Boldog karácsonyt

Éva idegesen dobolt a lábával. Hosszú volt a sor a pult előtt és lassan haladt. Mikor fog végezni? Még ebédet kell főznie, el kell mennie Jankáért az óvodába, vasalnia is kellene, szalad a lakás, egész nap meg nem áll, mégsem ér soha a végére. Annyira fáradtnak érezte magát. Legszívesebben lefeküdt volna aludni és egy hétig fel sem kelt volna az ágyból.

– Kicsikém, maradj itt. – megsimogatta a kisebbik kislánya arcocskáját – Nemsokára visszajövök.

– Jól van anyuci. – Panka leült az egyik székre és kíváncsian körbenézett a gyógyszertárban. Figyelte a sorban álló néniket, bácsikat és vidáman kalimpált a lábaival, amíg várakozott.

Éva beállt a lassan araszoló sor végére. Próbálta elterelni a gondolatait, pihenni egy kicsit, ha már kénytelen várni, de nem ment. Állandóan gondolkodott valamin, nem tudott kikapcsolni. A folyamatos aggódás összeszorította a szívét. Aggódott a férje miatt, aki hónapok óta nem tudott ácsként elhelyezkedni. Aggódott a gyerekei miatt, akik lelkesen várták a karácsonyt, de lehet, hogy idén nem tudják megünnepelni. Lassan elfogynak a tartalékaik. És utána mi lesz? Bele se mert gondolni. Arra már nem maradt ideje, hogy magáért is aggódjon. Egészen ma reggelig, amikor belenézett a naptárjába.

– Jó napot kívánok. Mit adhatok? – a patikus hölgy udvarias hangja zökkentette vissza a rideg valóságba.

– Jó napot kívánok. Egy terhességi tesztet kérek.

– Tessék. Még valamit?

– Nem, köszönöm.

– 599 Ft lesz.

Fizetett, a dobozt elrakta a táskájába és odasétált a kislányához.

– Gyere kicsikém, menjünk.

– Hova megyünk anyuci?

– Először boltba, aztán haza. Délután elmegyünk a nővéredért az óvodába.

– Játszótérre nem megyünk?

– Most nem, hideg van. Majd máskor.

– Máskor, máskor. Mindig ezt mondod. De mikor van az a máskor?

Bánatosan felnézett az anyukájára. Egy újabb álommal kevesebb kicsinyke életében. De a veszteség feletti bánata nem tartott sokáig. A csöpp leányka életében gyorsan jöttek új kérdések.

– Én mikor leszek ovis?

– Ha három éves leszel.

– Az mikor lesz?

– Nyáron.

– Sok idő van még addig?

– Nem olyan sok.

– Honnan tudom, hogy születésnapom van?

Leguggolt a kislányhoz, rámosolygott és adott egy puszi az orrára.

– Onnan, hogy szólni fogok és sütök neked egy csuda finom tortát.

Panka lelkesen tapsikolt.

– Éljen! Igazi tortát fogok kapni. Legyen rajta sok virág, meg hercegnő, rózsaszín ruhában. – sorolta a kívánságait – És csokis legyen. Azt szeretem a legjobban.

– Lesz rajta. Minden, amit csak szeretnél.

Kiléptek az épületből és elindultak a villamos megálló felé. Valamikor régen, egy másik életben nagyon tehetséges cukrásznak számított. Öt éve otthon volt a gyerekekkel, már mások a trendek. Ugyan ki alkalmazná a két gyermekes anyukát? És az is lehet, hogy már nem kétgyermekes anyuka…

A zebra előtt kézen fogta a kislányt. Talán kicsit erősebben, mint szokta. Idegesen megborzongott.

– Most tízig számolok. – gondolta – Ha ezalatt zöldre vált a lámpa, akkor terhes vagyok. Ha nem, akkor nem.

Tudta, hogy butaság, de hitt az égi jelekben. Nagyot sóhajtott és magában számolni kezdett.

– 1, 2, 3, 4, 5 – egyre szaporábban vert a szíve – 6, 7, 8, 9 …

– Anyuci, mehetünk, zöld a lámpa.

Nem mozdult, csak döbbenten nézte a zölden világító alakot.

– Anyuci, menjünk. Mindjárt piros lesz. – Panka húzni kezdte a kezét.

Erre magához tért és elindultak.

– Ne aggódj. Még nem biztos. – próbálta nyugtatni magát.

Újra nagyon sóhajtott.

– Istenem, bocsáss meg nekem, amiért ezt gondolom, de ilyen nehéz helyzetben hogy vállalhatnánk harmadik gyereket?

– Ugyan kislányom, ne aggódj. Ha Isten báránykát ad, ad hozzá legelőt is.

Ezt akkor mondta neki a nagymamája, aki egyszerű, falusi asszony volt, mikor az első gyermekét várta. Nem sokkal korábban költöztek fel Pestre, egy pici albérletben laktak a férjével, nem volt semmijük, csak a szerelmük és a fiatalságuk. Aggódtak mind a ketten, hogy elég felnőttek-e ekkora feladathoz. A nagyija szavai egyből megnyugtatták. De most nem volt senki, aki megnyugtatta volna.

A lakásuk közelében beugrottak a sarki kisboltba. Nem volt kedve délután két gyerekkel elmenni a bevásárlóközpontba. Inkább itt vásárolt be az ebédhez, ami kitelt a napi keretéből. Szigorúan fogta a pénzt, nem engedhették meg maguknak a dőzsölést. Szeretett főzni, tudott is, de kevés pénzből egyre nehezebb volt olcsó és egészséges ételeket készítenie. Fizetett a pénztárnál és hazasétáltak.

Ahogy beléptek a lakásba, levette a kabátját, a csizmáját és gyorsan bement a fürdőszobába. A keze remegett, alig tudta kibontani a dobozt. Miután végzett, a műanyag pálcát odatette a fürdőszobapolcra és várt. Idegölő lassúsággal teltek az előírt percek. Mindenféle gondolat, érzés kavargott a fejében és a szívében. Fogalma sem volt róla, mit tegyen. Még egy gyerek? Így is alig boldogultak. Feszülten lépkedett ide-oda a szűk helyiségben. Mikor letelt az idő, odalépett a polchoz és mereven bámulta a két csíkot. Nem tudta, meddig állhatott így, nem érzékelte az idő múlását. Nézte kábán az eredményt és próbálta felfogni.

– Fel kell hívjam Vágó doktort. – gondolta idegesen, mikor sikerült összeszednie magát.

Visszament a nappaliba, megkereste a telefonját és hívta az ismerős számot: Az asszisztens nagyon kedves volt, de csak december 16-án délutánra tudott időpontot adni.

– Az még majdnem egy hét. – dobolt feszülten a komód tetején, miután letette a telefont.

Szótlanul megfőzte az ebédet, közben össze-vissza csapongtak a gondolatai. Délután elmentek Jankáért az óvodába. Hazafelé a két kislány egész úton csicsergett, de nem jutott el a tudatáig, miről beszélgettek, csak fásultan lépkedett mögöttük.

A férje későn ért haza és nagyon jó kedve volt. Végre talált rendes munkát. Vidám hangulatban telt az este, kicsit megnyugodhattak. Lefekvéshez készülődtek, épp azon gondolkodott, hogy mondja el, mi történt, de Ádám megelőzte.

– Mi a baj? Olyan gondterheltnek tűnsz.

– Lehet, hogy terhes vagyok.

– Az meg hogy lehet?

Éva kínosan felnevetett.

– Szerinted? Te is ott voltál. Emlékszel?

– Tudod, hogy értem. – felelte idegesen – Hiszen vigyáztunk, szedsz gyógyszert.

– Igen, de benne van a pakliban. Semmi sem nyújt 100 %-os biztonságot, mindenre ráírják.

– Voltál orvosnál?

– Még nem.

– Miért nem?

– Ma vettem észre, hogy késik. Vettem tesztet, az pozitív lett. Felhívtam a rendelőt, de csak 16-án tud fogadni az orvosom.

– 16-án? Az még majdnem egy hét.

– Igen. Megnéztem a naptárban.

– Máshoz nem tudsz menni?

– Mégis kihez?

– Mit tudom én, van annyi nőgyógyász a városban.

– Azt hiszed, akárkinek megengedem, hogy a lábam közt matasson? – nézett rá értetlenül – A vizsgálat akkor is kellemetlen, ha jó viszonyban vagy az orvosoddal. Á, minek is magyarázom. Te férfi vagy, sose fogod megérteni.

– Még egy gyerek …

– Nem akarod? – kérdezte döbbenten.

– Mondtam én ilyet?

– Nem. De a hangsúly azt sugallta.

– Mégis micsodát?

– Hogy nem akarsz még egy gyereket.

Ádám nagyon sóhajtott és próbált nyugodtan válaszolni.

– Erről sose beszéltünk. Hogy legyen még egy gyerekünk. Nagyon nehéz helyzetben vagyunk. Még egy gyerek …

– Csak kolonc lenne? Ezt akarod mondani?

– Nem, dehogyis. Semmi ilyesmit nem mondtam. Csak még nagyobb lenne a teher a vállamon.

– Szóval mi, a családod, csak teher vagyunk neked???

– Nem úgy értettem. Te hallod magad, hogy miket beszélsz? – nézett elképedve – Remélem, ez csak a hormonok miatt van …

– Jellemző. Ti férfiak mindig a hormonok mögé bújtok, ha kellemetlen témáról van szó. Ha egy nő szól valamiért, ha „hisztizik”, ahogy előszeretettel mondjátok, akkor biztos azért, mert megvolt neki, megvan neki vagy megjön neki. Más elő se fordulhat, igaz?

– Nézd, én …

– Megijedtem! Felfogtad? – próbált halkan beszélni, nehogy felébredjenek a lányok, de nehezen ment – Ennek semmi köze a hormonokhoz. Csak megijedtem. Hogy mi lesz velünk. Hogy végig tudom-e még egyszer csinálni ezt az egészet. A lányok tüneményesek, de sokszor nagyon fáradt vagyok. És egyedül érzem magam. Félek, hogy három gyerek, segítség nélkül, már sok lenne nekem.

– Én is fáradt vagyok. Megteszem, amit tudok. – ő is próbált halkan beszélni, nehogy felébredjenek a lányok, de nehezen ment – Majd beleszakadok, hogy előteremtsem, ami kell. Tudod te, milyen nehéz, hogy minden az én vállamat nyomja?

– Minden? Az enyémet talán nem nyomja semmi? 5 éve itthon vagyok a gyerekekkel. Szerinted csak lógatom a lábam?

– Nem ezt mondtam.

– Akkor, mégis mire gondoltál? Halljam?

– Semmire.

Ádám szótlanul nézte a feleségét. Nem így tervezte ezt az estét. Azt hitte, ünnepelni fognak, mert talált munkát. Lefektetik a lányokat, kicsit kettesben maradnak, beszélgetnek, tervezgetik a jövőt. Végre egyenesbe jöhettek volna. Így is bizonytalan volt minden. Még egy gyerek csak nehezebbé tenné a dolgokat.

– Jellemző. Mindig ezt csinálod.

– Mégis micsodát?

– Hallgatsz, mint a sült hal. Veled nem lehet megbeszélni semmit.

– És veled? Most sem beszélgetünk, hanem veszekszünk.

– Igen. És miért?

– Majd te megmondod.

– Menj a fenébe!

Éva otthagyta a döbbent férjét és kiment a konyhába. Úgy érezte, muszáj valamit csinálnia, mert mindjárt szétrobban az idegességtől. Elmosogatta, eltörölgette azt a pár edényt, ami a tálcán volt és letörölte a konyhapultot. Utána nyugodtabb lett. Egy kicsit.

Ádám idegesen nézte a csukott ajtót. Úgy érezte, muszáj valamit csinálnia, mert mindjárt szétrobban az idegességtől. Kihúzta a komód fiókját, kikészítette másnapra a munkásruháit és megkereste a bakancsát. Kicsit poros volt, ezért kiment a fürdőszobába és megtörölgette. Utána nyugodtabb lett. Egy kicsit.

Mikor végeztek, egyszerre értek a hálószoba ajtajához. Ádám előre engedte Évát, majd belépett utána.

– Jó éjszakát. – mondta kimérten az asszony.

– Jó éjszakát. – felelte kimérten a férfi.

Nem volt csók és nem volt ölelés, ahogy minden este. Csak bebújtak a paplan alá és csendben feküdtek egymás mellett, háttal a másiknak. Nem jött a szemükre álom.

– Talán fiú lesz. – mondta halkan az asszony és próbált nem sírni.

– Talán fiú lesz. – felelte halkan a férfi és próbált nyugodt maradni.

Nem sikerült. Sem ez, sem az.

Lassan teltek a napok, feszült hangulatban. Nem beszélgettek egymással, csak ha muszáj volt. 16-án délután Éva egyedül sétált a rendelő felé. Mikor odaért a megbeszélt időpontra, meglepődve vette észre, milyen sokan várnak a folyosón.

– Elnézést … – szólt bizonytalanul egy fiatal kismamához – Mindenki Vágó doktorra vár?

– A doktor úr lebetegedett. – felelte a hölgy – Kemény főorvos helyettesíti.

– Kemény főorvos? Nem ismerem.

– Igazán? Pedig nagyon híres nőgyógyász. Nehéz hozzá bekerülni. Neve van a szakmában.

– Hogy-hogy ő helyettesít?

– Nem tudom. Én nála fogok szülni, azt mondta, most ide jöjjek az esedékes vizsgálatra.

Éva leült az egyik szabad helyre és próbált nem idegeskedni. Az elmúlt napok feszültsége nagyon elfárasztotta. Nem mehet haza anélkül, hogy megvizsgálták volna. Közeleg a karácsony, biztos az orvosok is szabadságon lesznek. Ki tudja, mikorra gyógyul meg Vágó doktor.

– Ezen most túl kell esnem, aztán kitaláljuk, mi legyen. – gondolta határozottan.

Mikor őt szólította az asszisztensnő, már nem aggódott semmi miatt. Fásult volt a hosszú várakozástól. Belépett a rendelőbe, udvariasan köszönt, elmondta, miért jött és lepakolta a holmiját az egyik fal melletti székre. Az orvos felfektette az ágyra, bekente a hasát, ráhelyezte a vizsgálófejet és egykedvűen bámulta a monitort. Éva várt egy kicsit, figyelt és meghallotta a jól ismert hangot.

– Dü-düm, dü-düm, dü-düm …

A pici szíve erősen, ütemesen vert, mintha azt üzenné neki valamilyen ősi, elfelejtett nyelven: itt-va-gyok, itt-va-gyok, itt-va-gyok. Behunyta a szemét, elöntötte a szívét a szeretet és a melegség, próbált csak befelé figyelni.

– Asszonyom, ön 11 hetes terhes. – levette a hasáról a fejet, megszűnt a dobpergés – Megtartja?

Az orvos kíméletlen hangja szinte fejbe verte. Hirtelen azt sem tudta, mit feleljen.

– Megtartja? – kérdezte újra kimérten, mintha egy övön aluli ütés nem lett volna elegendő.

– Én … még nem … csak most derült ki … – idegesen felállt, papírral letörölte a hasáról a gélt és felöltözött.

– Asszonyom, ez a harmadik terhessége és nem tudott róla? – a kioktató stílus szíven ütötte. A saját orvosa mindig emberségesen bánt vele, nem volt hozzászokva az ilyen beszédhez.

– Én csak … mostanában sokat idegeskedtem … azt hittem … hogy kimaradt.

– Nos, most már tudjuk, hogy nem. Ha el akarja vetetni, nem sok ideje maradt. Lássuk csak …

Odasétált az íróasztalához, feltette a szemüvegét és lapozgatni kezdte a naptárát.

– Még egy hete van eldönteni. Ma december 16-a van, vagyis legkésőbb december 23-án végezhetjük el a beavatkozást. Én aznap szabadságon leszek, de el tudom intézni, hogy bejöhessen, ha úgy dönt. Persze ennek ára van … – nézett jelentőségteljesen a nőre – Megadom a telefonszámomat, amin elérhet.

Egy papírra gyorsan felfirkantotta a számokat és odaadta Évának.

– Tessék. Van kérdése?

– Hogy…?

– Van kérdése? Sokan várnak odakint. – felelte türelmetlenül.

– Nem … Nincs … Vagyis van. – kezdett magához térni az első sokkból – A babával minden rendben?

– Igen.

– Semmi problémára utaló jel?

– Semmi. Erős, egészséges magzat.

– Lehet tudni, hogy fiú-e vagy lány?

Az orvos türelmetlenül köhintett egyet, odasétált a géphez és visszanézte a felvételeket.

– Nem tudom megmondani. Nem fordult úgy, hogy lássam. Még valami?

– Igen. Menj a fenében te beképzelt bunkó. – gondolta, de hangosan csak ennyit mondott – Nem, nincsen.

– Akkor viszontlátásra. – köszönt el az orvos, de rá se nézett.

Éva figyelte egy kicsit a főorvos urat. Elképzelte, hogy odamegy hozzá és teljes erőből pofon vágja. Annyira, hogy lefejelje az asztal lapját. Vajon hány kismamát alázott már meg az évek során, mióta praktizál? Hány nőnek tiport bele a méltóságába? Hány nőnek okozott fájdalmat a durva kezeivel, miközben vizsgálta őket? El sem tudta képzelni. Nagyon zaklatott volt, legszívesebben szó nélkül kisétált volna a rendelőből, de úgy döntött, nem teszi. A férfi nem fog megváltozni, de neki nem kell lesüllyednie az ő szintjére.

– Doktor úr.

– Igen? – nézett rá türelmetlenül.

– Mivel addig már nem találkozunk, boldog karácsonyt.

Emelt fővel kisétált a rendelőből és magában mosolygott az orvos döbbent arcán. Ahogy kilépett az épületből, végigsimított az arcán egy hideg fuvallat. Nagy levegőt vett, felidézte a kisbabája szívhangját, és úgy érezte, bármire képes.

Elindult hazafelé és az első kukába kidobta a híres-neves főorvos úr telefonszámát. Óvatosan lépkedett a csúszós utcákon, nehogy elessen. Egy hirtelen ötlettől vezérelve betért a közeli templomba. Leült a hátsó sorban és csendesen imádkozott. Nem volt senki rajta kívül. Csak ő és a Jóisten. Gondos kezek már kitették a karácsonyi díszeket, a főoltár mellett zölden pompáztak a fenyőfák, az oldalsó oltárnál fel volt állítva a Betlehem. Ott állt József, mellette Mária, a jászolban a Kisjézus. Hirtelen eleredtek a könnyei.

– Ugyan kislányom, ne aggódj. Ha Isten báránykát ad, ad hozzá legelőt is. – jutottak eszébe újra a nagymamája szavai.

És hosszú idő után először végre nem aggódott.