Stubner úr Deutsch-Wagramból

Stubner úr Deutsch-Wagramból igencsak jó svádájú fiatalember volt. Mindig a legfrissebb bécsi divat szerint öltözködött, és mindig volt valami vágott virág a gomblyukában. Nyugodtan elmondható Stubner úrról, hogy kényes volt az ancúgjára, soha nem hagyta volna sem egy bejárónőnek, sem másfajta cselédnek, hogy a felöltőjét vagy a zakóját akárcsak meg is érintse. Nem az himpellér volt, akikkel sajnos ma már nem csak Anderklaa, de Deutsch-Wagram is dosztig tele van. Miközben a helyi aranyifjúság ferblit játszott valamelyik lokálban vagy kávéházban, vagy magában a deutsch-wagrami tiszti kaszinóban, addig Stubner úr ájtatos imákba temetkezett a kisváros Keresztelő János tiszteletére emelt templomában. Öltönye ilyenkor is élére volt vasalva, a kalapját gondosan a térdére helyezte, meggyőződött arról, hogy az nem eshet le, és csak akkor kulcsolta imára a kezét, ha a becses kalap jól ki volt balanszírozva. Stubner úr arra is rendkívüli módon ügyelt, hogy az a hosszúkás fekete táska, ami az elmaradhatatlan cimborájának tűnt, ilyenkor fektetve a földön, a lábai előtt, a székeknek döntve helyezkedjen el. Hol fejből mondta a napi penzumot, hol egy imádságos könyvet vett elő zakója belső zsebéből, és így mormogott bűnbánó imákat az Úrhoz. Egy szó mint száz, Stubner úr komoly kirchganger hírében állt.

A plébános, egy bizonyos Joseph Mickl volt Stubner úr legnagyobb rajongója. Egyszer egy egész kongregáció előtt kijelentette, hogy Stubner úr példa minden mai siheder számára. Sőt! Odáig merészkedett, hogy Stubner urat egyenesen Krisztus bajnokának titulálta. Volt is rá oka. Azt mesélik, hogy egy vasárnap Stubner úr szerezte vissza a templomi persely teljes tartalmát a kacskalábú Jonastól. Arra már senki nem emlékszik, hogy ez a Jonas hogyan lopódzott be a templomba, de arra már mindenki, hogy ez a Stubner milyen fertig léptekkel eredt a tolvaj után öltönyöstül, kalapostul, táskástul. Végigfutottak a kurta Károly herceg utcán, ki egészen az országútra, oda, ahol vagy száz évvel azelőtt Napóleon szállt meg, és amely házat máig nagy becsben tartja a deutsch-wagrami publikum. A kacskalábú Jonas itt Anderklaa felé fordult és meg sem állt a Russbach hídjáig. Ott viszont sietős léptekkel letért a kocsiútról, és eltűnt a nádasban. Ezután csakhamar a templomi hívek is kiértek a Russbach hídjához, de már csak azt hallhatták, hogy a kacskalábú Jonas ott jammerol. Egy szó mint száz, a pénz hiánytalanul megkerült. Az persze igaz, hogy a kacskalábú Jonasnak eltört a kisujja, de erre még ez a pernahajder is úgy emlékszik, hogy a Stubner túl erőteljesen vette vissza tőle a perselyt.

Stubner úrra Joseph Mickl plébánoson kívül a pékné, Inge Fritsch is felnézett. Az elismerést nem csak azzal vívta ki Stubner úr, hogy minden egyes nap akkurátusan megdicsérte a briósokat és az islereket, hanem azzal is, hogy nem felejtett el egy-két bókot sem Inge irányába. Inge valóban lenyűgöző teremtés, és ha ki van engedve a haja, amit amúgy kontyban hord, még akár vonzónak is nevezhető. Magától Ingétől hallottam, hogy egy péntek délután, amikor a molnár, a vörös Ruzicka parkolt le a friss liszttel a pékség előtt, és persze Stubner úr is a boltban tartózkodott, beütött a krach. A vörös Ruzicka közölte, hogy ő márpedig nem enged, és árat emel. Szó szót követett és egyre nagyobb lett a lárma. Stubner úr kérte Fritsch asszonyt, hogy ő rendezhesse el az ügyet a vörös Ruzickával. Miután erre engedélyt kapott, a már kifizetett brióst és islert hátrahagyva, a hosszúkás fekete táskájával a kezében lépett a vörös Ruzicka elé, és arra kérte az ifjú molnárt, hogy a bolt mögötti udvaron, mint férfi a férfival, tisztázzák a liszt árát. Volt aggodalom, volt hangoskodás is. Végül csak visszajöttek a férfiak. Előbb Stubner úr, aki leellenőrizte, hogy a hosszúkás fekete táskáját jól visszazárta-e. Majd a vörös Ruzicka, akinek poros volt a ruhája, és csak a fejével intett, hogy jó neki a régi ár is, nem akarja ő felverni az inflációt, meg különben is nem nagy vasziszdasz az a néhány Ferdinánd krajcár.

Stubner urat kiemelt figyelemben részesítette Frau Jeanette is. Nem kertelek, Frau Jeanette nem volt más, mint a deutsch-wagrami madám. Hogy jött össze ez a híres-nevezetes kirchganger és a madám? Hát úgy, hogy Frau Jeanette éppen a templom mellett haladt el a Vasút utcában található műintézményébe menet, mikor Stubner úr nekiindult a kacskalábú Jonas után, és ő is követte egészen a Russbach hídjáig. Mikor a kuplerájban volt hasonló betörés, Frau Jeanette nem mismásolt, és Stubner úrhoz fordult, hiszen ki az, aki egy ilyen kényes ügyet a policájra bízna. Stubner úr forró nyomon indult meg, a Winkelbauerék hóhányó fia tűnt neki gyanúsnak. Meg is látta a nagy Frantzot a gimnázium mögötti tónál. A nagy Frantznak sem kellett több, igyekezett kereket oldani. Stubner úr a szokásos hosszúkás fekete táskájával megpróbálta útját állni, mindent megtett azért, hogy a kamaszt elgáncsolja, de hiába. A nagy Frantz átfutott a síneken és meg sem állt addig a cserjés területig, ahol a deutsch-wagrami dámák a kutyáikat sétáltatják. Pihenőt tartott a nagy Frantz, tudniillik asztmás volt, és egyre nehezebben vette a levegőt. Mielőtt Stubner úr utolérhette volna a nagy Frantzot, az újra szaladni kezdett, tovább a sínek mellett, majd be a Horvathék erdejébe. Ez a Horvath még a kiegyezés előtt költözött Deutsch-Wagramba Ödenburgból, amit a magyarok valami miatt időnként Sopronnak hívnak. Ez a Horvath faáruval kereskedett. Jól ment neki a bolt és egyre csak telepítgette az erdőket Deutsch-Wagram körül. Mi több! Még Strasshof bizonyos parcellái is az ő nevén voltak. Stubner úr is csakhamar beért a Horvath-féle erdőbe. Majd eltelt egy kis idő. Nagyjából öt perc. Legfeljebb nyolc. Ekkorra már fél Deutsch-Wagram ott sorakozott a sínek mentén és várt. Csakhamar a vörös Ruzicka is befutott a Fritsch-féle pékség irányából. Lógott a nyelve és az inge a nagy rohanástól. Azt mesélik, hogy a plébános, Joseph Mickl alakja is felsejlett a csődület közepén. Majd a tömeg a távolból megpillantotta Stubner urat kezében a hosszúkás táskával. A bordélyház bevétele pedig szépen megkerült és mindenki fellélegzett. Kivéve persze Winkelbaueréket, akik hiába várták haza a nagy Frantzot, az csak nem jött vacsorázni. De früstükölni sem.

A nagy Frantz azóta sem került elő, amit a becsületes deutsch-wagrami polgárok nem is nagyon bánnak. Stubner úr pedig most ott hintázik a Schottentornál. Csupán néhány araszra a föld felett. Jobbra és balra. Kár érte, hogy így kifogott rajta a nagy Frantz, pedig Stubner úr remek bérgyilkos volt.