az irány, ha lehet, még nehezebb volt, mint az előző, elhanyagoltabb volt az eredeti nyiladék is. Néha még fákat is kellett kidönteni. Egy fodrász és egy bolognai tánctanár fákat döntögettek, az őrök messze elkerülték a helyszínt. Az utakat természetesen ki kellett hagyniuk, egy csapat asszony és néhány gyerek gyalogolt egyszer arra, fejükön kosárral. Tejet, tejfölt, vajat vittek egy erdei faluból a bányára. Az őrök melléjük álltak, elzárva őket a raboktól. Egy öregasszony csodálkozott, hogy ilyen veszélyesek ezek, a csendőrök csak óvatosságnak mondták, nehogy valami kárt tegyenek bennük. A néni szerint benne nagy kárt nem lehetne tenni, egy kicsi meg még jól is esne, így délelőtt. Erre a kakastollasok kevesebb pofázást és gyorsabb haladást javasoltak. Az újbányai Varjú János feleségre is ott volt, vele a két lány, az asszony szemügyre vette az olaszokat. A gyönyörű nővérét egy hajós tiszt szöktette meg, amikor Pesten tanult az apácáknál és vitte Palermóba, az sokkal fessebb volt, mint ezek a rongyvázak itt. Ferrata meg az asszonyokat bámulta, csúfnak találta őket, eddig egy magyar nőt látott, még a kikötőben. Egy palermói hajó kapitányának a feleségét, az szép volt, mint egy színésznő. Ferrata lépten, nyomon hangoztatta, hogy egy futballpályányi csalánt lelegelne azért a nőért, ilyenkor szokta szóba hozni Rizzi, hogy nem érti miért nem látott még egy pályát sem, pedig ezek tudnak futballozni, 1910-ben 6:1 arányban elpüfölték az olasz csapatot és azon a meccsen játszott ő is. Ezt senki sem hitte el!
Az a kárászi határ csak nem akart közeledni!
Véletlenül elég jól álltak, nem volt vissza tíz méter sem az utolsó karóig, amikor egy lovas érkezett. Leugrott a pejről és egy papírt lobogtatva az őrökhöz iramodott. Pár perc múlva már futólépésben a barakk felé tartottak. Ott mindenki leadta a szerszámát és kaptak öt percet a személyes holmik összeszedésére, kettő is elég lett volna. Alakzatban vonultak ki a már ismert vasútállomásra. Jó egy óra múlva jött a gőzös, fékezett, az előttük elhúzó vagonokból rongyos, sovány oroszok bámultak kifelé. Amikor a vonat megállt csapatostul ugráltak ki és ellepték a mezőt, könnyítettek magukon. Az utolsó üres kocsi lett az olaszoké, a dunai árvízhez mentek.
Először egy eső áztatta réten sátrakat vertek fel, de a foglyok felét már azonnal elvitték töltést magasítani, nagyon emelkedett a víz. A sátrakat körbe árkolták, ágyak nem voltak, a derékaljakat a földre dobálták. Alája szedtek, amit tudtak, rőzsét, ágat-bogat. venyigét, talán így később ázik át. Enni két napig nem kaptak, utána meg majdnem egy hétig csak polentát paprikás zsírral, a paprika dohos volt és vitriol erős, a zsír meg avas. Ástak és zsákoltak, csak három hétig tartott az egész, aztán az árral együtt elvonult a háború is. A Monarchia kapitulált, ők győztek, de ez senkit nem érdekelt, a hazamenés annál inkább mindenkit. A bátaszéki állomáson vártak két napot, amíg a vagonjukat hozzá tudták csapni egy hadifogoly szerelvényhez Dombóvár, aztán meg Pécs irányába. Strozzi szerzett két horpadt bádog kannában harminc liter pálinkát, ez, beosztással, talán elég lesz nekik az első megállóig. Szászváron már örvendeztek, integettek, ismerős volt a hely. A Kárász-Köblény állomáson énekelni kezdtek, hát mégis eljutottak ide. Ribechini felpattant és üvöltve integetett az őket sötét tekintettel szemlélő fiatal vasutasnak,” Csak eljutottunk ide!”, a váltón billent egyet a vonat, kiesett.
A holttestet nem vihették magukkal a harminc fokban, a vasút mellé sem temethették. A vonatparancsnok magyar tiszt garantálta, hogy a falu temetőjében méltó módon fogják nyugalomba helyezni. Otthagyták a szerencsétlent!
Személyes tárgyait Ferrata vitte el Volterrába, miután kiengedték az internáló táborból, ahol megtudta, hogy a többi fogságba esettel együtt valójában gyáva, hazaáruló disznó. Ribechini apja átölelte őt, könnyezett és ez volt az egy pillanat, amikor nem bánta, hogy a felesége két hónapja meghalt. Elballagott a borbély üzlethez és a négy éve kint fityegő RÖGTÖN JÖVÖK táblát kicserélte egy másikra. ZÁRVA!

.

.
.

Mennyire tetszett ez a bejegyzés?

Kattintson egy csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 0 / 5. Szavazatok száma: 0

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a bejegyzést.

  1. Hadriq

    Nekem nagyon tetszett a novella. Érdekes, izgalmas történet, és látszik rajta az alapos háttértudás. Én is tanultam belőle. Köszönöm!

Hozzászólás

*

Solve : *
2 + 21 =