A tükör

Még kisgyerek voltam, amikor nagymamám elvitt az egyik barátnőjéhez, akivel nagyon szeretett beszélgetni. Kicsit unottan, fáradtan követtem, bár egyébként sem lett volna más dolgom. Ismertem azt a nénit, de csak látásból. Érdeklődően nézett rám, s elkezdett valamit mesélni:

„Amikor még kis lány voltam édesapám elvitt egy antik kereskedésbe. Meglepődtem, mert nem szoktunk ilyen helyre járni, de most valamilyen indítatásból betértünk. Úgy emlékszem, hogy az utolsó nyaramat töltöttem mielőtt iskolába mentem volna. Biztos voltam benne, hogy apa azért tért be ebbe az üzletbe, mert anyának valamilyen régiséggel szeretett volna kedveskedni. (Biztos, valami korabeli áruval tette hozzá viccesen a néni 🙂 ) Unalmasan néztem a régi bútorokat és díszeket, valahogy nem tudtak lekötni. Bár kíváncsi voltam, mintha valami ismeretlenre, valami újra vártam volna. Úgy érzetem, hogy minden ismerek már, amit ilyen korban lehet, sőt!

Amint nézelődtem nem is figyeltem az időre, nem számított, hogy 5 perc, vagy akár már 20 perc telt el, mióta beléptünk az üzletbe. Azért szemem sarkából még mindig apukámat figyeltem. Ő is elvolt merülve a sok ’ócskaság’ és ’kacat’ tömkelegével. Az eladó bár visszafogottan, de mégis magabiztosan mesélt neki valamit. Nem is érdekelt. Had beszéljenek. Kicsit elveszve éreztem magam a sok letakart bútor, vagy éppen a vitrinben, üvegfal mögött lévő, néha giccses antiknak mondott árutól. Az áporodott és állott bútor és por szag ezt még csak tetézte.

Hirtelen valamilyen csoda folytán megpillantottan egy kis komódon lévő, amolyan kis kép mérető virágmintás fehér takaróval letakart tárgyat. Valami ellenállhatatlan vonzerőtől vonva odaléptem a komódhoz, s bár tudtam – mert az eladó többször felhívta a figyelmemet –, nem volt szabad hozzányúlni semmihez sem, mert ha valamit meg szerettem volna nézni, akkor szólnom kellett volna, hogy ő megmutassa –, óvatosan szétnéztem, s mivel még mindig azt láttam, hogy az eladó apával beszél, gyorsan, de vigyázva lerántottam a virágmintás takarót. Akkor még nem is az foglalkoztatott, hogy vajon mit takart le, inkább a szép mintája után érdeklődtem. Valami miatt meg akartam fogni. S amikor meg volt, hirtelen megláttam, hogy mit is takart valójában. Egy kis bár erősen kopott keretű megfakult tükröt. Első ránézésre nem is tűnt különlegesnek, de ahogy ilyenkor lenni szokott belenéztem. Ijedséggel kevert ámulat kerített hatalmába, s nem is tudtam még később se megmagyarázni ezt az érzést. S hogy miért? Gondolnád, mert hozzányúltam a takaróhoz, de nem. Nem ezt volt az oka. Belenéztem, s nem láttam a tükörképemet. (?) Először az jutott eszembe, hogy talán rossz szögből néztem, s ezért beültem egy közeli fotelba, ami szinte szemközt helyezkedett el a tükörrel. Még mindig semmi, de nem bírtam levenni róla a szemem. Úgy éreztem, hogy ez egy olyan rejtély, amit meg kell fejtenem. De nem jutott semmi sem eszembe, nem is tudtam megmagyarázni. Ekkor édesapám hangját hallottam, mert indulni készült, de elvesztett szem elöl. Gyorsan kifutottam a sorból, ahol voltam, s feltételezhetően olyan ijedt arcot vághattam, mintha rajta kaptak volna cukorka csenésen. Elköszöntünk, s elmentünk. Ekkor még nem tudtam, hogy mennyire meghatározó lesz ez a tükör az életemre nézve.

Hazaérve el is felejtettem, hogy aznap mit is láttam, nem is foglalkoztam vele. Egyik nap telt így a másik után, amikor egyszer apa megkérdezte, hogy elkísérném-e az antik kereskedésbe, mert felhívta az eladó. Ekkor jutott eszembe, hogy nekem van még egy befejezetlen ügyem abban az üzletben. Megérkezve az üzletbe feltűnt, mintha átrendeznék volna. És tényleg, külön részlegbe rendezték az azonos korú és fajtájú antik dolgokat. Komódok, bútorok, kanapék, asztalok és tükrök, mind-mind külön helyen egyberendezve. Próbáltam megkeresni a tükröt, de reménytelennek tűnt. Annyira csillogó és felcicomázott keretű tükrök voltak kitéve a kíváncsi és érdeklődő látogatók elé, hogy a kiskopott keretű tükröt meg sem lehetett találni. Azért nagy nehezen még is sikerült meglelni a sok csodaszép és gyönyörű tükrök mögött. Ismét belenéztem, de megint semmi. Nem láttam semmit, nem hogy az arcomat, de még a körvonalait sem. Jobban megnézve még az üzlet azon részét sem láttam benne, amerre nézett. Gondoltam elromlott. De hogyan is romolhat el egy tükör? Leültem vele szembe és percekig meredtem üres, de mégis megnyugtató csendjébe. Lényemet átjárta tiszta sugárzása, amit nem is lehet szavakba önteni. Kicsit megborzongtam, de különös erőt és vonzalmat éreztem rá, hogy belenézzek.

Mivel apa most sem kapta meg azt amit igazán szeretett volna, a következő napokban, hetekben többször megfordultunk az üzletben. Ekkor mindig elkísértem, hogy találkozhassam a tükörrel. Olyan volt, mintha a lelkembe látott volna, és megismerhettem, találkozhattam volna magammal úgy, ahogy vagyok. Tudom, hogy furcsán hangzik, de nincs rá jobb szó: a lelkemet tükrözte vissza. Ilyenkor volt úgy, hogy csak lopva és titokba – s eddig ilyen nem fordult velem elő – valami okkal eljöttem otthonról csak azért, hogy ülhessek pár percet a tükör előtt. Bár említettem, hogy nem volt szép, megkopott, kifakult rózsafa kerete nem is volt tetszetős, de mindenegyes alkalommal úgy tűnt, hogy nem csak én kapok – álmokat, vágyakat… magamat – a tükörtől, hanem az is tőlem. Alkalomról alkalomra fényesedet. Bár az is lehetett, hogy csak az eladó vikszolta, fényesítette mindig, mert látta, hogy sokat nézegetem s abban a reményben, hogy megveszem, mintha megpróbált volna mindent megtenni annak érdekében, hogy ez így is történjen. Mi tagadás nagyon szerettem volna megvenni, de hát nem volt rá pénzem. Apát meg hiába unszoltam nem adta be a derekát. Mindig valamivel ’kivédte’, elhessegette a kérésem. A legjobb, amire nem is tudtam mit mondani, hogy: „Kislányom, már annyi tükröd van, amik szebbnél szebbek, s te ezt a kopott, ócskaságot akarod?! Az én kislányom többet érdemel…”

Egyszer, amikor így titkon éppen ’látogatóban’ voltam a tükörnél egyszer csak betoppant az üzletbe apa. Hirtelen meglátott és szó nélkül odaviharzott hozzám, kirántotta kezemből a fehér terítőt, s rádobta a tükörre. De sajnos olyan ügyetlenül sikerült ez neki, hogy a kis tükör megingott és eldőlt. Nem is láttam akkor már, hogy mi is történt a tükörrel, mert apa kézen fogva felrántott és húzott kifelé. Kicsit csalódottan, de megszeppenve, alig ellenállva követtem. De amikor a tükör eldőlt – mint mondtam nem is láttam ekkor már – olyan volt, mintha apródarabra tört volna. Nem is hallottam, de olyan volt, mintha lelkemmel éreztem volna: „Valami nincs rendben.”

Sajnos ezt követően nem is volt rá többé lehetőségem, hogy megbizonyosodjam róla. Pár hét elteltével az antik kereskedés végleg bezárt és elköltözött egy nagyobb városba. Legalábbis mindenki ezt mondta…”

Amikor befejezte a történetet hallottam valami furcsa szomorúságot a hangjában, ami nem is a bánatra, mint inkább egy elhalasztott lehetőség miatt lehetett. Sok-sok év múlván, mikor eszembe jutott ismét ez a történet, rájöttem, hogy a szomorúsága nem azért volt, mert többet akart magából látni, inkább hogy megismerhesse jobban a tükröt…