V, mint Viktória

0
(0)

Jelige: Quthen

Ködös, latyakos december eleji szombat reggel volt, amikor megérkeztünk a teremfocira szűkített keretű csapattal a csarnokba. Mi értünk oda legkorábban a játékosok közül, előttünk csak a pompon lányok érkeztek. Igen, ők is ott voltak! Tornadressz, miniszoknya, fülig érő mosoly, lobogó hajkoronák és pamacsok, pörgős tánc. Megigézve bámultuk a nem mindennapi látványt, majd nem győztünk tapsolni, amikor abbahagyták. Próbáltunk felmenni melléjük melegíteni, de megkértek, hogy hagyjuk őket gyakorolni labdaveszély nélkül. Ígértünk mindent, ami tőlünk telt, de csak a lelátóról figyelhettük mutatványaikat. Azért megígértettük velük, hogy nekünk fognak szurkolni, ha már mi érkeztünk legelőbb, de gyanúsnak tűnt, hogy a helyi iskolához tartoznak. Mindegy, kellemesen hozzájárult az eset a kezdeti feszültség levezetéséhez.
A csoportmeccseket sikeresen abszolváltuk. A kapuban Ádám ismét nyújtott a végtagjain néhány arasznyit, ha arra süvített a labda, mi pedig előbb-utóbb eljutottunk az ellenfelek ketrecéig, ahol sikerült bepöckölni a különbséget jelentő találatokat. Akadt egy szusszanásnyi időnk, amíg kisorsolták a továbbjutók párosítását, szétnéztem a csarnokban, beálltam a büfé előtti sorba, hogy valami szénsavmentes üdítőt vegyek magamhoz. Ráérősen araszolt a sor előre, érkezett két táncos lány is hátrébb, vihogtak hangosan. Már én következtem, amikor csapódott hozzájuk egy harmadik. Alacsony, szőkésbarna, mosolygós, összevillant már aznap a szemünk néhányszor, heccelgettük is egymást. Megütötte a fülemet, hogy szomjhalál közeli állapotról panaszkodott.
Kettő üdítőt kértem.
Fizettem, majd visszafordultam a sorhoz. Az újonnan érkező pompon lány felé nyújtottam az egyik üveget:
– Még mielőtt szomjan halnál.
Csodálkozva rám meresztette kék szemeit.
– Nekem?
– Te akartál szomjan halni, nem?
– Nem akartam, csak úgy éreztem. – mosolyodott el, majd elvette az üveget.
– És nekünk? – kezdett rá a másik kettő.
– Nektek most nem jutott, bocs. Viszont egy hellyel előrébb kerültetek – azzal angolosan távoztunk. Vagyis csak arrébb mentünk, hogy ne legyünk útban.
– Akkor egészségünkre! – emeltem fel az üveget, amint nyugodtabb helyre értünk.
Koccintottunk. Én egy hajtásra kiittam, a lány csak belekortyolt, majd kérdően nézett rám.
– Minek köszönhetem a meghívást?
– Nem hagyhattam, hogy a legcsinosabb pompon lány kiszáradjon!
Haja tövéig elpirult, de nem nagyon jött zavarba.
– Köszönöm…, főleg, hogy a legjobb focistától kaptam.
– Az még egyszer se biztos! Majd a végén kiderül, hogy kit választanak legjobbnak.
– Nálunk se választottak legszebbet.
– Nem is kell. A többieknek nincs esélye…
Te jó ég, így is tudok beszélni? Eddig oda se mertem menni, vagy ha mégis, összevissza zagyváltam mindenfélét, egyáltalán nem azt, amit mondani akartam. Most meg…, jól van, addig kell ütni a vasat, amíg meleg.
– A ti sulitoknak is itt a csapata?
Bólintott. Nem túl nagy lelkesedéssel.
– Akkor nekik szurkoltok, bizonyára.
– A lányok egyik fele igen. Mi páran nem.
– Miért?
– Mert ki nem állhatom őket. Bunkók.
Ajjaj.
– A focisták bunkók. Meg nagyképűek – helyeseltem lemondóan.
– Akkor te miért nem vagy az?
– Talán mert vidéki vagyok.
– Akkor azért furcsa a beszéded.
– A „beszídem azír”. Próbálom titkolni, de nem mindig megy.
– Ne titkold, szerintem jól áll. Annyira nem is feltűnő.
Eldiskuráltunk volna még egy darabig, de felbődült a duda, és a lány összerezzent.
– Jesszusom, mennem kell táncolni! – kezembe nyomta a kiürült palackot, és elrohant.
Visszasétáltam a csapathoz. Egyfelől gratuláltam magamnak, hogy milyen szórakoztató beszédpartner voltam, másrészt szidtam magamat, hogy még a nevét se kérdeztem meg. Sokat viszont nem foglalkozhattam a saját dolgaimmal, mert a döntőbe jutásért a rendező csapattal kellett megmérkőzni. Akkor megláthatjuk, hogy mennyire bunkók.
Az már a kezdés után kiderült, hogy sok jóra nem számíthatunk. Ők mindenképpen itthon akarják tartani a kupát, mi mindenképpen haza akarjuk vinni. Náluk a hazai pálya előnye, nálunk a technika és az összeszokottság. Mindenesetre olyan elánnal vetették magukat a – szó szerinti – küzdelembe, hogy kis híján ránk ijesztettek, de mi se voltunk piskótából, egy kis keménykedésért nem mentünk a szomszédba. A játék nyomokban focit is tartalmazott, de nagyobb arányban lehetett benne felismerni küzdősportos elemeket, a világ minden tájáról. A szájkarate is egyre nagyobb szerepet kapott, bár mi próbáltunk néma gesztusokkal jelezni, míg ők az útszéli kocsis szótár elemeit használták. Így idővel a közönség egy része is a mi pártunkra állt, a táncos lányokról nem is beszélve. A szöszi és társai eltávolodtak a többiektől, és minket biztattak. Megérte az üdítő, úgy látszik…
Ja, az eredmény! 2-2-es döntetlent birkóztunk ki a rendes játékidőben, hosszabbítás nincs, jöhetnek a büntetők. Sose szerettem kispályán büntetőt rúgni, olyan kicsi az a kapu. Ehhez képest rúghattam is az elsőt. Rajtam nem múlt, kipókhálóztam a sarkot. Az ellenfél kihagyta, kissé megnyugodhattunk. A következő körben kihagyta mindenki. A harmadikat belőttük elsőre, de újra rúgatták, az már nem ment be. Ádám ezen úgy felhúzta magát, alig akart beállni a kapuba. De ment a helyére, és kipiszkálta a mozgásával ellentétes irányú lövést. Megint mi következtünk. Bement. Mindenki a bírókat nézte. Megadták. Akkor már csak az ellenfél utolsó játékosán múlik…
…Kapufa! Bekerültünk a döntőbe! Már hiába próbáltak volna reklamálni bármit is, a szimpátiát eljátszották, az eredménnyel nem lehetett vitatkozni. Főleg, hogy érkezett két másik társaság, eldönteni, hogy közülük kivel küzdhetünk a kupáért. Kerestem volna a táncos lányokat, de elvonultak valahová. Ilyen az én formám! Sebaj, rám fért a pihenés, a csapattársakkal egyetemben. Ugyanis a tavalyi bajnokcsapat szemet gyönyörködtető játékkal tette egyértelművé, ki a jobb. Pislogtunk is egymásra, hogy ezekkel szemben fel kell ám kötni mindent, ami madzaggal köthető!
Ahogy levonultak, ismét megjelentek a táncos lányok. Ezúttal viszont nem csak a szokásos kis programjukat adták elő, hanem jó tízperces műsort tartottak. Persze, hadd pihenjen az előbb látott együttes. Mi viszont odagyűltünk a pálya szélére, tapsoltunk, biztattuk a lányokat. Nekik is jól esett, ahogy nekünk is a meccsen. A nézők is hangos tapssal jutalmazták őket, fergeteges műsort csináltak, megérdemelték. Amikor levonultak, mellettünk haladtak el. Már odakészítettem magamhoz egy üveg üdítőt, és a szöszi kezébe nyomtam, egy kacsintás kíséretében. Ő válaszul dobott egy puszit felém, és elsietett a többiekkel, ugyanis mi következtünk a pályán.
– Ne csajozzál már, kezdünk!
– De ő a vezérszurkolónk!
– Akkor miért nem hoztál a többieknek is?
– Nekik hozzatok ti!
– Oké, de csak a meccs után!
Tényleg ideje volt a focival foglalkozni, mégis csak a döntőre sétáltunk ki. Annyi előnyünk volt, hogy az ő meccsük alatt is pihenhettünk, őket viszont nem taposta bele a parkettába az ellenfél. Itt viszont nem kellett ilyentől tartani, a keménységet ők se hagyták el, viszont sportszerűen tették. Nem is illett volna ahhoz a gyors, technikás játékhoz, amit profi szinten műveltek. Az elején a kapunk elé szorítottak minket, gyorstüzeltek egyfolytában, mi pedig blokkoltunk, ahogy csak tudtunk. Azzal a taktikával készültünk, hogy az elején hagyjuk őket játszani, majd ha fáradnak, akkor váltunk támadóbb stílusba, de lehetőleg ne kapjunk gólt. Sikerült is a félidő java részét kivédekezni, akkor pedig mi indítottunk offenzívát. Ekkor a másik kaput irányozták a bombák és a gránátok, de az ő védelmük is állta a rohamokat, gól nélküli döntetlennel fordultunk.
A második játékrészt már ők is óvatosabban kezdték, sikerült rájuk ijeszteni, úgy látszik. Mi is gyakrabban cseréltünk, én is a padon kezdtem.
Ott van! Gól! De nem, kezezés miatt nem adják meg. Csapattársam bólogat, elismeri, nem vitázik. Tapsot is kap érte, pedig milyen jól jönne a vezetés! Meg ha az ellenfél nem lőné be…, a kapufán csattan a lövés! Ezt már nem lehet ülve nézni, visszakérem magam a pályára.
Már csak öt perc. Négy. Három. A lányok kiabálják az időt, biztatnak, zúg a csarnok, de a tudatom kizár mindent, ami a pályán kívül történik. Kettő perc, majd az utolsó következik. Szabad labda, hajrá! Az ellenfél játékosa nagyobb darab, de ez nem lehet az övé, összecsattanunk, nálam marad a játékszer, rohanok előre. Egy gyors tempócsel, és már csak a kapus maradna, de kisodródtam, a védő pedig a nyakamon. Mindegy, meg kell próbálni…
…A lövőcselre elcsúszott előttem a védő, de a kapus a helyén maradt, zárta a szöget teljesen. Na most…
…Egy pöccintés visszafelé, és az érkező csapattársam a szabadon maradt kapurészbe vágta a játékszert. Ott van! Csak röviden ünnepelhettünk, sürgették a középkezdést.
A maradék fél percben megpróbáltak mindent, de tőlünk lehettek volna kétszer annyian is, ezt a győzelmet már nem engedtük ki a kezünkből. Bődült a duda, tapsolt a közönség és nagyon sportszerűen gratuláltak az ellenfél játékosai. Mi pedig megköszöntük a közönségnek a biztatást, a lányoknak különösképpen, majd a többi csapattal egyetemben felsorakoztunk az eredményhirdetéshez. Elmondták a szokásos szövegeket, majd felsorolták a helyezetteket, hátulról előre. Közben odaintett magához a csapatkapitány.
– Itt a karszalag, vedd fel!
– De miért? – néztem rá értetlenül.
– A csapat döntése, te vedd át a kupát!
Nem ellenkezhettem, mert már indulnom is kellett a jeles edényt birtokba venni. Körbefordulva viszonoztam a közönség tapsát, úgy érkeztem meg a pódiumhoz, ahol már várt az oklevél, a kupa…
…És a kis szöszi táncos lány. Ugyanis ők segédkeztek a díjak átadásában, és a csapattársaim ezt ki is figyelték. Így esett, hogy a kézfogások, a trófea és az oklevél mellé két cuppanós puszit is kaptam. Nem tudom, hogy kerültem vissza a többiekhez, de biztos nem a parkettán járva, inkább egy arasznyival fölötte. Az se tudott érdekelni, hogy a különdíjakat kik kapták, ki lett a gólkirály, vagy a legjobb játékos. Nem én, az biztos.
Kezdtünk szedelőzködni, szállingózott mindenki az öltöző felé. Rábíztam a díjakat a csapattársakra, majd a táncos lányok után eredtem. Az öltözők előtt utolértem őket, ahol vidáman cseverészve várakoztak. Ahogy megláttak, összesúgtak, majd ment az üzenet a fejek felett:
– Vica, téged keresnek!
.
Ádám kérdő tekintettel várt a kollégiumi szobában. Én meg, mint aki észre sem vette, tettem-vettem, mint máskor.
– Na, mi újság? – kérdezte végre türelmetlenül.
– Nyertünk!
– Nem úgy te hülye! Én is ott voltam! – ült fel az ágyban.
– Azt mondják, jól védtél…
Visszahanyatlott. Az ágyrugók keserves nyekergéssel tiltakoztak a bánásmód ellen.
– Tudom, hogy a végén már nem voltál észnél – tagolta –, mert csajoztál. Na, az hogy sikerült?
Nagy levegőt vettem és lassan pakolni kezdtem a ruháimat.
– Ne mondd, hogy magánügy, mert hozzád vágok valamit – morogta ingerülten.
– Nem mondom.
– Akkor mondjál már valamit!
Hogy mondjam, amikor fel sem fogtam igazán? De igaza van, csak mondjam valahogy, engem is enne a kíváncsiság fordított helyzetben.
– Szóval, lesz, ami lesz, utána mentem. A többiek kiszólították, hogy itt a bajnokod, meg ilyesmi. Megbeszéltük, hogy átöltözés után megvárjuk egymást, és kikísérem a buszhoz.
– Busszal ment haza?
– Nem, ő vezette! Szerinted?
– Jól van, bocs. És megvártad?
– Persze, azért siettem az öltözéssel. Ő is hamar kész lett, hozott egy üveg üdítőt is. Égett a képem, hogy nálam nincs, de azt mondta, hogy már kétszer meghívtam, épp ideje, hogy visszahívjon. Meg szomjas is lehetek, igaza is volt. Azután kisétáltunk a buszhoz. Sajnos, jött is nemsokára – sóhajtottam.
– Azért egy randit csak megbeszéltetek?
– Persze, hétfőn suli után megyek elé.
– Az igen! És sikerült megtudni, hogy hívják?
– Viktória, mint győzelem. De Vicának szólítják.
– Miért?
– Azt már nem kérdeztem tőle.
Ádám emésztette a hallottakat, majd feltette a kérdést:
– És belezúgtál?
– Azt…nem mondanám így elsőre, de szép és kedves.
Hümmögött valamit.
– Miért, szerinted nem? – szegeztem neki a kérdést.
– Ööö…, hát, végül is, olyan alacsony, meg olyan kis kerek…arcú… – kereste a szavakat.
– Hozzád képest jó, hogy alacsony! Meg nem is neked kell, hogy tetsszen!
– Amúgy meg aranyos, mosolygós! Csak én nem figyeltem annyira. Ne az előzőt mondd neki, ha kérdezi, hanem ezt!
– Nem mondok én neki semmit rólad. Amúgy te lettél a legjobb kapus?
– Nem emlékszel? Még gratuláltál is!
– Bocs, nem voltam magamnál. Még egyszer gratulálok! Ha te nem így védtél volna… – de már késő volt. Hozzám vágta a kispárnáját, és csúfolódva üvöltötte:
– Bele van zúgva! Bele van zúgva!
.
Hétfőn iskola után siettem, ahogy tőlem telt, de az áldott BKV olyan ráérősen tötymörgött, mint még soha. Edzés is lett volna délután, de egyről már csak ellóghatok végre! Nem kellett Vicára sokat várni, jött is a jelzett időben, neki viszont táncórája következett, úgyhogy csak elkísértem odáig, és még az edzésre is odaértem. Szerdára megbeszéltünk egy újabb találkát, hátha az tartalmasabb lesz.
Szerda délután megint ott toporogtam az iskolájuk előtt. Egy tábla csokit is tartogattam a zsebemben, nem kellett attól tartanom, hogy megolvad, maradt a kellemetlenül szeles, hideg téli idő. Pénzt is vittem magammal, hátha esetleg beülnénk valahová. Szóval sok mindenre fel voltam készülve, csak persze arra nem, ami következett. Vica ugyanis kimérten üdvözölt, majd gondterhelt arccal folytatta:
– Nem akarok kertelni neked, meg nem is akarom, hogy mindenféléket gondolj rólam. Nagyon kedves és aranyos srác vagy, de ne akarj tőlem semmit, mert van valakim, és nem szeretek az érzelmekkel játszadozni. Így tiszta, ha bevallom, még mielőtt komoly sebet okoznék. Amúgy nagyon szimpatikus vagy, de nekem a hűség az első. Most mondhatnám, hogy legyünk barátok, de én abban nem hiszek. Ez van, ne haragudj.
Csak álltam ott kiszáradt torokkal, és nem tudtam mit szólni.
– Nem haragszol? – kérdezte olyan hangsúllyal, hogy muszáj volt válaszolnom.
– Most mit mondjak? Igazad van, inkább így, mintha beleélném magam.
Álltunk egymással szemben, lesütött szemekkel, kerestük magunkban a szavakat, hogy mit érdemes ilyenkor mondani, ha érdemes egyáltalán. Kezemet a zsebembe süllyesztettem, valamibe beleütközött. A csoki! Lassan előszedtem és tettetett szigorúsággal elhúztam az orra előtt.
– Látod, mi ez? Na, ebből nem kapsz, mivel bánatomban megeszem az egészet!
Felderült az arca.
– Azta! Ha ezt tudtam volna, később szóltam volna. Tényleg nem adsz?
– Úgy ám! A barátaimnak adnék, de te az se vagy…
Erre azért elkomorult.
– Ellenségek azért ne legyünk!
– Nem is tudnék.
Néztük még egy darabig egymást, majd megköszörülte a torkát.
– Na, szia. Remélem, még találkozunk.
Nem válaszoltam, csak bólintottam. Elfordult és elindult, vissza se nézett, csak a haját fújta lobogósra az északi szél, amíg el nem veszett a járókelők között. Bámultam még egy ideig abba az irányba, de azután én is megfordultam, és zsebemben a csokoládéval, még bentebb pedig az egyre növekvő keserű ürességgel elindultam a buszmegálló felé.

.

.
.

Mennyire tetszett ez a bejegyzés?

Kattintson egy csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 0 / 5. Szavazatok száma: 0

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a bejegyzést.

  1. Hadriq

    Nekem tetszett, hogy a Viktória mindkét jelentése megjelent: a győzelem és a lány is. A sportban aratott győzelem jól ellenpontozta és kiegyensúlyozta a szerelemben megélt kudarcot. Én mindkét felén jól szórakoztam, a focitorna leírásán éppúgy, mint a kapcsolat bontakozásának bemutatásán.
    És külön örültem, hogy nem ment el a happy end felé, így életszerűbb. (Hozzáteszem, nekem is mondták anno többen is, hogy bocsi, van barátom, aztán csak úgy alakult az élet, hogy az egyikük később mégis a feleségem lett.) Gratulálok!

  2. István

    Jó kis írás ez, csak a focis részek vannak túlírva, mert nem igazán ez a lényeges a történetben, helyette talán több juthatott volna a gondolatokra, a lány iránti érdeklődés kialakulására. Mivel úgy tűnik, hogy a bontakozó szerelem, a meccsek idejére, teljesen érdektelen a nevesincs fiú számára, pedig a valóságban, ha focizik is, a lánynak kellene “fociznia”. Lesni, nézi, keresni a tekintetét meccs közben is! Figyel-e, szurkol-e? Érte focizni. Én így csináltam legalábbis anno. Bár megjegyzem még, nekem csak egy “talán” jutott, nem egy ilyen becsületes lány, aki lebeszél egy randit, el is megy, majd ott küldi el a fenébe a fiút…

Hozzászólás

*

Solve : *
15 ⁄ 3 =