A szobor

Már kint állt a parkban. A felkelő tavaszi Nap sugarai lágyan végig simogattak minden ráncot az arcán. Érezte, hogy boldogság önti el. Ilyet még soha sem érzett. De szentül hitte, hogy ez lehet az, amit boldogságnak hívnak. Körül nézett volna, hogy egyedül van-e, de nem tudott, csak bámult előre a boldogságtól ittasan. Régóta ott állhatott, mert sokat látott és hallott már. De mintha ott sem lenne, senki sem foglalkozott vele. Ez az elején idegesítette, de az idő múlásával közömbös lett. S mégis, ez a márciusi nap első sugara lázba hozta, mint akit arra ösztönöznek, hogy merjen lépni, tenni és beszélni. Nem mert erre gondolni. Igyekezett lassan ’felhasználni’ azt a kis boldogságot, ami az arcán szétterülő melegségből fakadt. Nem akarta tovább gondolni, csak ott akart lenni, ugyanúgy észrevétlen, mint eddig. Ha egy-egy járókelő észre is vette nem sokat törődött velük. Pedig még őrizte szívében azt a bús emléket, amikor magára hagyták és hazugságokkal vádolták meg, amik dogmákká lettek és tudta, hogy ezektől már nem szabadulhatott. Magára hagyták. Ilyen az élet. Ez ellen nem lehet mit tenni. S ő nem is akart. De ezen a reggelen valami más volt. Valami különleges, amit nem tudott felfogni és nem is akarta az okát keresni, csak élvezni. Hitte, hogy ez most csak neki szól, csak érte van.

Már dél felé járhatott az idő és a madarak hangos csiripelése betöltötte a parkot. Indulni szeretett volna, mert érezte, hogy várják. Valahol őt is várják… Nem tudott. Vagy inkább nem akart. Eddig minden nap, mindenegyes percében menni akart, szinte menekülni. Most meg? Egy lépést sem. Csak állt és a boldogságtól megittasulva várta, remélte, hogy még nincs vége, hogy még kap valamit, amivel átélheti nem csak a mai, de a következő napokat. Ilyet még soha sem érzett. Ahogy óvatosan rávetődött tekintete a félig kinyújtott kezére – már nem is tudta, hogy miért tartja úgy, talán mert indulni készült, de még nem is szánta el magát igazán – s meglátott a kezén egy kismadarat. Megijedt tőle. Megijedt a gondolattól, hogy elijeszti, amikor észre veszi a madár, hogy ki is ő. Megijeszti a zord ábrázatával, a haragos tekintetével. Megijeszti azzal, hogy nem tud neki semmi olyat adni, amivel maradásra tudná bírni… Már-már kezdte elveszíteni az a csöppnyi érzést, ami reggel óta elöntötte a belsőjét. De ekkor a kismadár ránézett és csipogott párat. Meglepődött. Bár nem értette, mégis úgy érezte, hogy valami szépet mondhatott neki. Nem kellett sok időnek eltelnie, mire felfogta, hogy nem tud a csöppséggel kommunikálni – legalábbis ő nem értette, hogy a kismadár mit csipog, a madár pedig azt, ahogy hozzászólt volna. De támadt egy ötlete, bár gyerekesnek tűnt, de próbálta magában felidézni azokat a rég elmúlóban lévő és megfakult emlékeket, amikor hiába beszéltek hozzá, s ő mégis tudott velük beszélgetni. Legalábbis, akkor még úgy gondolta. Egy darabig nézte, hogy a kis állat illegeti-billegeti magát, közben a tollait igazgatja, és néha-néha leugrik a kezéről a közeli kis tócsába – ami a pad melletti ivókút körül terült el –, hogy megmártózzon.

Amikor végül abba hagyta visszaröppent a kezére és kinyitotta a csőrét. De nem jött ki hang rajta. Mintha erőlködne, nagyon akarná, de nem, semmi. A kismadár lehorgasztotta a fejét. Ekkor szeretettel ránézett, mert tudta, hogy ez a legtöbb, amit tehet. Meg sem próbálta simogatni, fütyülni neki, esetleg dúdolni, mert tudta, hogy hiábavaló lenne, s biztosan elijeszteni a kis jövevényt. Pedig hosszúidő óta ő volt az, akinek örült. Még akkor is, ha nem tudott hozzászólni, vagy megérinteni. De örült neki, hogy ott volt vele, s meg tudja osztani a melengető márciusi napfényt mással is. (nem mintha a kismadár nem érezte volna, s lehet, hogy emiatt szállt a kezére, de abban a pillanatban ilyen egyértelműnek látszó dolgokkal nem akart foglalkozni) Ekkor halkan, alig hallhatóan a kismadár elkezdett énekelni. S olyan érzés kerítette hatalmába, mint amikor simogatják a szívét. A könnyeivel küszködött. Nehezen, nagyon nehezen, de végül is leküzdötte. Mosolygós szemekkel nézte a kismadarat és hallgatta az énekét bele sem gondolva, hogy talán nem is neki szól. Nem foglalkozott vele, mert a csoda, amire ilyen sok ideje várt végre megtörtént. Megtörtént! S akkor ott olyat kapott, amit szavakban nem lehet kifejezni, elmondani. Szerette volna tovább adni, de nem tudta, hogy egyáltalán tovább lehet-e, hogy elfogadják-e tőle. De már nem érdekelte.

Amikor elröppent a kezéről a kismadár, halkan, észrevétlen lelépett a kisebb fajta emelvényéről, kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait, miközben az arcát díszítő festék már megfolyt a hatalmas izzadság cseppjeitől. Mielőtt elindult volna odafordult a mellette álló szoborhoz, megölelte s csak annyit súgott a fülébe: „Mosolyogj! Az élet szép!”