A MÜNCHENI GYORSON

A Keleti pályaudvar menetrendet mutató táblája előtt állt. Arra várt, hogy kiírják, melyik vágányról indul a müncheni vonat. Unalmában figyelni kezdte a többi utast. Egyedülállók, házaspárok, barátok, barátnők, fiatalok, középkorúak, öregek. Már kezdett fájni a háta, amikor kiírták, honnan indul a szerelvény. Még egyszer megnézte a helyjegyét. A teremkocsiban mindenfelé ázsiaiak ültek családostul, csoportostul, rengeteg csomaggal. Ahogy elhelyezkedtek, rákapcsolódtak a netre. Erika mellé szerencsére egy szintén nagymama korú hölgy került. Mohácsról igyekezett a fia családjához.

– Jó hosszú út lesz! – sóhajtott egy nagyot.

– Még szerencse, hogy időben felszálltunk! Látjuk a csomagjainkat! – dőlt hátra az útitárs.

Ennek Erika is örült. Mindig három-négy csomaggal közlekedett, féltette, ami bennük volt. Egyik ismerőse még meg is ijesztette azzal, hogy azt állította, ezeken a nemzetközi járatokon bűnbandák garázdálkodnak. Egyedül utazó nőket szemelnek ki áldozatul. Amikor elmennek a WC- re, vagy az étkező kocsiba, elemelik egy-egy csomagjukat. Ezért fontos volt, hogy az ülésük közeli poggyásztartóra tudják felrakni bőröndjeiket. Aztán, ha ki kellett menniük, valakit a közelben megkértek, tartsa szemmel értékeiket. Erre a veszélyre egyébként a hangosbemondó folyamatosan figyelmeztette őket.

Mindenki megkönnyebbült, amikor meglódult a vonat. Először magyar nyelven köszöntötték és tájékoztatták őket. Jött a kalauz, esetenként egy- két csomagot áthelyeztetett, ha például a tűzoltó készülék elé pakoltak. Erika előkereste a szendvicseket tartalmazó zacskóját. Szomszédja könyv olvasásába kezdett. Mellettük egy négyes ülésen ázsiai család utazott. Elővették nemzeti eledeleiket tartalmazó műanyagdobozkáikat, és pálcikáikat villámgyorsan forgatva csillapították éhüket. Következett a szórakozás. Elővették az okostelefonokat és a laptopokat. Játszottak, filmeket néztek, híreket olvastak, zenét hallgattak. Körülöttük sok ázsiai fiatal meredt a kis képernyőkre. Erikának egyelőre nem volt kedve olvasni. Elővette laptopját. Nehezen tudott a netre rákapcsolódni. Az egyik közeli ázsiai fiatalembert kérte meg, hogy segítsen, aki elvette a telefonját, és villámgyorsan teljesítette a kérését. Angolul köszönte meg neki. Egy darabig a híreket böngészte, aztán megnézte az e- mailjeit, majd bankügyeket intézett.

Ahogy átlépték a magyar határt, jöttek az osztrák kalauzok. Bécsben rengetegen szálltak le, és szinte ugyanannyian fel. Izgatottan figyelték, ahogy a csomagok ennek következtében cserélődtek. Megnyugodva vették tudomásul, amikor tovább indultak. Útitársa, a mohácsi nagymama elérkezettnek látta az időt, hogy elővegye elemózsiás csomagját. Miután jól lakott, beszélgetni kezdtek. Elmondta, hogy özvegy, és időnként kiutazik a fia családjához Ulmba.

– Főzök, vigyázok a gyerekekre. Kicsit tehermentesítem őket. Szeretik a magyaros konyhát. Megérem a süteményeket sütni. Aztán amíg dolgoznak meg iskolában vannak, takarítok, vasalok, ami jön.

– És magának? Vagy tegeződhetünk? Azt hiszem én vagyok az idősebb.

– Nekem nincs családom. Férjnél voltam, de nem született gyermekünk. Elfogadtam a helyzetemet! – akasztotta meg a másik sajnálkozását. – Szeretek utazni! Szeretem Németországot. Sokat jövök ide. Távoli rokonaim élnek itt. Most Landsbergbe megyek.

– Akkor mindkettőnknek tovább kell utaznunk Münchenből!

– Igen, gyorsan veszek az automatából jegyet, igyekszem elcsípni a legközelebbi vonatot.

Linzig beszélgettek, aztán mindketten bóbiskolni kezdtek. Ahogy megállt a vonat és szép számmal voltak leszállók, felemelték fejüket, és szemükkel megkeresték csomagjaikat. Egészen addig figyeltek, amíg a vonat újra el nem indult. Utána újra szundikálni kezdtek. Nemsokára Salzburgba érnek – jelezte ki az elektronikus utastájékoztató.

– Elmegyek, iszom egy kávét az étkező kocsiban. Még annyi apróm van! – ébredt fel a belső ülésen Erika.

Útitársa felállt, hogy engedje kimenni. Ebben a pillanatban fékezett a vonat, a mohácsi nő kibillent egyensúlyából, és elvágódott. Fejét beverte az egyik ülés karfájába, arcán vér kezdett szivárogni. Szemével kifejezéstelenül nézett.

Döbbent csend támadt először, majd valaki felsikoltott. Egy ápolónő is utazott a kocsiban, oda imbolygott a fekvő testhez. Oldalára fordította. Szabaddá tette a légutakat.

– Keressék meg a kalauzt! – nézett a legközelebbi férfira!

– Húzzák meg a vészféket! – kiáltotta valaki.

– Dehogy! Mindjárt Salzburgba érünk!

Közben odaért a kalauz is. Néhány mondatot váltott az ápolónővel, majd intézkedni kezdett. Mire a vonat beért az állomásra, már ott állt a mentő. Az eszméletlen nőt hordágyra tették és elvitték.

– Ki tudja, melyek a csomagjai? – tudakolta a kalauz Erikára nézve.

– Úgy láttam, az a nagy barna bőrönd és a felettünk levő hátitáska. És itt van a kézitáskája, gondolom ebben vannak az iratai – hebegte Erika a sokktól még mindig döbbenten.

– Maga ismerte?

– Nem. Ma láttam először. Azt mondta, a fiához megy Ulmba.

– Kérem, jöjjön velem! Maga is! – mutatott az ápolónőre.

A kalauz fogta a balesetet szenvedett nő csomagjait és levitte a vonatról.

– Na de a csomagjaink! – tiltakozott Erika.

– Hozzák azt is!

– De hogyan megyünk tovább? – rémült meg a nő.

– Azzal most ne törődjön!

Erika és az ápolónő csomagjaikkal lecihelődtek. Követték a kalauzt, aki egy vasúti irodába vezette őket. Az asztalra tette a mohácsi nő csomagjait, majd hozzájuk fordult. A maguk jelenlétében leltárba vesszük, mi van benne. A kézitáskával kezdte. A szokásos női dolgok voltak benne, és egy kis notesz nevekkel, telefonszámokkal. A hátitáskában ruhaneműk, tisztálkodási eszközök és útielemózsia. A meglepetést a bőrönd tartalmazta. Sok kis műanyag zacskóban fehér por és tabletták sorakoztak, ahogy levette a törölközőket a tetejéről a kalauz. Döbbenten néztek egymásra.

– Hívom a rendőrséget! – tért magához a kalauz.

A vonatuk időközben szabad jelzést kapott. Az ápolónő és a kalauz felszállhattak rá, miután a nyomozók által felvett jegyzőkönyvet aláírták. De Erikának magyarázkodnia kellett. A nyomozók nem hitték, hogy aznap látta először útitársát. Miután ellenőrizték a jegyvásárlás körülményeit, útra kellett bocsátaniuk a nőt. A vasútállomás vezetője nagyon kedves volt és közölte, a következő szerelvényre, ami hamarosan érkezik, nem kell jegyet váltania, és erről egy igazolást is állított ki. Már sötétedett, mire Münchenbe ért. Bízott benne, hogy hamarosan lesz csatlakozása. Rohant a jegyváltó automatához, hogy jegyet vegyen. Fizetni akart a kártyájával, de nem tudott. Rémülten próbálkozott tovább. Annyi készpénze nem volt, hogy elég legyen a jegyre. Átkozta lustaságát, hogy otthon nem váltott eurót. A forinttal nem tudott mit kezdeni.

Erika kissé lehiggadt. Elővette telefonját, amelyet a vonaton szerencsére feltöltött. A barátnőjét hívta.

– Ezt nem mondod komolyan? – hüledezett Petra, miután elmondta, mi történt vele.

– Maradj az állomáson! Azonnal indulok érted! Ne tekeregj semerre, München sem az a biztonságos város, ami volt! – aggódott.

– Rendben. Köszönöm! – sóhajtott megkönnyebbülten Erika.

– Segíthetek? – kérdezte mellette egy hang. Erika meglepetten tekintett a hang tulajdonosára. Ázsiai utastársára ismert rá, a kedves fiatalemberre, aki segített neki a WIFI beállításában.

– Köszönöm, minden rendben! – hárította el a nő az ajánlatot.

– Mi történt az útitársával? Jobban van? – érdeklődött tovább a férfi.

– Sajnos nem tudom. Remélem, igen. De most mennem kell! – intett, és a közeli kávézó felé vette az irányt. Az összes zsebét kiforgatta, hogy összeszedjen egy meleg kávéra valót.

Petra egy jó óra múlva megérkezett. Gyors üdvözlés után kikapta a kezéből a bőröndöt és szapora léptekkel a kijárat felé indult.

– Azt hiszem rossz helyen állok! Sietnünk kell! – szólt barátnőjének.

Gyorsan elhelyezték a csomagokat és beszálltak. Elég nehezen keveredtek ki a forgalomból. Az autópályán is figyelni kellett, ezért Petra arra kérte barátnőjét, hogy nála tartson részletes beszámolót. Erika fokozatosan visszanyerte nyugalmát. Néhány szót azért váltottak Petra új munkahelyéről.

– Kevert egy társaság, nem könnyű velük egyeztetni – utalt a kórházi személyzetre.

Petra jól vezetett és gyorsan. Kihasználta a német autópálya előnyeit, ahol nincs sebességkorlátozás. Barátnője a sebességmérőre sem mert pillantani. Mára elég volt az izgalomból neki. A kórházhoz közel volt Petra szolgálati lakása, már megágyazott neki a nappaliban.

– Na, akkor most mesélj!- töltötte ki a magyar aszút, amit Erika hozott.

Barátnője részletes beszámolót tartott a történtekről. Szomorúan azt is megállapította, hogy a kártyájáról nem tudott pénzt levenni, ezért most egy fillérje sincs.

– Az nem probléma, adok én neked kölcsön. De holnap hívd fel a bankod, tudnod kell, mi az oka annak, hogy nem tudsz pénzt levenni.

– Persze. Elég nagy összeg van a számlámon. A fürdőszobámat akarom felújítani belőle.

Eddig jutottak, miközben elfogyott az aszú. Fáradtak is voltak, Petra másnap dolgozott, ezért korán lefeküdtek.

Erika a kávé illatára ébredt.

– Már ennyi idő van? – nyújtózkodott kissé bágyatagon.

– Óh, igen, és nekem mindjárt mennem kell! Ha éhes vagy a hűtőszekrényben találsz ennivalót. Száz eurót tettem az asztalra, és a bejárati kulcsot. Nézz körül az üzletekben! Sétálj! Ismerkedj a várossal! – ajánlotta, és elrohant.

Erika azonban alig várta a nyolc órát, hogy hívhassa a bankot.

– Telefonon nem adunk felvilágosítást- válaszolt hűvösen egy hang.

– De hát nem érti miről van szó? Itt állok külföldön egy fillér nélkül! – dühöngött Kata.

– Ezután vigyen készpénzt is! – hangzott az okos tanács.

– Ide figyeljen! – nyelt egy nagyot Erika. – Képzelje magát a helyembe! Legalább küldje az e-mail címemre az egyenlegemet! – fogta könyörgőre.

Várjon, megkérdezem a főnökömet!

Erika nem szólt semmit, de tudta, hogy elájul a telefonszámlájától. Kisvártava ismét jelentkezett a szigorú ügyintéző, és csak annyit mondott szűkszavúan, hogy a főnöke engedélyezte, hogy e-mailben tájékoztassa.

– Ha haza megyek, azonnal bankot váltok! – határozta el. De aztán kétségbe esetten meredt telefonja kijelzőjére, az üzenetben ugyanis az állt, hogy nincs egy árva fityingje sem.

– Ez lehetetlen – sápadt el a tehetetlen dühtől.

Muszáj volt kimennie a friss levegőre, mert úgy érezte megfullad. Landsberg történelmi város, a központjában csavargott, de ahelyett, hogy lenyűgözte volna a város szépsége, semmit sem látott meg belőle. Azon törte a fejét, mi történhetett, de sehogy sem jött rá a megoldásra. Hamarosan haza utazik, ahogy jegyet kap, határozta el magában. Bement egy olasz kávézóba. Hörpintgette az elé tett capuccinot, amikor váratlan beszélgetőtársa akadt.

– Nahát, micsoda véletlen! – szólította meg egy férfi angolul.

Kata felkapta a fejét az ismerős hangra. – Az ázsiai fiatalember a vonatról!- ismerte fel. – Engem követ? – támadt fel benne a gyanú.

– Leülhetek? – kérdezte udvariasan a férfi.

– Tessék csak! – adott engedélyt Erika.

Elgondolkodva nézett a férfira. Ő harminc, én hatvan. Ő sportos, jó alakú, nekem súlyfeleslegem van. – Mit akarhat tőlem?

– Rokonokhoz jöttem látogatóba – olvasott a gondolataiban az ázsiai. – Lejöttem egy kávéra és megláttam magát. Gondoltam, váltunk pár szót. Tud valamit a sérült hölgyről? – érdeklődött ismét a mohácsi nagymama után.

– Semmit. Valójában nem ismerem.

– Miért nem engedték a vonattal tovább jönni, ahogy az ápolónőt? Talán azt hitték, maga lökte el? – kíváncsiskodott a férfi.

– Tovább tartott a meghallgatásom! – válaszolt a nő szűkszavúan. Kezdett neki terhére lenni a beszélgetés. – Nekem még sok elintézni valóm van! – állt fel, és elköszönt.

– Segítek neked jegyet venni! – ajánlotta este Petra. – Én olyan fáradt vagyok, hogy semmihez sincs kedvem. Esetleg egy finom vacsorához. Tudok is egy jó éttermet. Negyedórás gyaloglás után ültek be egy olasz vendéglőbe.

– Akkor most hogyan tovább? – kérdezte Petra.

– Már megint itt van. Az ázsiai, aki beállította a WIFImet – bólintott köszönésképpen.

– Micsoda helyes férfi! – jegyezte meg Petra. – Még összejöhet valami!

– Ugyan már, a fiam lehetne. Jaj, ne dühíts te is! Folyton a mohácsi nő után érdeklődik.

– Azért ez érdekes – gondolkodott el Petra. És mindig felbukkanik körülötted.

– Ez nekem sem tetszik.

Petra fizetett, aztán haza sétáltak. Megnézték, Erika mikor tud leggyorsabban és legolcsóbban haza menni. Egy buszjáratot találtak.

– Holnap este indul. Ki tudlak vinni az állomásra. Aztán majd alszol a buszon.

Gyorsan ágyba bújtak, hogy másnap pihentek legyenek.

– Sajnálom, hogy ilyen gyorsan vissza kell menned – köszönt el tőle Petra.

– Szívesen maradtam volna ebben a szép városban – szomorkodott Erika, – de ennek a bankügynek a végére kell járnom. Sok pénz volt a számlámon.

A busz tele volt, a nyolcszáz kilométeres úton összesen kétszer állt meg. Korán reggel értek haza. Erika Pesten lakott az egyik metróállomás közelében, így könnyen a lakásához jutott. Két szobás gyönyörűen berendezett otthona volt az első emeleten. Lezuhanyozott és tiszta ruhát vett. Aztán indult a bankba. Támolyogva jött ki a tájékoztatás után. Azon a napon, amikor bankügyleteit intézte, valaki átutalta egy ismeretlen számlára a fenn maradó, több milliós összeget. Aztán azt a számlát megszüntette.

– Profi volt. Nyomon követhetetlen! – vakarta a fejét a nyomozó, miután feljelentést tett. – Kiadta a kezéből a telefonját?

Erika egy pillanatig gondolkodott, aztán eszébe jutott a vonaton az ázsiai. Részletesen elmondta, mi történt.

– Valószínűleg akkor kapcsolódhatott rá a telefonjára, ahonnan az adatokat lehalászta – vélte a nyomozó. – Felismerné?

– Talán – bizonytalanodott el a nő. Olyan egyformák.

– Belebotlott az ázsiai maffiába. Legyen óvatos!

Erika elkeseredetten ment haza. Egy hirtelen ötlete miatt fenekestül felfordult az élete. Pihenni szeretett volna, de ekkor csengettek. A kémlelő nyíláson keresztül látta, hogy ázsiai ismerőse. Meggondolatlanul kinyitotta az ajtót. Nem látta, hogy két oldalt két másik férfi áll. Befogták a száját és bevonszolták a lakásba.

– Hova tetted a bőröndünket a droggal? – kérdezte az egyik magyarul.

– Milyen bőröndöt? Én sehova!

– Rossz válasz – dühödött be a másik verőlegény, és hatalmas pofont kevert le neki.

A nő sikoltani akart, de betömték a száját. Ekkor az ismerős fiatalember egy fecskendőt vett elő, lefogták és beadtak neki valamit. Ettől elveszítette önmagát, Bármit megtehettek vele. Meg is tettek- és videóra vették.

– Ha bárkinek beszélsz erről, vagy visszaköveteled a pénzt, az összes ismerősödnek elküldjük ezt a felvételt. Megértetted?

Erika elájult. Mire magához tért, egyedül maradt, összekötözve. Arra gondolt, visszajönnek, és ő tehetetlen. Biztos hallották a vonaton azt is, hogy egyedül él. Nem fogja senki keresni egy ideig. De rosszul gondolta. Petra nagyon aggódott érte. Nem érte el telefonon. Az üzeneteire nem válaszolt. Kivett három nap szabadságot, kocsiba ült és Pestre hajtott. Amikor ment fel a lépcsőházban, meglátta, hogy három ázsiai suhan be Erika lakásába. Gyorsan visszahúzódott, majd újra az autójába ült, és a rendőrségre hajtott. Ott elmondta nekik, amit tudott. Néma csend támadt, a két nyomozó, akihez utasították, hitt is neki, meg nem is. Mindenesetre kimentek a helyszínre. Két egyenruhás rendőrt is vittek magukkal. Erikának volt kulcsa a lakáshoz. Odaadta a rendőröknek, akik így hirtelen törtek rá a bűnözőkkel. Az elfogást megkönnyítette, hogy most is a nőt zaklatták. Petra sírva hajolt le barátnőjéhez, aki kifejezéstelen szemekkel nézett rá.

– Be van drogozva! – mondta a rendőröknek. – Talán nem fog emlékezni semmire! Kérem önöket, ne is emlékeztessék rá.

– De azt nem lehet! A nyomozás során meg kell hallgatni!

– De azzal tönkre teszik az életét! Talán az öngyilkosságba hajszolják! Kell ennél jobb bizonyíték, mint amit ők készítettek magukról? – mutatott rá a kamerára.

A főnyomozó belenézett a filmbe, majd csendesen azt mondta: – Nem…

Másnap reggel Erika a gőzölgő kávé illatára ébredt.

– Hát te hogy kerülsz ide? – kérdezte csodálkozva Petrától.

– Volt pár szabadnapom, gondoltam megleplek. Aztán magammal viszlek egy – két hétre. Van néhány szép hely, amit meg szeretnék mutatni neked.

– De nincs pénzem! – kapott a fejéhez Erika. És olyan hülyeségeket álmodtam.

– Az előfordul! – legyintett Petra. – Amíg aludtál, csipogott a telefonod, és megnéztem az üzenetet. A bank volt. Azt írták, megvan a pénz. Biztos valami tévedés lehetett.

– Milyen szép rend van! Ki is takarítottál?

– Kávét is főztem. De akkor igyekezz! Készülődj! Mielőbb indulni akarok!