Previous Story
A mobil csengőhangok…
Posted On 2020 febr 16
Comment: 0
Jelige: Franky
– A mobil csengőhangokról írjak szemináriumi dolgozatot??? – fanyar képet vágva a csoporttársamra, Vilire néztem. Anélkül, hogy belenéztem volna a dolgozatba, unottan az asztalra hajítottam a bőrkötéses irományt. A Kulturális Antropológiai Tanszék könyvtárában kutakodtunk immár másfél órája (én egy létra tetején, Vili pedig a könyvtárasztalra görnyedve), hogy találjunk valami értelmes témát, amiről egyáltalán írni lehet.
– Jól van, jól van, csak egy javaslat volt – szólt megjátszott sértődöttséggel a legjobb haverom –, te szereted jobban a filozofálós dolgokat. Én inkább kalandor vagyok, hisz jól tudod…
Az esti órákban kaptuk meg a kulcsot a könyvtárostól, aki magunkra hagyott, hogy barátommal szabadon keresgélhessünk valamiféle ötletadó témát az aktuális negyedéves szemináriumihoz. Ez hagyomány volt a tanszékünkön (hogyha a hallgatók kifogytak éppen az ötletekből), tanári engedéllyel „beszabadultak” egy professzori szobába vagy éppenséggel a könyvtári kincsesbányába, ahol korábban végzett hallgatók dolgozatai között szemezgethettek. Akinek volt egy kicsi fantáziája, ihletet meríthetett a témákból a saját aktuális írásához. Persze a házszabály szerint (vehettük ezt szentírásnak is) törekednünk kellett arra, hogy ne plagizáljunk.
Fáradtak voltunk az unalmas tanítási nap után. De most a humor segítségével mindketten átlendültünk a saját fásultságunkon, amikor vagy egy fél órája a tömérdek izgalmas könyv között ráakadtunk korábbi egyetemi hallgatók bőrkötéses disszertációira, diplomamunkáira. Cikornyásabbnál cikornyásabb címekre figyeltünk fel, és Vili barátommal harsányan hahotáztunk. A folytonos nevetés frissítő hatású.
– Hogy lehet ilyen címet adni egy dolgozatnak? – kérdezte Vili, aki éppen a könnyeivel küszködött a nevetéstől. Ezt nézd! A pápua új-guineai kannibál törzsek családi rétegződésének vizsgálata az ezredvégen, összehasonlításban a környező óceániai szigetek nem kannibál törzseinek családi struktúrájával. Barátommal egymásra néztünk és mindketten összevontuk a szemöldökünk, amit egy újabb közös nevetés követett.
– Az attól függ, milyen dolgozatról beszélünk – vetettem oda neki professzori stílusban.
– Ezt hogy érted Máté?
– Úgy, hogy a csóka a negyedéves kis szemináriumi dolgozatának vagy a diplomamunkájának készítette az írást. Ha ennyire hangzatos a címe, akkor inkább beleillik egy diplomamunkának.
– Hmm… ez is egy érv – szólt komolykodva Vili, de anélkül, hogy rápillantottam volna, éreztem, hogy nem győztem meg.
– Feljebb másztam a létrán egy fokkal, amin eddig is csüngtem, aztán meg én bukkantam rá a következő 1986-os kultúrantropológiai témára: Hiú reményeink a fogyasztói társadalom féktelen expanziójának megállítására.
Újabb hahota volt a jutalmunk a cím hangos kántálásakor.
– Te Máté, biztos, hogy jó szakot választottunk második szaknak? – haverom arcán most őszinte bizonytalanságot láttam a létra legtetejéről, egy pillanatra engem is elcsüggesztett az őszinte megnyilvánulása, de hamar felülemelkedtem rajta egy könnyed poénnal:
– Én egy percig nem gondoltam, hogy korszakalkotó kulturális felfedezéssel állok elő. És különben is: mindkettőnknek ott van a fő szakja.
– Aha… nekem a Skandinavisztika, neked a régészet… Egyik jobb, mint a másik. Belőled (ha ügyesen csinálod) még akár egy új Indiana Jones is válhat, én meg tanulmányozhatom a norvég bálnavadászok magányosan zord életét…
– De csak, ha kellőképpen ügyes vagy! – kontráztam rá Vili játékos eszmefuttatására. Mindketten újra gurultunk a nevetéstől.
Újra nekilendültünk, hogy ráakadjunk valami érdekfeszítő címre, én a magasban, Vili az asztalra maga elé kigyűjtött könyvhalmok közt kutatva, amikor szinte egyszerre jutottunk abba az állapotba, amit a sikertelenség miatt beálló végelgyengülésnek hívnak.
– Te Máté, én mára feladom! Más nyomon kell folytatnunk szerintem.
– A szívemből szólsz Vili! Én is elfáradtam. Dobjunk be a Kálvinon egy pofa sört!
– Így legyen! Már majdnem mindketten jóváhagytuk a döntésünket, amikor a könyvek, tömérdek folyóirat és szakdolgozat visszapakolása után elindultunk a könyvtárból. Vili keze már a villanykapcsolón volt, várva, hogy megkerüljem végre az asztalt, amikor megpillantottam a létra magasából lehajított tanulmányt a mobil csengőhangokról, amit az első félórás keresgélésünkkor nyomott a kezembe Vili barátom. Hogy hogy nem, pont azt az egy irományt mindketten elfelejtettük visszarakni a polcra.
– Gyere már Máté, már mindent átnéztünk!… – unszolt a haverom türelmetlenül.
Én azonban, meg nem mondom, miért, még egy esélyt szerettem volna adni az előttem heverő írásnak, amit korábban tulajdonképpen a figyelmemre se méltattam. Így jelentőségteljesen a kezembe helyeztem és végre figyelmesen végigolvastam a teljes címét alcímestül:
.
A mobil csengőhangok befolyása a mai felgyorsult világunkra
.
Az emberi öntudat átformálódásának vizsgálata, valamint a mobiltelefonok használóik egészségére gyakorolt hatása
.
A barátom nem értette, hogy mit csinálok, de mielőtt újra megszólalt volna, azt mondtam neki:
– Megyünk már, kedves barátom, de ez is jön velünk! – szóltam sejtelmesen.
– Mármint a pofa sör mellé a diploma? Biztos, hogy jó sörkorcsolya lesz?
– Úgy, úgy Vilikém. A két pofa sör mellé. Higgy nekem, még énekelni is fogunk.
Megkerestük gyorsan a másik irodában tevékenykedő könyvtárost, engedélyt kértünk tőle a munka kikölcsönzésére, és szent szavunkat adtuk, hogy épen visszahozzuk majd a könyvtárba. A jó fej férfi könyvtáros az áldását adta rá. Mi meg a fülledt május eleji estén késlekedés nélkül felkerestük a Kálvin téri törzshelyünket, ahol kedélyesen és immár megnyugtatva veséinket, felcsaptuk Goal Mc Reed külföldi kultúrantropológus, végzős hallgató 2007-ben leadott terjedelmes szakdolgozatát a mobil csengőhangokról.
Újra nekifutottunk a legelejétől. Én kezdtem a felolvasást:
.
A mobil csengőhangok befolyása a mai felgyorsult világunkra
.
.
Az emberi öntudat átformálódásának vizsgálata, valamint a mobiltelefonok használóik egészségére gyakorolt hatása
.
.
Ahogy előre haladtunk a dolgozatíró történetében, egyre jobban kiviláglott számunkra, hogy a munkája nem nélkülözi a humort. Továbbá az is egyértelművé vált, hogy az írója alapos, átgondolt munkát végzett, mélyen beleásta magát a témába. A zajártalomról külön hosszú fejezet szólt. Az okostelefonok 3- és 4G okozta ártalmairól s annak bizonyított orvosi vizsgálatairól egy még hosszabb fejezet. Munkáját nem csak a mindennapi életből vett példákkal tűzdelte tele, hanem – mint minden valamire való kultúrantropológusnak – terepmunkában is volt része bőven. A bibliográfiájából kiderült, járt New-Yorkban, Malajziában, Pápua Új-Guineában, a Fülöp-szigeteken, Jáván, Borneón, valamint a Tuvai Köztársaságban, az Aral-tónál, a brazil esőerdőkben, Patagóniában, Finnországban, Albániában, Dzsibutiban, Nyugat-Ausztráliában, na és mint külföldi hallgató: a hazánkban is.
A két és feledik korsó sörünk ivása közben megszületett két nagyon fontos végleges, a saját életünket érintő döntésünk:
1. Mi ugyan a mobil-csengőhangokról képtelenek lennénk ennyit írni, azért tiszteljük a skót versenyző elszántságát és alapos vizsgálatát. Szép munka a mindenkit rabul ejtő kis szerkentyű örök tanúságára!
2. Június első hetében elutazunk Vilivel a norvég bálnavadászokhoz, hátha ihletre lelünk a szemináriumink megírását illetően.
Miközben mindent letisztáztunk egymással Vili meg én, s apró egyetemi kétségeinket tovakergettük, immár tökéletes nyugalomban, csapolt sörünket kortyolgatva részleteket olvastunk fel egymásnak felváltva az ígéretes skót diplomamunkájából. Nem kevés mulatságban volt részünk…
Csak néhány részlet az örökzöld csokorból:
…Érdekes kis hangokat, hangulatokat hívhatunk be az életünkbe ezekkel a csengőhangokkal. De mindez hagyján! A hangsúly pont nem a személyes kis életünkön van. Hanem azon, hogy egymás életébe „erőszakoljuk be” a saját mobiljaink választott unikális csengőhangjait. Íme, egy sor a banális helyzetek listájáról:
A csúcsforgalom idején felszáll egy tizenkét év körüli kissrác egy magaspadlós villamosra, és megszólal a mobilja a régi Star Wars csengőhangján: amint Darth Vader kilép az űrsiklóból és vinnyogva húzódnak két oldalra a birodalmi rohamosztagosok. A nagyúr pedig fekete köpenyében, vészjóslóan, akár a zene csengőhangja, elviharzik a fegyelmezetten reszkető sorfal között. Amint a kishaver felkapaszkodik a budapesti villamos tömegében, semmi olyan nem történik persze, mint Vader nagyúr esetében. A tömeg nem húzódik félre sikoltozva. Még csak meg sem mozdul. Talán ennyire beijedtek volna a tizenkét évestől, hogy moccanni se mernek?
Vagy egy másik megtörtént eset az életemből:
Az ötödéves orvostanhallgató lány büszkén lép be a Széchényi Könyvtár hatalmas olvasótermébe, amint megcsörren a telefonja (amit csak kikapcsolt vagy lehalkított állapotban vihetett volna be magával). A csengőhang teljesen nem összeillő a hely hangulatával, a könyveikbe mélyedő olvasók viselkedésével, a mesterséges, szemsértő neonfényekkel, a feszült koncentráció erőltetett csöndjével és nyugtalanságával. A mobilja ugyanis a Titanic címadó, áradóan hömpölygő, szerelmes dalával jelentkezik be. Minden szempár ekkor a büszkén betoppanó lányra szegeződik, és egy kontyos könyvtárosnő, akár egy áldozatát megpillantó gepárd, féktelen száguldásba kezd a lány felé, hogy kiiktassa a hely mátrixának idegen zajforrást…
Egy újabb eset:
Nyugdíjas csapat a hétvégi rendszeres nordic walking-os túrájára gyűlik egybe. Miközben dinamikusan átszelve a Hármashatár-hegy bérceit, nem törődve a bájosan csiripelni vágyó madárkákkal és mámorító zenéjükkel, a tagbaszakadt túravezetőnek megszólal a mobilja. A Rákóczi-indulót hallgathatják. Az erdő összes lakója. Negyven másodpercig. Mert addigra sikerül elővakarnia a túravezetőnek a csintalan kis szerkentyűjét. A túrázók egy része mosolyog, a madarak nagy része elhallgat, a közelben lévő mókuspár távolabbra inal el. A túrához stílusosan illeszkedő induló hangjaival töltekezik minden elszánt résztvevő…
És megint egy szokványos eset:
A hétfő hajnali 7.30-as marketinges értekezletre a budapesti Y-torony irodaház kozmetikum-részlegének brandes csoportjának színe-java megjelent álmos, elrévedő, bamba tekintettel, hogy megvitassa a brand-csoport főnökével, hogyan is nézzen ki az új örök ifjúságot biztosító arckréme a plakátreklámokon és a valóságban. Az egyik öltönyös riadtan kap a telefonja után, mivel a nyitóbeszédet neki kell megtartania, és már így is késésben vannak. A megszólaló csengőhang nem más, mint egy nádi béka ritmikus brekegése. De az egybegyűlt társaság ezt már megszokhatta. A bongyor szőke, fecskeszürke színű blézerben megjelenő agilis kis hölgyike mobilja is belép ekkor második szólamként a Mauritius környékén honos delfinfaj gyönyörű „énekhangján”. Az ügyeletes delfin talán azt üzenhette a hangpostáján az illusztris, álomittas, hajnali társaságnak: „Azért nem gondoljátok, hogy nevetségesek vagytok?” Majd rögtön ekkor, mielőtt még ideje lenne bárkinek bármin elmosolyodni vagy következtetést levonni az értekezlet sikertelen kezdése okán, megcsörren egy harmadik telefon is – befurakodva az eddig már szépen szóló két szólam harmonikus hangzásvilágába – a We are the champions Queen-dal csengőhangján. A főnök ekkor elveszítve amúgy is csekély türelmét (hogy miért nincs még itt a jobb keze), váratlanul elordítja magát, s jelen helyzetben ez jelentené a negyedik szólamot: „Balfékek, kezdjük máááááááááááááááááááááááááááááááááááááár!”
De mintha mindez még nem lenne elég, belép a zenei képbe egy negyedik dallam is, ami ősibb mint maga az ember, ősibb mint a madarak vagy a szöcskék vagy a békák vagy a delfinalkatúak. Egyedül az anyatermészetnél nem idősebb, s ez javára és becsületére váljon, mert így az egybegyűlt álomra szomjazó csoportosulás is képes felfogni e zene értékét. Ez nem más, mint egy tuvai torokénekes torokéneke, mely a gégefő rezegtetésével képes szöcskét, tücsköt, lovat, lódübörgést, de még lovast is, meg delfint, bálnát és szélzúgást is utánozni (talán csak a napsütést nem). S ez ötödik mobilszólam oly lehengerlő és dinamikus, mint a lávafolyam, amely hömpölyögve elsöpri és hibernálja az útjába kerülő dolgokat. A lendülete nem ismer akadályokat. A meg nem kezdett értekezlet zenei mobil-kakofóniája egy szempillantás alatt elsöpri a vadi új piacra dobandó kozmetikai termék brand-tervezetének átbeszélését s annak minden vágyát…
.
Mosolyogva fejeztük be a felolvasást a skót szakdolgozatából, és három héttel később – mivel elhatározásunkat komolyan gondoltuk – vígan kortyolgattuk viking mézsörünket a norvég Tromsø város egyik tengerre néző sziklájáról.
Az okosaink velünk voltak. Fent északon, 400 kilométerrel a sarkkörön túl igazán elképesztő látvány az Aurora Borealis! És ha közben még fotózni is tudod e lenyűgöző jelenséget egy fennsík tetejéről, az valami egészen páratlan élmény! Aztán az ihletettség eme szent pillanatában én bizonyosan tudtam, hogy az északi népek bálnavadász hagyományáról fogom megírni a dolgozatom (Vilinek úgysem fűlött hozzá nagyon a foga). Riportokat fogok készíteni a helyiekkel, ebben Vili jó norvég nyelvtudása is segítségemre lesz majd, és a megyei könyvtárban pedig beleásom magam a korabeli feljegyzésekbe, néprajzi, halászati szakmunkákba; ki tudja még – a tekintélyesebb diplomamunkámhoz is jó alapanyag kerekedik majd belőle!
Vilit meg annyira elvarázsolták a norvég (meg olcsóbb dán és német) sörök, hogy már ott a szikla tetején fogalmazni kezdte nekem önfeledten, milyen kultúrtörténeti indítással és stílussal fogja lefektetni nagyszerű sörkészítéssel foglalkozó dolgozatának alapjait. Én meg a gabonafajták régészeti hátterében való segítségemről biztosítottam a cimborámat.
Nagyszerű ötleteinket a sarki fény kékes-zöldes villódzásának köszönhettük. Ez nem vitás.