A gyilkos neve

Konrád Krisztián a szokásos szombati sziesztáját tartotta. Októbert mutatott a naptár, hat óra is elmúlt, kint már besötétedett, de a haragos tengerkék, durva szövésű anyagból készült függönyöket nem húzták be. A sólámpa szolid fénye mellett üldögélt a nappaliban, és pihentette a hangszálait. A felesége, Adél edzőterembe ment, hogy ne zavarja őt a relaxálásban. Krisztián heti öt napot műsorvezetőként dolgozott az egyik legnépszerűbb kereskedelmi rádióban. A kilencvenes évektől kezdte dj-ként, végül tíz éve beült a mikrofon mögé.

Kiitta a maradék mézes teát, és felkelt a fotelből, hogy kinyújtózzon. Élvezte a csendet és a nyugalmat, a hétköznapi hajtásból való kiszakadást. A rajongói nem sejtették, hogy egy észak-pesti lakótelepen él, egy hatvanhét négyzetméteres, gyönyörűen felújított lakásban. Elegáns budai villát társítottak a nevéhez, meg nagypolgári otthont a Szent István parkban. Tudta, mert egyszer feltette ezt a kérdést a hallgatóknak. A betelefonálók közül senki nem említett panelt, és ő sem árulta el. Úgy gondolta, az a legjobb, ha a kérdést nyitva hagyja a közönség számára.

Kiment a fürdőszobába, vizet engedett a sarokkádba, és beledobott egy vaníliaillatú fürdőgolyót. Nagyon odafigyelt magára, a táplálkozástól kezdve az elegendő alvásig. Sosem élt veszélyesen és arra különösen ügyelt, hogy véletlenül se ejtsen teherbe egy nőt. Adél sem akart gyereket, ezt rögtön a kapcsolatuk elején tisztázták, mindkettejük nagy megkönnyebbülésére. Pont jó volt úgy, ahogy kialakították az életüket. A fürdőszobaszekrény tükrén gőz csapódott le és eltakarta az arcát, ahogy Krisztián vetkőzés közben belenézett.

Megszólalt a kaputelefon, valaki hozzájuk csöngetett be a megfelelő kóddal. Krisztián elmosolyodott, épp a kádba lépett volna be, de azt gondolta, kinyitja az ajtót a feleségének. Gyors mozdulattal törölközőt tekert a dereka köré és belebújt a papucsába. Szerette, ahogy a nő az edzéstől felfrissülve hazaér, leül a kád szélére és beszél hozzá, amíg ő kiáztatja magát. Annyira elgondolkodott ezen, hogy nemcsak a zárat kattintotta ki, de a kilincset is lenyomta és az ajtóban várakozott.

Hallotta, hogy a földszinten elindult a lift, és rövidesen megáll az emeletükön. Krisztián várt, hogy megpillantsa Adélt. A liftajtó kinyílt, de senki nem lépett ki belőle. Teltek a másodpercek. Mégsem Adél jött, futott át Krisztián fejében a gondolat, egyszerre kérdő és kijelentő módon. Tétován átlépett a küszöbön és elindult, hogy ha kell, segítsen. Alattuk egy feledékeny, idős asszony élt, aki folyton eltévesztette az emeletet. Mielőtt Krisztián odaért, a liftajtó bezárult. Ez csak a néni lehetett, gondolta megnyugodva, aki nehezen szállt ki, mert egyik kezében mindig szatyrokat cipelt, a másikkal a húzós kocsiját fogta.

Krisztián benézett a liftbe és felkiáltott. A gyilkos villámgyorsan támadt rá, hátracsavarta a karját, majd elvágta a nyakát. Ő térdre rogyott, és már nem érzékelte, hogy támadója rövid ideig megbűvölve mered a torkából bugyogó vérre.

– A mai műsorban megrázó témával is foglalkozunk – kezdte a hétfői adását Miró András, a honi rádiózás egyik doenje. Leggyakrabban a napi politikai aktualitásokat tárgyalta ki a hallgatókkal, kormánykritikus hozzáállásával meglehetős népszerűségnek örvendett egy közepesen széles körben. – A hétvégén meggyilkolták kollégámat, Konrád Krisztiánt, aki évtizedeket töltött el a zene világában, hiszen lemezlovasból lett rádiós ikon. Az eset szombaton történt az otthonában, bár nem a feleségével közös lakásukban, hanem a társasház folyosóján. A rendőrség valószínűsíti, hogy a gyilkos egyszerűen becsöngetett a kapukóddal, majd a lifttel felment a hatodik emeletre, ahol a Konrád-házaspár élt. Krisztián meghallotta a jelzést, és kiment a folyosóra, mert azt hihette, hogy a felesége érkezett haza és ott, a lift előtt érte a halálos támadás. Az indíték egyelőre ismeretlen. Beszéljük meg, hogy önök mit gondolnak a tragikus esetről?

A hallgatók sokféleképpen reagáltak a felvetett témákra, Miró pedig türelmesen beszélgetett velük. Ritkán kapta fel a vizet, de akkor is gyorsan kieresztette a gőzt és visszatért a rendes kerékvágásba. Előfordult, hogy bizonyos témákat hetekig forrón tartott, ezek többnyire belpolitikáról szóltak. Konrád Krisztián esete is ilyenné vált, egyrészt Mirónak nem ment ki a fejéből, miért ölhetnek meg egy ereje teljében lévő, negyvenes műsorvezetőt, aki egész életében a légynek sem ártott, ez világosan kiderült a nyomozásból, és egyáltalán, miért történt ennyire kegyetlenül az egész, honnan tudhatta a gyilkos, hogy Konrád abban a házban él, és ki árulhatta el neki a kapukódot, amivel bejutott a lépcsőházba? Kihallgatták azt a hajléktalan férfit is, aki bejárt a házba, róla kiderült, hogy az egyik lakó, egy nő engedi be, aki szociális munkásnak tanult és azt gondolta, jó gyakorlóterep lesz, ha gondozásába vesz a hontalant.

Telt az idő, és bár több feltételezés látott napvilágot – Konrádot csalta a felesége, aki nem edzésre járt, hanem félre, egy régi haragosa bérelt fel valakit egy homályos eredetű tartozás miatt -, ezeket Konrád Aliz és a rendőrség is megcáfolta. Miró tovább foglalkozott üggyel, egyszerűen érdekelte. Eszébe jutott a 2010-ben történt alsóörsi rendőrgyilkosság, amit annak idején szintén hosszan kitárgyalt a hallgatókkal. A rendőrt és a gyilkosát szerelmi viszonyba hozták a bulvárlapok, de végül ott sem derült ki, mi volt az indíték. Valaki egyszerűen csak ölni akart?

Miró valamire várt. Egy jelre, hogy jó úton halad. Szívügyévé vált a kollégája meggyilkolása, amiben a nyomozás teljesen elakadt. Gondolt egyet, és ismerősökön keresztül megszerezte Konrádék címét. Hónapokig azt remélte, ha lehet így mondani, hogy a gyilkos vissza fog térni a tett színhelyére, és ő kiszúrja. Így szokott lenni bizonyos esetekben. Úgyhogy szabadidejében beült az autójába és elhajtott az észak-pesti lakótelepre. Nem volt rossz hely. Kitavaszodott, jöttek-mentek a fejfájást, ingerlékenységet, szervi problémákat felerősítő frontok. A nyom kihűlt, az eset mintha meg sem történt volna. Az elme így védekezik a nagy megrázkódtatást okozó eseményekkel szemben, gondolta Miró márciusban egy szerda este, mielőtt beindította volna a motort, hogy elhajtson a ház elől. Konrád Aliz továbbra is ott élt a lakásban, az egyik női lapban nyilatkozta, hogy a barátaitól kapott egy kutyát, amitől azt remélték, megvédi őt. Párkában és hatalmas fekete napszemüvegben járt le sétálni Jamie-vel, a közepes testalkatú, keménykötésű kutyán látszott, hogy megfelelő választás volt számára.

– Tudja, Miró úr, én régóta hallgatom az ön műsorát. A lemezlovasét, aki meghalt, nem hallgattam. Bevallom, nem is tudtam, hogy ki ő, amíg meg nem halt. – Az öreg, aki rendszeresen betelefonált a műsorába, az első mondatok után hosszan hallgatott, Miró sokszor azt hitte, hogy megszakadt a vonal. – Itt vagyok, csak elgondolkodtam. Méghozzá azon töprengek, amióta megtörtént a gyilkosság, hogy ha az illető ennyire feddhetetlen volt, akkor a gyilkosnak igazából nem vele volt baja.

– Hanem? – Ha Mirót különösen érdekelte egy téma, előfordult, hogy felfortyant, de hallgatói előtt visszafogta magát. – Mire gondol pontosan?

– Arra gondolok, hogy talán máshol kell keresni a bajok forrását.

– Ezzel most nem segített ki bennünket – mondta Miró a fejét csóválva és mosolygott.

– Tudom, csak mégis arra gondoltam, hogy megemlítem önnek a teóriámat.

Fél évvel később Bellus Barbara hírolvasó – így nevezte magát és a munkaszerződésében is ez állt – egy hűvös őszi napon nem tért vissza szokásos reggeli futásáról. Az egyik futótársa értesítette a rendőrséget, neki tűnt fel, hogy miután Barbara után megérkezett a helyszínre és lefutotta a maga tíz kilométerét, a nő piros autója ekkor még mindig az erdő szélén állt. A gyilkos megvárta, amíg mozgásba lendül és ekkor végzett vele. Elvágta a nyakát, ugyanúgy, mint Konrádnak.

A televíziókba meghívott kriminálpszichológus nem kötötte össze a két esetet, bár felvetette annak lehetőségét, hogy ha egy harmadik gyilkosság történne, akkor a rendőrség eljátszhat a sorozatgyilkos teóriájával. Ha az elkövetés módja ott is egyezne. Miró várta a hűséges idős hallgató hívását.

– Én azt mondom, itt hasonlóságokat kellene keresni.

– Mégpedig? – Miró úgy érezte, nem is szeretne aznap másokkal beszélgetni, csak ezzel az emberrel, aki a maga józan paraszti eszével meggyőzi őt az igazáról. – A nyomozás jelenlegi állása szerint a soroksári futógyilkossággal vonnak párhuzamot és Barbara gyilkosát hajléktalanok között keresik, akik rendszeresen abban az erdőben találtak szállást maguknak.

– Ez badarság, Miró úr! Szerintem a tettes egy és ugyanaz. Kivárt és megint lecsapott. Valamire figyelmeztetni akarja a társadalmat.

– Miró mindentudón mosolygott a mikrofon mögött. – Miből gondolja, hogy valaki üzenni akar?

– Mert két egykori rádiósról van szó, Miró úr. Ennyi. Az áldozat kiválasztása nem lehet véletlen.

– Lehet, hogy maga tud valamit? – Miró elkomorult. A műsor hamarosan véget ért, de a fejében pörgő gondolatokat újfent nem tudta leállítani.

Valóban azért halt volna meg ez a két ember, mert rádiózott? Ugyan miért? Valaki ennyire irigyelte volna őket? Két kedves, szimpatikus emberről volt szó. Miró hazafelé vezetett, és közben megborzongott, ahogy visszagondolt az idős hallgatója szavaira. „Valamire figyelmeztetni akarja a társadalmat.” De mire? Egész éjjel nem tudott aludni ettől az egyetlen mondattól. Érezte, hogy rá fog jönni az értelmére, mert rá akart jönni, ha beledöglik, akkor is.

Elérkezett az egyéves évforduló, és a műsorában megemlékezett Konrád Krisztiánról. Felhívta Alizt, aki még mindig a régi lakásban élt a kutyájával, és együtt hitetlenkedtek az idő múlásán, valamint azon, hogy a nyomozás milyen gyorsan megállt, és a rendőrök hagyták kihűlni a nyomokat. Miró feltette a kérdést a nőnek, és egyszerre tartott a választól, ugyanakkor feszülten várta Aliz válaszát.

– Ön szerint létezik bármilyen összefüggés Krisztián és a hónapokkal később meggyilkolt Barbara halála között?

– Nem tudom. Talán – mondta Aliz, és mivel többet nem fűzött hozzá a mondanivalójához, a vonalban pedig toporogtak a türelmetlen betelefonálók, Miró elköszönt tőle és bár a gondolatai még a feltett kérdés körül jártak, folytatta a műsort.

Néhány nappal később a felesége születésnapját ünnepelték. Miró Gabriella élvezettel figyelte, ahogy a férje karrierje alakul. Tulajdonképpen ebbe szeretett bele, a rámenős, okos férfiba, aki folyton a karrierjét építette, elvégezte az egyetemet, majd rögtön utána rádiósként kezdett dolgozni. Szerette benne, hogy végtelenül toleráns, mindenkivel kedves, és remek, figyelmes férj is. A születésnapi bulira először szerették volna kibérelni a kerületben álló művelődési házat, de szándékukat félreértették, az igazgató azt hitte, valamiféle politikai rendezvénynek adnának így helyet. Így saját házukban tartották az összejövetelt, Gabriella ötvennél is több főt hívott meg, a menüt cateringes cég szállította, ő maga azért sem vett részt a tálalásban, mert a keze már nem bírta. Öt évvel volt idősebb a férjénél, és ekkor töltötte be a hetvenet.

Miután a vendégek megérkeztek, és elhangzott a pohárköszöntő, elfogyasztották az előételeket és felszolgáltak egy csomó pezsgőt. A lazábbak – rámenősek, türelmetlenek, nagyivók – néhány pohártól becsíptek, és egyre nagyobb hangon kezdtek beszélni. Finom, meleg őszi idő járt azokban a napokban, a langyos levegő azonban estére visszahűlt. A vendégek mégis a kertben maradtak, a fákra aggatott fényfüzérek alatt beszélgettek, fél szemüket az ételeken tartva, hogy ha a kezükben tartott papírtányérok kiürültek, rögtön elinduljanak egy újabb adag harapnivalóért.

Nyolc óra körül Miró a nappaliba ment, mert a fáradtság kezdte elborítani a testét – kissé megfázott, így a hétfői műsor elkészítése kérdésessé vált, bár ha rajta múlt, betegen is dolgozott -, bezárta a teraszajtót és kezét összedörzsölve elindult a kanapé felé. Alig várta, hogy egy kicsit ledőljön. Ekkor megérezte a hideget, ami a légkondicionálóból áradt, de nem emlékezett rá, hogy a felesége vagy pláne ő ilyen kifejezett hidegre állította volna.

– Tudni akarja, miért kellett meghalni Krisztiánnak és Barbarának? – A férfi hangja duruzsolónak hatott, ám ahogy folyamatosan beszélt, kihallatszott belőle a kíméletlen szadizmus.

– Mit keres itt? – Miró alig látott a sötétben, miközben úgy érezte, a szobában két másik ember is lehet. A rémülettől nem kapott levegőt, de erőltette a beszédet, ha már segítségért nem kiálthatott, megpróbált határozottságot színlelni. – Hívom a rendőrséget.

– Nem hívja. – Az idegen felemelte a karját és felvillantotta Miró mobilját. A magas, vékony férfi tetőtől talpig feketébe öltözött, maszkját annyira lehúzta, hogy érthető legyen, amit beszél. – Mert sokkal jobban érdekli az, amit mondani fogok.

Miró az egyik fotel háta mögé húzódott és a támlába kapaszkodott. Kintről a vendégek rá se bagóztak, a hasuk tele volt és fűtötte őket az alkohol.

– Pontosan ilyen érzés hallgatni egy műsort a rádióban, Miró úr. Az ember csak hallja a másikat, mindkét oldalról tudják, hogy van ott valaki, így elindulhat egy hatalmi játszma. Műsorvezetés, hírolvasás, betelefonálás, kívánságműsor, hogyne. Ezt csak az hiszi el, aki ma született és még nem tudja, hogy a média a negyedik hatalmi ág.

– Ennyi? – Miró szája remegett. – Ezért ölte meg őket?

– Mire gondol, amikor azt mondja, „ezért”? És hogyhogy csak „ennyi”?

Fojtott csend következett, amiben Mirót elöntötte a szorongás. Nem a gyomrából indult és terjedt szét a testében, ahogy élete depressziós időszakában. Megragadta és fogva tartotta a torkánál, szűk rést hagyva, amelyen keresztül csak szapora, sípoló légzés szökhetett keresztül. Szeretett volna mély levegőt venni, hogy erőt merítsen belőle, de annál erősebben pánikolt.

– A következő az lesz, hogy megkérdezi, mennyi pénzt akarok? – A hang selymessé vált, csakhogy így sem nélkülözte a belőle kiérezhető kegyetlenséget, azt, ami az idegen személyiségének alapvonása lehetett. Mint egy parfüm, úgy szóródott szét Miró körül, a kíméletlenség volt a fejillat, vastagon megült a szoba levegőjében, és lassan megtöltötte a tüdejét. – Vagy talán az, hogyan jutottam be a házba? Honnan tudom a címét? „Fecseg a felszín és hallgat a mély.” Én is hallgatni fogok ezután, és mindenki más, aki érintett ezekben a gyilkosságokban. Tudja, én inkább tisztogatásnak nevezném. Ugyanis Konrád Krisztián és Bellus Barbara a maga módján egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a világ egy lépést se tegyen előre, és még sokáig megmaradjon a mostani rossz és a benne élők kilencven százaléka számára elviselhetetlen állapotában.

Miró megszédült, mégsem ülhetett le, mert attól tartott, a gyilkos abban a pillanatban végez vele. Önuralmat erőltetett magára, miközben az idegen folyamatosan beszélt, pedig ordítani akart, hogy a vendégek felfigyeljenek a helyzetre, amiben benne ragadt, ugyanakkor munkált benne a kíváncsiság, hogy végighallgassa, amit a másik készült végigmondani.

– A világnak nincs szüksége műsorvezetőkre, akik egész nap retró zenéket játszanak, hogy elandalítsák az embereket és visszavigyék őket a múltba. A hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években egyformán rossz volt a többségnek ebben az országban, Miró úr, és biztos vagyok benne, hogy maga is így gondolja. Négy évtized alatt összesen, ha tíz percet érezte azt a tiszta boldogságot, amire egy ember örökké vágyik. Néhány órán keresztül lehetett szabad, amíg elhagyta az országot és kiutazott külföldre dolgozni vagy tanulni.

… A hírolvasóknak hála, még mesze az idő, amit már nem szennyez be a manipuláció.

… A halála, Miró úr, talán érdekelne néhány ezer embert, mégis gyorsan elvetettük, hogy éppen magát leckéztessük meg. Ezért csak figyelmeztetést kap. Térjen vissza a politikához, csámcsogja ki a napi eseményeket a maga ellenzéki módján. A többit bízza ránk.

– Te mit csinálsz itt? – Gabriella felkattintotta az állólámpát, és a szobát kedves, diszkrét fény világította meg. Miró érezte, hogy az arcát könnyek borítják. Hazudnia kellett annak, akit mindennél jobban szeretett.

– Csak elérzékenyültem egy kicsit. – Ujjaival a bőrébe dörzsölte a nedvességet. – De már sokkal jobb. Töltesz nekem egy kis pezsgőt? Mindjárt megyek.

A teraszajtó résnyire nyitva állt, beáradt a hideg őszi levegő, beszédhangok és nevetés zavaró elegye hallatszott. Miró tudta, hogy a gyilkoshoz hasonlóan ő sem lesz képes leállni. Nagyot sóhajtott, mosolyt erőltetett az arcára, körüljárt a szobában, majd mielőtt kiment a kertbe – sovány vigaszként, – bezárta a teraszajtót.