TEL: 29 954 303 - E-MAIL: info@triviumnet.hu

Aura (regényrészlet)

Jelige: Alighanem

Susan Mean-ék osztálya épp a szemben lévő teremben volt, a folyosó másik oldalán. Mindnyájan hallották a legutóbbi lövéseket, most csendben, félelemmel eltelve, egy pisszenés nélkül lapultak reszketve, ki a fal mellett, ki a padja mögött.
A folyosóról kétségbeesett kiáltás hallatszott be: – Segítség! Gyilkos! Segítség!
Susan gondolkodás nélkül felállt, és az ajtóhoz indult. Rita Beck rémülten szólt utána:
– Sue! Hova a fenébe mész? Megőrültél?
A lány visszafordult, és lepisszegte barátnőjét, majd résnyire nyitotta az ajtót. Minden osztálytársa feszülten figyelte, hogyan rohan egyenesen egy gyilkos karjaiba.
Óvatosan kikukucskált az ajtórésen, és látta a szemben lévő teremből kihátráló két diákot: a fegyveres fekete fiút, és túszát. Ekkor váratlanul Thomas telepatikus kérdése jelent meg az elméjében:
„Nagyon erős félelmet sugárzol, kedvesem! Történt valami? Épp felelsz? Vagy netán dogát írtok?”
„Ha már összekapcsolódtunk, baszogatás helyett inkább segíthetnél, Tom! Van itt egy kattant gyilkos az iskolánkban, és vele egy bajba jutott lány” – felelte kissé dühösen Susan, kihallva a jó adag cinizmust párja kérdéséből.
„Mégis, mit tehetnék innen? A város másik végén dolgozom éppen.”
„Fogalmam sincs, de nagyon jó lenne, ha most itt lennél, mert én egész biztosan megpróbálok segíteni ennek a szerencsétlen csajszinak. Csak még azt nem tudom, hogyan!”
„Susan! Kérlek, ne csinálj semmi őrültséget! Igyekszem minél hamarabb odaérni!” – üzente Tom. „Aggódok érted! Szeretlek!” – tette hozzá, és felegyenesedett a hatalmas hangfal mellől, amit épp, hogy csak szétszerelt.
– Elnézést, de most sürgősen el kell mennem! – mondta, és szerszámait is hátrahagyva meglódult az ajtó felé.
– Hé! Most meg mi van? – tárta szét a kezeit kérdőn a fiatal metálos srác.
– Üzentek… Akarom mondani, eszembe jutott, hogy nem zártam el otthon a tűzhelyet. Rohannom kell, nehogy leégjen a házam! – kamuzta a szerelő, és kiviharzott.
Már az autójában ült, mire sikerült magát annyira összeszednie, hogy kapcsolatba tudjon lépni Aggyal. Kapkodva ráadta a gyújtást, és kipörgő, csikorgó kerekekkel elindult, miközben ezt a gondolatsorozatot sugározta a felderítő felé:
„Agy! Valami nagy baj történt Susan iskolájában! Oda tudnál most azonnal teleportálni engem?”
„Nem kockáztathatom meg! Élőlényt még soha nem teleportáltam, saját magamon kívül. Nagyon veszélyes lenne!” – jött az elutasító válasz.
„Ne baszkódj már, öreg! Lehet, hogy a barátnőm élete múlik rajta! Gyerünk, csináld már, kérlek!” – könyörgött Shrelter idegesen, miközben lázasan kerülgette a Ranger-rel a hozzá képest csigatempóban közlekedő többi járművet.
„Sajnálom, de nem!”
„Ó, hogy a fene essen beléd, te aggodalmaskodó vén barom!” – káromkodta el magát a férfi gondolatban, és a következő pillanatban áthajtott egy kereszteződésben a piros lámpán. Egy szabályosan közlekedő busz ütközött neki a száguldó sárga Ford Ranger jobb hátsó részének, amitől az autó megcsellent, majd felborult, és a tetején csúszott még vagy tíz yardot. Végül a járdaszegély állította meg.
Pár járókelő és néhány megálló, járművéből kipattanó autós óvatosan közelített a még mindig forgó kerekű roncshoz. Mindenki attól tartott, hogy esetleg felrobbanhat a sérült gépkocsi.
A vérző fejű Tom nyöszörögve próbált kikászálódni az összenyomódott fülkéből, de beszorult a tető és a kormánykerék közé, mert a nagy kapkodásban nem kapcsolta be a biztonsági övét, és borulás közben kifejelte a szélvédőt. Csak azért nem repült ki a kocsiból, mert a lába közben beakadt a kormány alsó részébe. Alig bírt lélegezni, annyira összenyomódott a tüdeje. Jobb keze kifacsarodva, tehetetlenül hevert mellette, mintha valami idegen tárgy lenne, amihez neki semmi köze. Feje hasogatva lüktetett.
„Na, ezt jól megcsináltam!” – gondolta magában elkeseredve. „Szerencsém lesz, ha megúszom néhány bordatöréssel.”
Két bátrabb férfi odalépett végre a fejre állt pick-up-hoz, és az ajtó kitört üvegű ablaknyílásán át megpróbálták kihúzni a sofőrt, de nem jártak sikerrel.
– Gyorsan, hívjon valaki mentőt! – kiáltott oda egyikük a nézelődő tömegnek, mire a közelben lévő virágbolt eladója berohant telefonálni.
„Máris odaértél?” – kérdezte értetlenkedve Agy, érzékelve, hogy tanítványa egy ideje passzív, és egy helyben tartózkodik. „Gyorsan ment. Ezért voltál úgy oda?”
„Dehogy is! Karamboloztam. Be vagyok szorulva a kocsim roncsába! Mozdulni se bírok!” – felelte elkeseredve Thomas. „Így hogyan segítsek Susan-nek?”
Agy lassan megértette, mi is történt. Telepatikus kapcsolatba lépett jónéhány bámészkodóval, és az általuk közvetített látvány segítségével felmérte a helyzetet.
A tehetetlenül ácsorgó nézelődők rémülten hátrahőköltek, ahogy az összetört kisteherautó egyszer csak nyikorogva, recsegve-ropogva váratlanul elkezdett visszaformálódni rendes alakjára. Mikor a fülke már viszonylag ép volt, magától kinyílt a bal oldali ajtó, és így páran – Agy irányítása alatt – ki tudták húzni a sérült, vérző, fullákoló sofőrt. A szerelő mellkasába minden nagyobb lélegzetvételnél iszonyú fájdalom hasított, mintha tőrt döfnének belé újra, meg újra, ezért inkább csak kis adagokban, pihegve szívta be az éltető oxigént. Bal lába térdből ki volt ficamodva, fejét több helyen megvágták a szélvédő darabjai, sebeiből megállíthatatlanul csordogált a vér.
Megmentői először az oldalára fektették, de nem tudott úgy lélegezni egyáltalán, ezért inkább segítettek neki felülni, és félig ülő helyzetben a hátát a ház falának támasztották, majd zavartan hátrébb léptek, mert mindnyájan érezték, hogy itt valami nem stimmel. Ugyanis mikor az idegen kilépett a tudatukból, meglepődve nézték, hogy is kerültek a sérült sofőr mellé.
Agy gondosan feltérképezte Tom sérüléseit, és energiatartalékait nem sajnálva nekilátott, hogy mihamarabb rendbe hozza a férfit.
A sofőr összeroncsolódott teste felemelkedett a földről, mintha számára a gravitáció megszűnt volna létezni. Kifacsarodott, eddig ernyedten lógó, több helyen eltört jobb keze néhány rándulással magától visszaigazodott, kificamodott lábával együtt, szörnyű hátborzongató csontropogások kíséretében. Vérző fejsérülései sebhely nélkül beforrtak, és szemmel láthatóan összeroskadt mellkasa, törött bordái is rendbe jöttek. Az egész folyamat pár perc alatt lezajlott, de a szemtanúk számára hosszú óráknak tűnt.
– Mi ez? Varázslat? Ez nem is ember? – kérdezgették egymástól a megszeppent járókelők.
Thomas Shrelter pillanatok alatt meggyógyított, helyreállított, lebegő teste lassan leereszkedett a járdára. A férfi nyögve felült, gusztustalanul krahácsolva köhögni kezdett, és egy nagy sötétvörös vértócsát köpött az aszfaltra. Megpihent kissé, aztán feltérdelt, majd nehézkesen felállt. Szédelgett, és mindene fájt, sajgott, de egyéb panaszai nem voltak.
Vérétől átitatott ruhájában odalépett a még mindig fejtetőn dekkoló kisteherautójához, két kézzel erősen megragadta közvetlenül az utasfülke mögötti részen a plató oldalsó peremét, és könnyedén talpra állította a másfél tonnás járművet. Persze elsősorban nem fizikai erejét használta a rendkívül látványos mutatványhoz, hanem felerősített, kiterjesztett tudatát.
A jármű még mindig össze-vissza volt horpadva, első kerekei igencsak csálén álltak, de észlelhető volt, hogy az idegen felderítő folyamatosan ügyködik a rendbehozatalán, mert állandó halk nyikorgás, pattogás hallatszott a kocsi felől. És egyszer csak a kerekek is elkezdtek beigazodni, ahogy a sérült féltengelyekre került a sor.
„Nem tudom, hogy csinálod, de nagyon köszönöm!” – hálálkodott a férfi Agynak.
„Ez a »vén barom« azért sok mindenre képes, még ha nem is kapható akármire!” – jegyezte meg csípősen a lény.
Ekkor Susan kétségbeesett gondolatai terültek szét Thomas fejében:
„Tom! Hol vagy már? Segítened kell most azonnal!”
Thomas Shrelter lázasan zakatoló agyában egy kétségbeesett gondolat fogalmazódott meg:
„Karamboloztam, sajnos nem tudok odamenni!” – felelte a lánynak. „Csak úgy tudnék segíteni, ha átvehetem a tudatod felett az uralmat. Ugyan megígértem neked, hogy soha nem teszek ilyet, de most ez az egyetlen esélyünk! Kérlek, engedd meg!”
Susan elbizonytalanodott. Az ajtónyílásból figyelte, ahogy az igazgató közeledik a fegyveres diákhoz, miközben megpróbál a lelkére beszélni, de a fiú fejéből olyan sötét gyűlölet áramlott ki, amely egyértelművé tette, hogy most nem a józan esze irányítja. És Sue képtelen volt behatolni az agyába, mert nem tudta áttörni azt a fura, egész testet körbevevő sötét burkot, mely úgy nyelt el minden pozitív energiát, mint valami fekete lyuk.
A lány sejtette, hogy az igazgatónak hamarosan annyi, hacsak nem lép valaki közbe, ezért összeszedve minden bátorságát, kitárta az ajtót, és kilépett a folyosóra. Nem mondhatni, hogy nem félt. Egyenesen remegett, de valahogy mégis rá tudta venni testét az engedelmességre.
„Oké, csináld, Tom! Mássz bele a fejembe” – adta meg közben végül beleegyezését.
„Köszönöm, kedves!” – felelte a szerelő, gyorsan leült a kocsija széles küszöbére, és ellazulva szinte azonnal eggyé vált szerelmével.
.
***
.
– Ma-maradjon ott! Ne lé-lé-lépjen közelebb, me-mert lelövöm! – kiáltotta dadogva, egyszerre fenyegetően és kétségbeesetten Matthew, miközben pisztolyával célba vette az igazgató fejét. Ekkor ajtónyikorgás és léptek zaja ütötte meg a fülét a háta mögül. Nicole-t rángatva gyorsan megfordult, és gondolkodás nélkül rálőtt a közeledő alakra. Nem talált.
– Miért csinálod ezt? – kérdezte akadozva, kissé furcsán hangsúlyozva a szavakat a negyedikes lány, akit látásból már jól ismert, bár a nevét nem tudta. Még tán a pom-pom lányok között is szokta látni a meccseken.
Matt nem válaszolt, csak kilőtt még két golyót. Egyik sem találta el Susant, bár elég közel zúgtak el a feje mellett. A fegyveres nem értette. Hiszen itt van az orra előtt a célpont, és eddig viszonylag pontosan célba találtak a lövései. Egy pillanatra bele is hasított, hogy – te jóságos Ég! – mennyi embert megölt már az elmúlt pár perc alatt, de keserűen elhessegette magától a lelkiismerete hangjait. Mind megérdemelte a sorsát!
De mi történhetett most? Idegességében ennyire remegne a keze?
Az igazgató megdermedt, mikor a fiú ismét egyenesen rálőtt a másik diák fejére pár lépés távolságból. Látva, hogy a lány nem sérült meg – pedig már szinte látta maga előtt kiloccsantott aggyal, vértócsában heverve –, meglódult, hogy odaugorjon, és lefegyverezze a vérengző támadót, de Matthew észrevette, és rákiáltott:
– Ha nem akar fe-felrobbanni, ott ma-marad! – mondta fenyegetően, és pisztolyt tartó kezével kissé széthúzta zipzáras pulóvere szegélyét, láthatóvá téve a derekára erősített kézigránátokat, miközben a másik kezével mindvégig erősen magához szorította Nicole-t. Erre az igazgató megtorpant.
Thomas Shrelter-nek nem kis erőfeszítésébe került az előbb eltérítenie az egyenesen Susan feje felé száguldó negyvenötös kaliberű lövedékeket. Máris kezdte elhagyni az ereje. Tisztában volt vele, hogy gyorsan pontot kell tennie az ügy végére, vagy még nagyobb baj, még több halott lesz. Meggondolatlan szerelme is könnyűszerrel áldozatul eshet.
– Engedd el azt a szerencsétlen lányt! – mondatta Susan-nal. Fura és nehézkes volt egy másik testet irányítania. Ráadásul különös, zavaró hiányt érzékelt az ágyékrész felől, amitől majdnem bepánikolt, minden mozdulatára megremegő, enyhén lengedező kebleiről már nem is beszélve.
– Most viccelsz? – háborodott fel Matt. – Itt én diktálok, kisanyám! Nicole velem jön!
„Kisanyám?” – hökkent meg egy pillanatra a férfi. Ilyen rövid idő alatt esélye sem volt még megszokni, hogy most épp egy csinos női testben van. „Képtelen vagyok hozzáférni a pszichéjéhez!” – bosszankodott magában. „Mi a fenéhez kezdjek?”
„Segíthetek?” – jelentkezett szolgálatkészen Agy. „Úgy érzékelem, nagy intenzitású negatív energiaburok veszi körül, az akadályoz téged. Könnyedén el tudom távolítani, ha szeretnéd.”
„Az jó lenne! Rajta!”
A felderítő tudata lágyan körbeölelte a felfegyverkezett fiút körülvevő stresszaurát, és mintha csak tojáshéj lenne, gyengéden megroppantotta, majd, mint kályhafüstöt a huzat, elszippantotta a fiú mellől. A negatív energiákból tákolódott sötét védőmező pillanatok alatt elillant Matthew Stewart környezetéből. A fekete fiú mindebből csak annyit érzékelt, hogy hirtelen minden ok nélkül elmúlik az idegessége, és furcsa, indokolatlan jókedv tör rá. Megérezve a fura változást, zavarában rálőtt az igazgatóra, de már üres volt a pisztolya tára, így csak a závárzat hiábavaló, rémisztő csattogása visszhangzott a folyosón.
Mielőtt Tomnak végre módja lett volna rácsatlakozni a fegyveres tudatára, Agy villámgyorsan döntött, és pillanatok alatt elszívta a merénylő minden életenergiáját. Matthew érezte, hogy mindjárt összeesik. Teljesen elerőtlenedtek a lábai. Eldobta az immár hasznavehetetlen pisztolyt, és az egyik kézigránátért nyúlt.
A szerelő felemelte a távolból Susan jobb kezét, és gyors rántó mozdulatot tett vele, mintha kötelet húzna maga felé, mire a fogva tartott, kábult lány kitépődött Matthew egyre gyöngülő szorításából, és nagy lendülettel Sue-hoz röppent a levegőben. A kívülállóknak úgy tűnt, mintha Nicole kiszabadulva fogva tartója karjából, helyből egy hatalmasat ugorva szökellt volna át a több, mint öt yardos távon. Nicole testének tehetetlensége földre döntötte a Tom által irányított Sue-t is.
A magára maradt, összerogyó merénylő mutatóujja esés közben sikeresen beleakadt az egyik kézigránát biztosító szegének kihúzó karikájába, és még éppen volt annyi ereje, hogy ki is rántsa a kis fém pecket. Arcán tébolyult, diadalittas vigyor terült szét.
Thomas Susan szemein keresztül látta, mi történik, és azonnal felfogta, hogy pár másodperc múlva robbanássorozat fog bekövetkezni – tekintettel a fiú derekán sorakozó kézigránátokra és tölténytárakra –, biztosan számtalan további sérülést és akár halált is hozva a folyosón rekedt, mozdulatlanul, dermedten álldogáló és heverő diákokra.
Susan Mean távirányítással vezérelt teste gyorsan felpattant Nicole mellől, és két kezét maga elé nyújtva, pillanatok alatt óriási koncentrációjú energiaburkot képzett Matthew köré. Mikor az első robbanás bekövetkezett, cafatokra tépve Matt Stewart testét, a felszabaduló pusztító erők nem tudtak áttörni a védőburkon, és az egymást erősítő, oda-vissza verődő lökéshullámok végül gömbvillám-szerű, labdányi méretű, pörgő fénygömböt hoztak létre, mely a padló felett lebegett, derékmagasságban. A fénygömb úgy egy percig helyben forgott, majd célba vette a falban megbúvó elektromos vezetéket, és nagy szikrázások közepette, hatalmas hőtermeléssel átégette a fali csempét, majd felszívódott a villanyvezetékekben.
.

.
.
  1. Joe

    Közben eszembe jutott még egy apró, bár igen fontos részlet, ami talán kicsit más megvilágításba helyezi az egész szöveget: a történet 1991-ben játszódik! Ez a regény egyéb részeiből derül ki, itt csak az lehet feltűnő, hogy pl. nincs mobiltelefon.
    J.A.

  2. Joe

    Kedves István!
    A regény kész, és igen, ilyen modoros és naiv. Nyilván az én világlátásomat tükrözi. Én a magam részéről így utólag a fiatal felnőtt korosztályt (YA) vélem potenciális olvasónak.
    Életszerű cselekmény sci-fiben? Magyar író jelenít meg képzelt amerikai helyszíneket? Telepátia, és egyéb zagyvaságok? Nem érzem, hogy nagyon valószerűre kellett volna írnom. Én jót szórakoztam a könyv írásakor, és célom annak az olvasórétegnek a megtalálása, akik szintén így éreznének olvasásakor. Ha nincs ilyen, elnézést kérek az általam elkövetett kulturális szörnyetegért.
    Köszönöm, hogy elolvasta, és megírta véleményét!
    J.A.

  3. István

    Eléggé meseszerű regény lesz ez, ha így marad, sok naiv szereplővel, mint például a “megszeppent járókelők.” valamint azok, akik ezt az elcsépelt fordulatot beveszik még:
    “– Üzentek… Akarom mondani, eszembe jutott, hogy nem zártam el otthon a tűzhelyet. Rohannom kell, nehogy leégjen a házam! – kamuzta a szerelő, és kiviharzott.”
    Kérdés az, hogy így egy szirupos, gyerekeknek való tini-regény íródik-e éppen (Bár a káromkodások miatt, ezt nem hinném.) vagy egy életszerű cselekmény, ahol a többi mondatot is keményebben fogalmazza meg majd az író? Mert így nekem a Szomszédok modoros szövegezése jut az eszembe, mikor Vágási Feri akciózik éppen a lakótelepi félhomályban.
    Nem akarom elviccelni, elnézést is kérek, de ebben az ötletben/történetben sokkal több van. Tessék élni vele!

  4. Joe

    Kedves Hadriq!
    Szerettem volna a regényemből legalább egy rövid részletet bemutatni az olvasóközönségnek. Hosszas hezitálás után végül ezt a legakciódúsabb részt választottam, a történet közepéről.
    Könyvem szereplői a történet során folyamatosan fejlődnek, változnak, ismerkednek saját korlátaikkal, és társaikéval is. Lévén “fantasztikus” a választott műfaj, a szabályokat valóban elég önkényesen kezeltem végig az egész regényben, de a végkifejlet felé sodor minden momentum, reményeim szerint semmi sem öncélú a történetben.
    Az más kérdés, hogy többszöri átolvasás után döbbentem rá, hogy valójában egy E.T. fanfictiont alkottam.
    Köszönöm, hogy elolvasta!
    Üdv: J.A.

  5. Hadriq

    Érdekes, izgalmas sztori. Bár így, hogy nem ismerem a szerző által teremtett világ szabályait, kicsit fura volt, hogy mit lehet tenni és mit nem. Mintha a történetre szabta volna az író a lehetőségeket és a szabályokat, és nem fordítva. (Tudom, ez az előnye a fantáziavilágoknak, de valahogy mégis, kissé erőltetettnek tűnt olykor. Persze ez csak az én érzésem volt, lehet, hogy másnak nincs ilyen problémája.)
    A “megcsellent” és a “fullákoló” számomra új kifejezések, de tetszenek. 🙂

Hozzászólás

*

Solve : *
22 ⁄ 22 =