Previous Story
Szünidő a nagyinál
Posted On 2020 jan 16
Jelige: Cortez
Valószínűleg ez lesz életem legpocsékabb nyara. Anyáék kitalálták, hogy jót tenne nekem, ha a húgommal együtt leutaznék vidékre a nagyihoz három hétre. Ennél rosszabb már nem is lehetne! Úgy terveztem, hogy a szünidő alatt minden nap a barátnőimmel találkozok, bulikba járok, sportolok…szóval csak a szokásos. De ez a terv befellegzett. Hiába könyörögtem, hogy ne kelljen mennünk Sárival, komolyan, még azt is felajánlottam, hogy egy hónapon keresztül minden házi munkát én csinálok, de nem. Legnagyobb sajnálatomra anya hajthatatlan volt. Bármit mondtam, mindenre csak a fejét rázta. Meg fogok halni. Hogyan élem túl ezt a „pár” hetet?
Persze nem a nagyi ilyen szörnyű. Őt nagyon szeretem. Viszont vidéken egyszerűen olyan mintha megállna az idő. Egyszerűen semmit sem lehet ott csinálni! Nincsen disco, nincsenek ott a barátaim, nincs mozi, színház, könyvesbolt, és ami a legszörnyűbb, hogy wifi sincsen! Három hétig mit csinálok internet nélkül? Jesszus, bele se merek gondolni. Remélem, a faluház környékén találok majd valami gyenge jelet. Bár amekkora szerencsém van mostanában…
Az indulás reggelén morcosan bepakoltam a cuccaimat a bőröndbe, majd betettem a csomag tetejére két ezeréves regényt is. Biztos, ami biztos. Ha más nem lesz, majd azokat elolvasom. Miután Sári is elkészült, apa kiállt a kocsival és arra várt, hogy beszálljunk. A sírógörcs határán voltam, megpróbáltam egy utolsó kísérletet tenni arra, hogy hadd maradjunk…vagy legalább csak két hétre menjünk, de anyu sehogy sem könyörült meg rajtunk.
– Vivi! Mi lesz már? Megsülünk! – szólt ki apa a kocsiból.
– Megyek már! – dünnyögtem az orrom alatt.
Elindultunk. Az utazás csigalassúsággal telt, pedig a nagyi nem lakik olyan messze, csak egy óra az út. Útközben elképzeltem milyen boldog leszek kereken három hét múlva, amikor is majd visszafele száguldunk az autópályán. Sári mellettem csendben zenét hallgatott és az ablakon kibámulva csodálta a tájat.
Megérkeztünk. Apu két puszival elbúcsúzott tőlünk, aztán indult is vissza Budapestre, rengeteg dolga volt még a munkahelyén. Nagyi mosolyogva a kapuban várt, és már messziről integetett nekünk. Sári egyből odaszaladt hozzá, majd a bőröndöket magam mögött ráncigálva én is odaléptem a nagyihoz, aki szorosan átölelt és kérdezte ennék-e már valamit. Egy rántotthús sültkrumplival kombináció mellett döntöttem, Sári pedig sütit evett. Tipikus kisgyerek.
A korai ebéd után kiültünk a kertbe. Az esélytelenek nyugalmával vettem elő a telefonomat, a szívem mélyén bízva abban, hogy valami csoda folytán találok internetelérést. Természetesen nem ez történt. Mindegy, egy próbát megért. Közben mosolyogva figyeltem, ahogy Sári a nagyinak is elmeséli, hogy kitűnő lett a bizonyítványa. Nincs mese, a húgom zseni. Nem a nővérére ütött, ez tény.
– Vivi! Veled mi újság? – zökkentett ki a bambulásomból a nagyi. Feltűnt neki hogy, nem vagyok ma beszédes kedvemben.
– Jól vagyok köszönöm! – biccentettem.
– Képzeljétek! A szomszédban Julinak gyereke született! Kisfiú! Ha jól emlékszem H-val kezdődik a neve…talán Hunor, de nem vagyok benne teljesen biztos. Majd jönnek át hozzánk délután játszani! Annyira jó lesz, biztos imádni fogjátok már négy hónapos. Tündéri baba! – lelkesedett, mire nekem is felcsillant a szemem. Imádom a kisbabákat. Végre valami pozitív a mai napban.
Kora délután a nagyi kiküldött minket a kertbe. Sári azonnal odarohant az almafához, amit még ő nevelgetett kiskorában. A nagyi egyszer csak megállt egy kapával a kezében előttem és felém nyújtotta.
– Én kapálni?? Na, azt már nem, biztos, hogy nem. – néztem rá döbbenten.
– Igen Vivien, te! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
Hát ez csodás. Az őseim szórakoznak velem rendesen, biztos, hogy drága anyukám keze is benne van a dologban. Nem nagyon tehettem mást, kikaptam a kezéből, kimentem a kert végébe, és elkezdtem kapálni. Arra eszméltem fel, hogy a nagyi jajveszékelve rohan felém.
– Vivien! Te megőrültél? Ott a répák vannak! Ki ne ásd, istenem te lány! A kert elejébe gyere!
Ezt nem hiszem el. A kert elejében összesen egy óráig dolgoztam, azt hittem a végére, hogy meghalok. Soha többet. Biztos, hogy holnap már nem csinálom meg, nincs az az Isten. Még hátra volt 20 nap a vidéki életből. Szerintem belevetem magamat a tóba, és merem remélni, hogy elég mély ahhoz, hogy elsüllyedjek.
Este a nagyi meg Sári elmentek sétálni a faluba, kérdezték velük tartok-e, de jobbnak láttam, ha a házban maradok. Addig is legalább egyedül vagyok. Megint ellenőriztem a telefonomon, hogy van-e valami gyenge hálózat, amire legalább 10 perc erejéig fel tudok csatlakozni, de nem jártam sikerrel, úgyhogy elővettem az egyik regényt a táskámból, ezt még nagyon régen kaptam papámtól. Voltaire Candide című művét tartottam a kezemben, nem mondom, hogy a borító alapján ez lesz álmaim regénye, de unaloműzésnek tökéletesen megfelelt. Tíz óra tájékában el is aludtam.
Másnap reggel a nagyi hat órakor riadóztatott, hogy etessem meg a tyúkokat. Mondanom sem kell, hogy milyen fejjel meredtem rá, hirtelen azt sem tudtam melyik dimenzióban vagyok. Kikeltem az ágyból és jó kislányként teljesítettem a feladatot, majd készültem visszafeküdni, amikor a nagyi közölte, hogy menjek le a kisboltba zsömlét venni Sárinak. Csodálatos. Ezek szerint három hétig nem fogok aludni sem. Szuper. Mondtam már, hogy keresek egy tavat vagy akármit és belevetem magam?
A nap hátralevő részében a kertben napoztunk, illetve a nagyi faggatott a fiúkról, a suliról meg úgy kb. mindenről. Valaki csengetett, úgyhogy gyorsan előre siettünk a nagykapuhoz. Juli állt ott, kezében egy kisgyerekkel. Azonnal beengedtük őket majd két puszival köszöntöttem. Sári is hasonlóan tett.
– Na, mi újság Helmuttal? – érdeklődött a nagyi mire mindhárman kérdőn néztünk rá, aztán kitört belőlünk a nevetés. Igen, a nagyi nem a névmemóriájáról híres. Még én is megjegyeztem, hogy Hunornak hívják, pedig csak egyszer hallottam róla.
– Hunor-javította ki Juli. – És szuperül van köszönjük! – tette hozzá.
– Jaj, tényleg Hunor! – kapott a fejéhez a nagyi.
Később utánanéztem, Helmut német kancellár volt. Nem tudom, honnan szedi ezeket, kicsit sorozatfüggő. Na, mindegy.
Juli rengeteget mesélt Hunorról, aki nagyon édes kisbaba. Játszottam vele, az ölembe vettem és végig mosolygott rám. Négy órát voltak nálunk, aztán sajnos menniük kellett, mert várta Hunort az uzsonna, illetve kezdett nyűgös lenni. Ebben a pár órában tényleg feltöltődtem és már kezdett jó kedvem lenni, amikor a nagyi megállt előttem a kapával. Már nem is reagáltam rá semmit, bosszúsan kivettem a kezéből és megindultam a kert felé. Kezdődhetett az esti kondi.
Lefekvés előtt a vendégszobában olvastam a Candide-ot, amikor Sári nyitott be, hogy kész a vacsora. Kikászálódtam az ágyból, majd kimentem az ebédlőbe. A vacsora tojásrántotta volt, az egyik kedvencünk a húgommal. Villámgyorsan belapátoltam az ételt, illedelmesen megköszöntem, majd visszarohantam a szobába olvasni.
Így telt el körülbelül egy hét. Reggel keltem hatkor megetetni a tyúkokat, a kertben napoztunk és harmadjára is meghallgattam, hogy Helmut (aki egyébként Hunor, de feleslegesnek tartottam ötödjére is kijavítani a nagyit, szegény gyereken ez a név már örökre rajta marad) milyen ügyes fiú, hogy gügyög. Nem utolsó sorban arról is szó esett, hogy a szomszéd bácsi már nagyon beteg, az utolsókat rúgja és a nagyi mennyire szomorú miatta, kiskoruk óta legjobb barátok voltak. Azt is elmesélte, hogy a másik szomszéd Józsi, új hűtőszekrényt vásárolt, de valami miatt nem üzemel rendesen, úgyhogy vissza kell küldeni Debrecenbe. Este pedig mehettem szokásosan kapálni. Eléggé szenvedtem minden egyes nap, a telefonomban egy saját alkalmazást megnyitva visszaszámoltam, hogy hány óra hány perc van még hátra az ítéletemből. Nagyon nem akart telni az idő…Bezzeg otthon Pesten! Mindenki éli az életét, Janka tegnap este felhívott, bár 15 percbe telt mire fogadni tudtam a hívását, mert itt nemhogy internet nincsen, de térerő is alig, elmesélte, hogy mekkora bulit tartottak a héten, és annyira sajnálták, hogy a legnagyobb partikirálynő nem volt ott. Ez lennék én. Hát még én hogy sajnálom! De biztosítottam róla, hogy már csak két hét pontosabban 13 nap és újra együtt rójuk Budapest utcáit aztán megrendezzük a világ legjobb buliját amint hazaértem.
Második héten, csütörtök reggel a szokásosnál is lehangoltabban ébredtem, óriási nagy fájdalmat éreztem a derekamban. Ennyi mozgástól mondjuk nem csoda. Kikászálódtam az ágyból, hogy megcsináljam a szokásos napi dolgokat, kezdve azzal, hogy megetetem a tyúkokat aztán megyek a boltba…amikor a nagyi lépett be a szobámban.
– Vivi! – nézett rám kedvesen. – Ma nem kell csinálnod semmit…sőt igazából már soha többet nem kell.
– Mi? – kérdeztem értetlenül. Ez volt az összes reakció, amit hirtelen ki tudtam mondani a döbbenettől.
– Igazából anyád ötlete volt az egész, meg valljuk be én is remekül szórakoztam rajtad. Azt mondta, egy hét után feladod, nem fogod bírni az itteni életet és sírva felhívod, hogy jöjjön értetek apád. De nem ez történt és mindketten nagyon büszkék vagyunk. Nem tudom, hogy bírtad ki, vagy mi motivált, de le a kalappal! – mosolygott sejtelmesen az orra alatt.
– Nehezen. – csúszott ki a számon. Kicsit udvariatlan voltam, amit utólag bánok, de nem bírtam parancsolni az érzéseimnek. Hálistennek a nagyi nem vette magára csak hangosan felnevetett és mondta, hogy nyugodtan feküdjek vissza nem akart megzavarni.
– Nem! Biztos, hogy nem! – mondtam indulatosan.
– Mi a baj? – kérdezte hasonlóan értetlen fejjel, mint ahogy én néztem rá percekkel ezelőtt.
– Mostantól én csinálok mindent. Csak azért is. Megmutatom, hogy igenis nem vagyok egy falusi lány és sose leszek az, az én életem Pesten kezdődött és valószínűleg ott is fog véget érni, vagy külföldön, na mindegy ez most mellékes. De igen, bárhol meg tudom állni a helyem. Legyen az egy kert, vagy az Északi-sark. Szóval menj csak nyugodtan a dolgodra, megetetem a tyúkokat, aztán indulok a boltba Sárinak zsömlét venni. Egyébként kezdem élvezni! – vigyorogtam pimaszul, végül meg sem várva a reakcióját felkaptam a dzsekimet, ami a hűvös nyári reggelen azért szükséges és kivonultam a házból.
Igazából, nem csak azért csináltam mindezt, hogy idegesítsem anyuékat. Tényleg kezdtem belelendülni. Miután eltelt 9 nap, már nem a nap 24 órájában kerestem jelet és hálózati kapcsolatot, csak napi 10 órában. Ez azért haladás, nem? A kapára nem úgy néztem, mint az ősellenségeimre vagy a drágalátos exemre, hanem csak, mint egy rossz barátra. Ez is előrelépés, nem igaz? Továbbá már nem akartam beleugrani a tóba. Ez mindenképp fejlődésnek tekinthető ugyebár. Észre sem vettem, de tényleg kezdtem megszokni ennek a világnak a hétköznapjait is. Nem mondom, hogy teljesen odavoltam érte, mert ez egy barokkos túlzás, de kezdtem elfogadni a helyzetemet és próbáltam a legjobbat kihozni magamból. Régen voltam ilyen. Ez különös érzéssel töltött el, de a szívem mélyén én is kicsit büszke voltam magamra. Most ez úgy tűnik, mint egy nagy világmegváltó szent beszéd, gyorsan be is fejezem, mert ez tényleg nem az én stílusom, de a fenébe már, magamat is megleptem!
A további 10 napban lendületesen, mindent beleadva csináltam a feladataimat, sokat beszélgettem a nagyival, befejeztem az elkezdett regényt, Sárival is sok időt töltöttem, tollasoztunk a kocsimegállón, majd elérkezett az indulás napja. Nagyi fájó szívvel vett tőlünk búcsút, még egy könnycseppet is felfedeztem a szemében. Csak nem sír, hogy elmegyünk? Szerintem neki is kemény volt ez a három hét.
Apa percre pontosan megérkezett, váltott pár szót a nagyival, utána szó szerint bedobott minket a kocsiba, mert elmondása alapján rengeteg dolga akadt, csak „kiszaladt” értünk. A kocsiban nem nagyon beszélgettünk, mindenki a saját gondolataiba merülve figyelte a forgalmat.
Hazaérve anyu a kapuban várt, egyből a nyakunkba ugrott, mikor meglátott minket. Először Sárit puszilgatta meg, majd rám nézett, úgy tűnt valami fontosat akar mondani, úgyhogy jobbnak láttam, ha csendben maradok.
– Vivi! Ez hihetetlen, el sem hiszem, amiket a nagyanyád mondott, ha nem küld rólad egy videót, amint épp a tyúkokkal harcolsz, el sem hiszem, amiket mond.
– Hogy micsoda? – szakítottam félbe. – Milyen videó? Na ne, nem, nem, nem a nagyi felvett ezt nem mondod komolyan! – mondtam kicsit ingerülten.
– Mindegy, csak azt akartam mondani, hogy végtelenül büszke vagyok rád, sose késő változni és a jó útra térni! – mondta meghatottan.
– Ja szupi, akkor most megyek is megbeszélni Jankával az év buliját. – mondtam, mire anya teljesen ledöbbent, és hirtelen köpni-nyelni nem tudott, már úgy tűnt mindjárt visszaszívja, amiket az imént mondott, úgyhogy gyorsan hozzátettem. – Nyugi már csak viccelek. Igazad van, tudom. De kérlek ti is értsétek meg, hogy az én életem Budapest. Minden, ami itt van, én imádom a nyüzsgést, a forgalmat, a tömeget…Ez az igazi Vivi.
– Rendben. Igazad van. – ismerte be végre. De…ugye elmész máskor is Sárival? – kérdezte, előre rettegve a választól.
– Persze. Nagyon jól éreztük magunkat! – mondtam teljesen őszintén.
A novella első helyének okát a szavazásban értem (kampány), de tényleg sajnálom a szerzőt, ha csak arra sikerül rávenni az embereket, hogy szavazzanak rá, de el már nem olvassák a sztorit. Kár, mert egy olvasást mindenképp megér a novella.
Bár ezt a „jó útra térülés” dolgot annyira nem értem. Önmagában a bulizás, vásárlás, haverokkal lógás, sport egy kamasztól annyira nem tűnik gázosnak. Az pedig, hogy az elején a főszereplő is megígér egy hónap házimunkát, csak ne küldjék el a nagyihoz, azt jelenti számomra, hogy azért rávehető a családi munkamegosztásra is. (Sőt, ez egyébként még jobb „üzletnek” is tűnik, mint a tervezett egy hetes besegítés a mamának.) Na mindegy, ezek csak apróságok. Nálam ugyan a havi „kincsek” között nincs ott, de alapvetően rendben van a sztori, csak így tovább!
Milyen jó is lenne, ha mások is elolvasnák! Azok, akik most még csak a gombot nyomogatják szavazáskor, de be sem lépnek a novella oldalára. 😉
A címet és az első mondatot elolvasva rögtön sejteni, sőt tudni lehetett, milyen irányt vesz majd a történet. Kíváncsi voltam, hogyan oldja ezt meg az író – jelentem: megérte a próbát.
Kedves, hangulatos történet.