Smooth operator

A szálloda előtt találkozott legutóbb azzal a nővel is, akivel végül nem lett semmi. Ezért is tartott magánál mindig verseskötetet, hogy ne veszítse el a reményt. Elővette és olvasott belőle. A gimnáziumban figyelte meg először, hogy a költészet mekkora hatással van az emberekre. Teljesen változó volt, kire mi hatott és ő először ezeket a költőket próbálta meg utánozni. Egy őszi este, másodikos korában leült az íróasztalához, kinyitotta a könyvet és olvasgatta a mintául vett szövegeket. Szeretett emlékezni, behunyt szemmel, száját mosolyra húzva. A könyv mellé odakészítette az irodalomfüzetet, mintha leckét írna. Lapozott egyet, hogy a saját versét ne közvetlenül az órai jegyzet után vesse papírra. Egy pillanatra az egekig emelte a gondolat, hogy ezúttal ő ír, és felnevetett az ötletre, hogy kielemzi. Attól a naptól kezdve pontosan tudta, „mire gondolt a költő”, amikor verselt.

Ezzel az első verssel alaposan megszenvedett, a rímek elfutottak előle, a versmérték, amit szeretett volna beletenni, sehogy se stimmelt. Azért csak írta, ami eszébe jutott, és órákkal később úgy ítélte meg, egy egészen használható szöveget alkotott. Később, akkor, a szállodánál, amikor a következő nőre várt, ennek az első versnek a gondolata is felötlött benne, mint olyan sokszor. Valójában nem volt benne nyersanyag, pusztán szavakat tett egymás mellé, utánzás céljából. Az igazi, nagy költészethez vér és gyomor kell. Sylvia Plath szerint legfontosabb „a bátorság és az eltökéltség, valamint a képzelőerő”, és ha ezek megvannak, bármit meg lehet írni. De azt, hogy történjen vele olyan, ami élményt ad, fontosabbnak látta az önbizalomnál.

Szüksége volt másokra, hogy élettapasztalatot és ilyen módon nyersanyagot szerezzen az íráshoz. Nem ülhetett otthon, ahogy eleinte gondolta, a nagy elődök köteteit lapozgatva. Ma már ezen is mosolygott. Kihozta a könyvtárból néhány szerző fontosabb könyvét, és mire hazacipelte, izomlázat kapott. Ez ugyancsak másodikos korában történt, amikor rengeteg időt töltött el mások írásainak társaságában. Jegyzeteket készített, hogy el ne felejtse azt a sok benyomást, amit olvasás közben szerzett. Éjszakába nyúlóan olvasott, a titkot akarta feltárni, amitől a szövegeket olyan jól sikerültnek érezte. Talált is dolgokat, például tényadatokat, általában ha a költő egyetemre járt vagy jó családból származott, erőteljesebben írt, hiszen több ideje jutott arra, hogy az írással foglalkozzon. Mire harmadikos lett és a versírás láza nem múlt el, eldöntötte, hogy ennek a hivatásnak fog élni. Kisebb munkákat vállalt, mert már nem akart folyton a szüleitől pénzt kérni, de vagy a fizikai erejét vesztegette rájuk, vagy szellemileg fáradt el, mire odajutott volna, hogy tovább írja a saját költészetét. Így nevezte magában kedvenc elfoglaltságát, és másoknak is ezt mondta, ha megkérdezték, leszokott arról, hogy azt felelje: „verseket írok”, inkább úgy fogalmazott, hogy „költészettel foglalkozom”.

Az első nő, akit elcsábított és bár kevés anyagi haszna származott a kapcsolatból néhány finom ebédet leszámítva, az osztálytársa édesanyja volt. Riadt tekintetű, őzikeszemű nő, magas, vékony alkattal, mégis örökké hátát begörnyesztve járt. Nem mered kihúzni magad, mondogatta neki ő, mintha attól félnél, ha így teszel, beütöd a fejed a plafonba. Andrea, így hívták a nőt, szomorkásan, szinte félve nézett rá, mint akinek leleplezték a legnagyobb titkát és egyben félelmét. A férje évekkel azelőtt elvált tőle, és bár anyagilag bőségesen támogatta, többé soha nem talált magának egy rendes férfit, ő viszont azonnal lecsapott a lehetőségre, mert az osztálytársa nagyon ritkán és kiszámíthatóan járt haza, így az időbeli és a lelki réseket pompásan kitöltötték együtt Andreával, szeretkeztek, versekről beszélgettek, Andrea könyveket vett neki, és megtanította arra, mi a fontos egy nőnek. A kapcsolat hirtelen ért véget, elért egy olyan szintre, ahonnan nem tudtak tovább lépni. Még utoljára megebédelt az osztálytársánál, és a főfogás végére megállapította, hogy Andrea már nem több mint a másik fiú anyja. Mielőtt örökre kilépett a lakásból, megölelte, puszit adott a homlokára, és mivel éppen megfázással küzdött, jobbulást kívánt neki. Hóna alatt a drága verseskötetekkel kiért az udvarra, ahonnan még utoljára visszanézett az emeletre és a padlástér felé, ahol galambok tanyáztak, de príma kis hely volt az íráshoz, mivel valaki ott felejtett vagy szándékosan felvitt oda egy asztalt és egy rozoga széket. Szeretett ott írni, ugyanakkor tisztába jött vele, hogy nem maradhat örökké egy kétszer annyi idő nő szeretője, és menekülhet a padlásra, ha az osztálytársa véletlenül korábban hazaérkezik, sőt, szerinte gyanút is foghatott, mert egy alkalommal ottfelejtette náluk a Baudelaire-kötetet, amibe szerencsétlen módon Andrea még ajánlót is írt a nevével. Másnap reggel, miután kifigyelte, hogy az osztálytársa elindult az iskolába, felszaladt a könyvért, amit utolsó emlékei szerint az előszobapolcon hagyott, Andrea viszont az étkezőből hozta ki, így majdnem biztos lehetett benne, hogy az osztálytársa valamit megsejtett a viszonyból.

Nem tudott óvatosabb lenni, de próbálkozott. Szilajul belevetette magát az életbe, tapasztalat nélkül is tudta, mélyről jövő ösztönökkel, amelyek tudatos eszközzé válnak, ha jól használják, hogy meddig mehet el, néha ugyan túlcsúszott ezen a határon, és megégette magát. Tele volt nőkkel a világ, akik arra vártak, hogy valaki felfedezze őket. Költészetének első nagy periódusa, tizenöttől huszonkét éves koráig róluk szólt. Már nagyon vágyott új utakra. Ezért is várt arra a bizonyos Okszánára a szálloda előtt. Szeretett korábban érkezni, abból is gyűjtötte a tapasztalatot, és ha elindult benne egy újabb fontosnak vélt gondolat, elővette a noteszét és beleírta. Még a legnagyobb extázis kellős közepén sem feledkezett meg az ihlet fontosságáról. Szeretkezés közben az elméjébe jutó szavakat, kifejezéseket, félmondatokat kiáltotta, olykor kántálta is, nehogy elfelejtse, és ahogy végzett, nyúlt az aprócska jegyzetfüzetért, amelybe szélsebes gyorsírással feljegyezte. Ilyenkor duplán örült, és ölelte magához a nőt, aki mindezt kiváltotta belőle. Még az egyetem alatt költözött el otthonról, annyi ruhával, ami egy nagyobbacska bőröndbe belefért. Egy évfolyamtársával lakott együtt, majd miután mindkettejük akaratának megfelelően a kapcsolatot lezárták és befejezettnek tekintették, ő ott maradt a közös albérletben, ami három hónapra még ki volt fizetve, bejárt az egyetemre és írt. Május közeledtével elkezdett a vizsgákra készülni, sosem hagyhatott semmit az utolsó pillanatra. Élete középpontjában a versírás állt, ahhoz, hogy jól kihasználja az alkotás óráit, időbeosztást készített és tartotta magát hozzá. Időbe telt, míg szakítás után valakit szerzett, akihez odaköltözhetett és biztosította számára az alkotáshoz szükséges nyugalmat, azaz helyet és pénzt. A külső szemlélő számára úgy tűnt, összekötötte a kellemest a hasznossal. Egy olyan világban élt, ahol a nők örömmel tartották el azt a férfit, akit szerettek, és még örültek is annak, ha nem lógott rajtuk, hanem a maga életét élte. A költőnek így nem volt nehéz dolga, csak eljárt bizonyos helyekre és ismerkedett. Amíg megtalálta azt, akit keresett – ebben pedig mindig töretlenül bízott -, takarékosan élt. Vasárnaponként meglátogatta a szüleit, náluk ebédelt és időzött, akik büszkén tekintettek rá, hiszen azt látták, hogy boldog és elégedett az életével, a részletekre tapintatból nem kérdeztek rá, úgy gondolták, az csak rá tartozik, és magukról is csak annyit meséltek, amennyit szükségesnek láttak.

A nő késett, és a várakozás perceibe csüggedés vegyült. A költő felsorolta magában, mit áldozott fel ezért a találkozóért. Elmehetett volna moziba, megnézni a legújabb Ozon-filmet. Egy barátja aznap tartotta a születésnapját, ahová meghívták, és annyit kértek tőle, hogy hozzon magával egy üveg italt és annyi pénzt, amennyi egy pizzára elég. Pályatársának megjelent az első kötete, amihez ő írta az ajánlót és a fülszöveget, végül kihúzta magát a kötelesség alól, hogy ott legyen a bemutatón, családi ügyre hivatkozva. A nő sajnálta, de úgyis az volt a fontosabb, hogy ismert kritikusokat nyert meg magának, akik hajlandónak mutatkoztak élveboncolást végrehajtani a könyvén, egyben kiemelni nagyszerűségét, amely majd a jövőben gyümölcsözni fog. Nem túl vastag szövetkabátjában a költő fázott. Egy garzonban lakott a belvároshoz közel, amelyet barátja bocsátott rendelkezésére, amíg külföldön dolgozott, és ez akár több évet is jelenthetett. Csupán napi négy órát dolgozott és ezzel megkeresett annyit, hogy – egy szociológus számára bizonyára szűkösnek mondva – megélt. A város tele volt nagyszerű lehetőségekkel a magafajta fiatal, kispénzű ember számára. Ha valamiről lemondott, az valahol megtérült. Ha nem ivott az egyik hétvégén, akkor vehetett magának egy új sportcipőt futáshoz. Megszokta és szerette az életét, és csak olyankor esett gondolkodóba, ha azon töprengett, hogy fiatalabb korában mi egyebet álmodott meg magának, ha felnő – és a költészeten kívül más nem jutott eszébe.

– Fiam! – A költő odakapta fejét a hangra. Valamiért biztos volt benne, hogy neki szóltak, és az elhaló intonáció, bár áthatolt a szállodát övező zűrzavaron, ismerősen hatott számára.

– Fiam! – Megpillantotta a mentorát, Igort, ahogy a járókelőket kerülgetve sietett felé. Még a költő tizennyolc éves korában ismerkedtek meg, az idős irodalmár, maga is költő, az egyik legfontosabb folyóirat szerkesztőjeként dolgozott. – El sem hiszem, hogy találkoztunk!

A hely megtelt élettel, ahogy Igor odaért hozzá és megszorította a kezét, majd magához is ölelte. A csüggedést, tudniillik a nő még mindig nem ért oda a találka helyszínére, így az est bizonytalan kimenetelét egyelőre semmi nem akadályozta meg, márpedig a költő nagyon utált dolgavégezetlenül hazatérni, vagy puszta dühből otthon berúgni a legolcsóbb bortól, amihez az üzletekben hozzá lehetett jutni. Úgy tett, mintha szintúgy örült volna a találkozásnak, de nem távolodott el a szálloda közeléből, és felkészült rá, hogy rövid udvariaskodás után elköszönjön, amint a nőt megpillantja a forgóajtóban.

– Nagyon jó hírem van a számára! – Igor már-már eszelős jókedvvel nézett rá, a szeme elkerekedett, szája nyitva maradt. Majd észbe kapott és kinyitotta ütött-kopott bőrtáskáját. Amíg keresgélt benne, a költő lopva a forgóajtó felé nézett. Nem létezik, hogy a nő megint nem jön el. Ráadásul csapdába került, mert jó hírnevén addig nem esett folt. A politika hidegen hagyta, generációs vitákba sem bonyolódott, miért is tette volna, hiszen bízott a tehetségében. Mesterképzésre járt az egyetemen, kitartóan, szívós türelemmel és sok munkával haladt eszmei célja felé, hogy egyszer ő maga is nagy költő legyen. De a pénzre, amennyit egy hónap alatt kényelmesen elkölthetett, végre úgy, hogy nem csak az unásig fogyasztott olcsó ételeket vásárolta, szüksége volt. Valahol még mindig annak a tizenöt éves fiúnak érezte magát, akit annak idején bűvkörébe vont és nem eresztett a költészet. Ha együtt élt egy nővel, olyannal, akit a megfelelő szempontok szerint választott ki, új ruhákat kapott, járhatott uszodába, koncertekre, elegáns éttermekben vacsorázott. Amíg a nő dolgozott, hogy előteremtse a közös életükhöz szükséges összeget, ő sem tétlenkedett. Korán felkelt, hogy maximálisan kiaknázza a kék órák varázslatos hatalmát. Reggelit készített kettejüknek, majd pihent egy kicsit, vagy sétált, úszni, futni ment. Délben könnyű ebédet fogyasztott, és írt, ameddig a szeme és a keze bírta. Ekkor többnyire már késő délutánra járt, így következett az olvasás ideje. Szombat délelőtt könyvtárba ment, ahol elolvasta az irodalmi lapokat, és egyetlen pályázati lehetőséget sem szalasztott el.

Igor elővett egy paksamétát a táskájából és a költő kezébe nyomta. Ő megfogta, de zavarba is jött a nem várt gesztustól. Köhécselt, hogy méltatlankodásának utat engedjen, és ekkor megérezte a hideget, ami tetőtől talpig átjárta. Alig tudta mozgatni az ujjait, az utca lámpák fényénél pedig nem látott rendesen.

– Olvassa, azt ott, a jegyzőkönyvet. – Igor türelmesen mutatta, mit nézzen a papírokon. Egy döntőbizottsági ülésen készült és gondosan legépelt, majd kinyomtatott iratot tartott a kezében, és ahogy belelapozott, mindegyik oldalon megpillantotta a saját nevét. Boruss Marcell. Szokatlannak hatott és kissé félelmetesnek. Mintha a rendőrségről kapta volna, ahol valaki feljelentést tette ellene egy még ismeretlen ügyben.

Ha valamit nem szeretett, akkor az a homály volt, amiben a dolgok rejtve maradtak. Igor egyre mutatta, mit olvasson el, és ő engedelmeskedett neki, holott más sem járt a fejében, mint hogy az egyre zavarosabb és kellemetlenebb helyzetből szabaduljon.

– Önnek ítéltük a soron következő berlini ösztöndíjat. – Ezúttal a költő szeme nyílt tágra, és sebesen járt végig a sorokon. Valóban, Igor igazat beszélt, de miért is mondott volna mást. A dátumból ítélve egy hónapja született a döntés, a miniszteri pecsét pedig ma került rá és tette véglegessé, visszavonhatatlanná.

Nem tudta, miért, mégis újra gyámoltalanság vett erőt rajta, és kezében a jegyzőkönyvvel, amely már meghatározta jövőjét, anélkül, hogy beleegyezett volna, a forgóajtóra függesztette a tekintetét. Abban a percben, mint egy jelenés, kilépett rajta Okszána, bokáig érő, lila, prémszegélyes télikabátban, a fején gyönyörű kucsmát viselt, pontosan úgy nézett ki, ahogy a fotón, amelyet előzetesen elküldött levélben. A költő szigorúan poste restante levelezett a kiszemeltjeivel, nem kívánva olyan meglepetést, hogy váratlanul megjelenjenek a lakásán és tudomást szerezzenek szegényes körülményeiről. Az öltözékeivel, amelyeket addig összegyűjtött, legalább a látszatát kelthette annak, hogy van mi a tejbe aprítani, ha szerényen is.

Igor megfogta a költő karját, de ő még nem figyelt oda, hanem a szép orosz nőre, ahogy kisétált a szálloda elé, az óráját nézte, és a szipkáján keresztül cigarettára gyújtott. Oda akart hozzá rohanni, hogy átölelje és esdekelve kérjen bocsánatot a késésért, amelyet nem is ő követett el. Annyira készült erre a találkozásra, drukkolt magának, hogy minden jól menjen és amint összemelegedtek, együtt visszautazzanak Szentpétervárra. Onnan Kínába, Indiába és Japánba lehetett eljutni, Okszána épp ezekre a helyekre készült és keresett maga mellé kalandvágyó fiatalembert. A költő négy európai nyelven beszélt, és készen állt arra, hogy megszokott módszerével kínai, hindi és japán nyelvtudásra is szert tegyen. Okszána pénzéből, ezt szentül megfogadta, amennyit csak tud, félretesz, és ha érzi, hogy az érzelmek kihunyóban vannak, akkor összecsomagol és hazautazik. A garzon megvárja őt, ebben nagyon reménykedett, és amíg távol van, megkérte az anyját, hetenként egyszer nézzen rá, nehogy betörjenek, vagy más módon megrongálják. A környék nem volt valami fényes.

Érezte, hogy Igor arrébb húzza, és ő követte, nem kellett sokáig kérlelni. Betértek egy kávézóba a szállodát övező kis utcák egyikében. A szerkesztő leültette a költőt az egyik asztalnál, és hamarosan visszatért két nagy pohár forralt borral. Később melegszendvics is érkezett számukra, és kiderült, hogy ez valamikor Igor törzshelyének számított, ha nem is pontosan az az asztal, ahol leültek.

– Nézze, távol áll tőlem, hogy beleszóljak a magánéletébe – mondta Igor és a következő szónál felemelte a mutatóujját. – Kivéve, ha segíthetek azzal, amit mondok. Ön nagyon tehetséges, kedves Marcell és tudom, milyen dilemmákkal küzd.

Belekortyoltak a borba, elnéztek egymás feje felett. A meleg kiváltképp otthonossá tesz egy ilyen helyet, ahol a falak alacsonyan állnak, az asztalok egymáshoz közel, a szomszédos placcokon elhangzottakból minduntalan megütötte a fülüket egy-egy szófoszlány, de nem hatott zavaróan. Akik itt összegyűltek, egyformák lehettek, szerették a másik ember közelségét, és kiárasztották magukból egyik legjobb tulajdonságukat, a nyugalmat.

– Hasonló cipőben jártam, amikor kicsivel idősebb voltam, mint ön. – Igor szétnyitotta a tenyerét az asztal felett, miközben mesélt. – Elfogadtam az ösztöndíjat, amelyet megnyertem, és így nem tudom, miről maradhattam le, amiért nem költöztem ki egy friss ismeretség kapcsán Lengyelországba. Akkor talán nem beszélgetnénk most itt. Marcell, Önnek hamarosan kiadják a kötetét és elmehet két évre Berlinbe. Annyit kérek, gondolja át. Az ön helyében talán haza sem jönnék, hanem mennék tovább. Az ember egyszer él, de örökké lehet fiatal, ezt mi, költők tudjuk a legjobban. Igyunk még egy kis bort – mondta Igor és felállt, hogy legsúlyosabb gondolatai között magára hagyja a költőt.

Aki ekkor előhúzta kabátzsebéből a verseskötetet, Paul Celan vagy Dylan Thomas líráját. Felajzottan, haját hátrasimítva izzadt tenyerével, olvasni kezdte, ahol kinyílt.