TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

A művész

Jelige: Tükör

Öreg, elgémberedett ujjaival már alig tudta lefogni hangszerének húrjait, de még mindig kitartóan kijárt a térre, a megszokott helyére. Szorgalmasan, mintha azért létezne, hogy része legyen a térnek, része a tömegnek és annak a csalhatatlan és kimondhatatlan harmóniának, ami a nyüzsgés és a hangzavar közben valósulhatott csak meg. Nem gondolkodott. Nem szeretett gondolkodni. Inkább ösztönösen és megszokásból cselekedett. Tudta, hogy már elég öreg ahhoz, hogy tervezgessen, álmodozzon, ezért úgy alakította életét, hogy a tervei, az álmai azokká váltak, amit éppen csinált. Ő így tudta kifejezni magát, örülni annak, ami és aki ő maga.
Néha, ritkán fel-felelevenedtek benne a fiatalkori sikerei, amikor még teltház előtt játszott és köszönetek és dicséretek sokasága lengte körbe nem csak a színpadot, de az ódon, enyhén dohos folyósokat, ami egyenesen vezetett az öltözőjéhez. Már akkor furcsa alak volt, mert senkit nem engedett be az öltözőjébe. Szeretett egyedül lenni a hangszerével. Azzal a furcsa, élettelen tárggyal, amibe semmilyen érzés sem szorult. S miért is szorult volna? A hangszerkészítő repertoárjában ilyen összetevő nem szerepelt. Tudásának és tapasztalatának legjavából gépiesen elkészítette a megrendelt eszközt. Ő ebből élt. Ebből… napról-napra. Mindig eszébe jutott az a történet, amit édesapja mesélt arról a csodáról, amit a kezében tarthatott.
Amikor édesapja – aki nem mellesleg bognár volt – megrendelte a hangszert, még nem tudta, nem is sejtette, hogy amit rendel több lesz, mint egy egyszerű fémhúrokkal felékesített fadarab. Egy gondolat hajtotta csak: a Ráró – a legkedvesebb lova. Amikor kimúlt, valami maradandót szeretett volna teremteni, többet, mint csupán egy kipreparált élettelen testet. Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve vitte el elpusztult lova saját kezűleg levágott farokszőrét a hangszerkészítőnek. Mert olyat akart örökül hagyni, ami mindig és mindenkit emlékeztet majd arra a teremtésre, ami úgy a szívéhez nőtt. Amikor lesütött fejjel megjelent a hangszerkészítőnél – kezében a levágott lófarokkal – egy ködös májusi reggelen, a hangszerkészítő fel sem nézve az oltáráról, csak annyit kérdezett: „Nyirettyű[1]?” „Igen” – hangozott a bátortalan, de hangos válasz. Bár első gondolata a szárított fenyőfák és lakkok terjengő illatáról az jutott eszébe, hogy: „Itthon vagyok, végre itthon”. Nem tudta, hogy honnan tudhatta a hangszerkészítő, hogy mit hozhatott be neki. Hirtelen arra gondolt, hogy a szőr nedves illatáról tudhatta, mint ahogyan ő is a frissen kapott anyagokról szagából, színéből meg tudta mondani nem csak a fajtájukat, de az életkorukat és a betegségeiket… ha voltak. „S milyen hangszert szeretne?” – kérdezte Cinige[2] bácsi ízes magyarsággal. Mert hát mindenki így hívta, de senki sem tudta, hogy honnan származik, ő pedig egyszerű ember lévén nem szeretett dicsekedni. „Azt magára bízom Cinige bácsi, maga a tudója.” – jött a rövid és egyszerű válasz. „Akkó gyűjjön vissza egy hó múltán” – kapta meg válaszul. „S a fizetség? Mibe lesz a fizetség?” – kérdezte a bognár ugyanolyan bátortalanul. „Azt majdan felszámítjuk. Ne aggodalmaskodjon. Megvagyon az is.” – hangzott ugyanolyan kurtán és szűkszavúan a válasz. „Akkor Napot!” – vágta rá a bognár és kezet rázva sarkon fordult és kilépett a műhelyből.
Cinige bácsi előszőr csak félszemmel vette szemügyre a lószőrt. Finoman, óvatosan, mintha nem is érdekelné, hogy milyen. Rendelést kapott és azt teljesíteni kell. Majd estefelé öreg, ráncos kezébe vette és lassan, de határozott mozdulattal áthúzta összeszorított markán keresztül. „Kellemes tapintású” – jegyezte meg magában. De még nem döntött. Gyorsan letette egy kiterített újságpapírra, amit a tisztára törölt asztalára helyezett nem olyan rég. Bezárta a műhely ajtaját és elment lefeküdni. A másnap hajnal már a műhelyben találta, amint a tetőt vágja a kiszárított lucfenyőből. A szárított fa illata belebegte műhelyét és a hajnali Nap első sugarai alig tudtak utat törni a levegőben szálló porfelhőktől. Egy közeli asztalon már fel volt rajzolva a korpusz egy vékony juharfa lemezkére, várva, hogy sorra kerüljön. Majd pár óra múltán előkerült az ébenfa és a hegyi juhar is. „Lesz még vele dolog.” – gondolta magában Cinige bácsi, de hozzá volt ő szokva a „dolog”-hoz, így mindig csak arra figyelt, amit éppen csinált. Nem kapkodott… csak szép ráérősen… van még neki ideje… „Hát még a hangszernek!” – gondolta ilyenkor magában.
A hónap vége felé éles, átható illat járta be a műhely minden egyes zugát. A hangszerre barnás színű pác került, majd miután megszáradt elkezdődött az alapozás. Cinige bácsi nagyon ügyelt, hogy a fán ne maradjon semmilyen folt, semmi olyan, ami csorbítana leendő szépségén. Akkor este a hangszerkészítő nem tudott aludni. Többször is lement a műhelyébe és csendesen figyelte a már lealapozott hangszert. Először életében mintha elbizonytalanodott volna. De nem, nem volt bizonytalan a dolgában, csak a lehető legjobb lakkot szerette volna kiválasztani a hangszernek. Amit két nap múltával el is készített, ahogy annak idején a mestereitől és saját nagyapjától tanulta. Óvatosan belemártotta az ecsetet és gyengéden – mint amikor egy vadállatot szeretne megsimogatni az ember – húzta végig a kecses és hajlékony formájú hegedűn.
Eltelt az egy hónap és megjelent a bognár Cinige bácsinál. „Hát készen vóna.” – mondta a hangszerkészítő. „S mibé kerül e?” – kérdezte a művész édesapja, aki alig merte megfogni a remekművet kemény, erős kirepedezett kezével. „A kordém felujítasa lészen, se tübb, se kövesebb.” – hangozott az elég kurta válasz. A bognár egyszerű ember lévén nem alkudozott, hanem hazavitte a hangszerkészítő kordéját, és pár héten belül már vitte is vissza. De akkor már úgy nézett ki, mint egy hintó.
De hiába volt kész a hangszer, „annak még valakinek a használatát is meg kell tanulnia” – tűnődött a művész apja. S elhatározta, hogy kitaníttatja a fiát. Különböző mesterekhez és nevesebbnél nevesebb iskolákba járatta, hogy megtanuljon játszani a hangszeren, aminek egy kordé felújítása volt az ára. De azt követően egyre több és több, mert pénz hiányában a mesterek és iskolák is szívesen fogadták a „kordéjaik” felújítását. S mire felnőtt a művész mindent tudott, még többet is, mint amit tanítottak neki. A hangszerét hibátlanul szólaltatta meg, de ő úgy érezte, hogy valami még hiányzik belőle, valami plusz, valami, amitől megelevenedik a hang, ami felemeli a lelket… valami több… valami élet… Akárhányszor felvette az élettelen „fadarabot”, ugyanúgy tette vissza, ugyanolyan élettelenül. Érezte, hogy kezd belefáradni. Bár mindenki éljenezte, dicsére és felnézett rá, ő egyre magányosabban és kiszolgáltatottabban érezte magát. Több évtized elteltével elhatározta, hogy elajándékozza azt a hangszert, amiért az édesapja annyit dolgozott. Habár nem volt egyebe, de nem tudta tovább nézni, kézbe venni, azzal a tudattal, hogy valami még hiányzik belőle. Akkor inkább elmegy zenetanárnak, s ő is beáll a hosszú köpenyes fekete ruhások sorába. „De kinek adhatná oda?” – találta meg újból és újból a kérdés, de ilyenkor soha sem kapott választ. Ekkor pillantása a hegedűjére esett, ami ugyanolyan magányosan feküdt az asztalán, mint amilyen magányosnak érezte ő saját magát. Már akkor sem szeretett gondolkodni. Hirtelen ötlettől vezérelve felugrott asztalától és kifutott az utcára. Határozott léptekkel elindult a tér felé, amihez egy kis parkon keresztül vezetett az útja. Belépve a parkba megállt, mert úgy érezte, hogy eltévedt. „Hová is indultam?” – tette fel magának a kérdést. Sarkon fordult és vissza sietett a szállására, majd felkapván a hegedűt visszafutott a parkba. Akkor vette észre, hogy mennyire szürke és hideg az idő. Már bántotta, hogy ilyen felelőtlenül kimerészkedett a parkba, de már mindegy volt. S akkor ott, amikor elkezdett játszani, valami olyat tett, mint még soha. Halkan, alig hallhatóan csúsztatta végig ujjait a húrokon és olyan érzése támadt, mintha nem a hegedűjét, hanem a szívét tartaná a kezében. Megijedt ettől, s visszaerőltette gondolatait a valóságba. Már nem tudta, hogy mit játszhatott, nem emlékezett. De egy dolog biztos volt. Mikor befejezte nem volt olyan ág a parkban, ahol nem ültek volna csiripelő madarak. Nem volt olyan zug, ahová nem sütött volna be a melengető Nap sugara. S akkor már ő is érezte, hogy amit játszott, az szívből jött. Mindenegyes hangjegye igaz volt, s ettől átjárta a melegség. Most már tudta, hogy milyen, amikor kisüt a Nap, milyen, amikor nem a berögzült hangokat, melódiákat játsza, hanem hagyja, hogy a lelke irányítsa a kezét, ezzel életre keltve hangszerét.
S azóta mindennap kijárt a térre, hogy a Nap melegségét tovább tudja adni a muzsikájával, a lényével, vagy csak azáltal, hogy él, s amit játszik az szívből jön. „Vajon édesapám is ezt érezhette, amikor hozzádörgölte nagy fejét a Ráró?”
.
.

[1] Vonós hangszer vonója – http://mek.oszk.hu/cgi-bin9/czuczor2.cgi?kezdobetu=NY&szo=NYIRETTY%C5%B0&offset=15

[2] A hegedű csángó neve – https://hu.wikipedia.org/wiki/Heged%C5%B1
.

.
.

Hozzászólás

*