D, avagy a februári gondolat kavalkádom

Ő hogyan van / volt jelen a meditációkban? Ez volt az egyik első kérdésem, miután hazaértem Makóról. Köztudott, hogy bármiféle szakkollégiumban félévente néhány programon kötelező a részvétel. Míg ősszel én a női szeminárium mellett három szakesten is jelen voltam, most a január eleji makói lelkigyakorlatot választottam a kifüggesztett opciók közül. A három teljes napon keresztül tartó 24 órás szilenciumtól, vagyis csöndben levéstől az elején féltem egy kicsit, de jár a vállveregetés, hisz kibírtam. Ha ez a hosszú csönd megterhelte az arcizmaimat, úgy a folyamatos beszéd is. Nem tudom melyik a jobb, a 0-24-es csend vagy a 8 órás call centerezés a Telekomban, ahol január végén kezdtem el melózni. De az biztos, hogy a keleti vallásoktól átvett vagy leutánzott meditatív egyhelyben ülésben („szemlélődő imádságban”) én sajnos nem találtam meg azt a bizonyos isteni hangot. Lehet, hogy a fiatal korom játszik közre ebben vagy pedig az ilyen fajta spiritualitás elleni zárkózottságom. Ki tudja?

De azt viszont sejteni lehet, hogy minden egyes lezárásnál számadást szoktak végezni. Ahogy Varró Dani, a gyerekkori kedvenc költőm mondaná, létösszegeznem illenék. Furcsa látni valaminek a végét, legyen szó egy-egy életszakaszról vagy magáról az életről, amelyből a táncházakhoz hasonlóan sosincs két egyforma. Az utóbbi persze nem csak a változó résztvevők és táncok miatt, hanem az események leforgása miatt is másmilyen. Azon a januári napon talán csak egy picit pánikoltam be, de úgy igazán másnap jött ki belőlem a feszültség. Aznap hatalmas lelki béke volt bennem: egyszerűen csak tudtam, hogy az Atya elküldi a kellő szaktudású embereket.

A húgom, mint mindig, elvolt a saját barátaival, én is az egyik ismerősömmel néztem az ajtó mellől, ahogy a többiek táncolnak, vagy esetleg ki-be járkálnak a teremből. Egy házaspár is kifelé tartott, amikor a férfi felénk dőlt. Én azt hittem, csupán egy kicsit megszédült és az ajtófélfában akar megkapaszkodni, majd hirtelen, mint egy darab fa, leállt szívvel hátradőlt. A felesége és a lánya hisztérikus rohamban tört ki, „ne menj el, ne hagyj itt” – ordibálták, az ott lévő kisgyerekek is megrémültek a látványtól. Szerencsére volt közöttünk egy vöröskeresztes munkatárs és egy ápolónő is, akik megkezdték az újraélesztést, míg a mentők meg nem érkeztek. Közös erővel sikerült nekik visszahozni őt az életbe. Sajnos ez az eset a végét jelentette a táncháznak.

2019 legutolsó napján szerencsére másmilyen volt az a bizonyos mulatság. De még mielőtt a moldvai, a gyimesi és a felcsíki táncházban egy hatalmasat buliztunk volna hajnalig a legjobb barátnőmmel a Fővárosi Művelődési Házban, végignéztem az Instagram oldalamat. Kávézás közben kiragadtam minden hónap egy-két jellegzetes momentumát. Így került első helyre a januári agymenésem.

Az utolsó előtti kaposvári vizsgaidőszakomban vettem egy zöld, egy citromsárga és egy piros festéket, azokkal befestettem magam melltől felfelé. A teljesen besötétített kollégiumi szobámban a mobilom vakujával kreáltam érdekes fényeket a torz önarcképeimhez. A februárban megosztott, szívemhez legközelebbi fotó az akkori szobatársam kalotaszegi népviseletes rajza, amit még egy órai munkámhoz kértem tőle.

Az igen aktív márciusomból két fotót is kitettem a történeteim közé. Elsőként azt a fotót, amikor a legfiatalabb nenám (vajdasági kifejezés, jelentése nagynéni) sógornőjével belopóztunk egy elhanyagolt kastély kertjébe, ahol mindenféle érdekes kincsre bukkantunk. Másodikként pedig a diplomafilmem forgatásáról készült fotósorozat került ki. Április legjobbjaként az OTDK-n való önkénteskedésemet választottam, májusi emlékként pedig a Slow Filmfesztiválon bezsebelt plakátom került a publikum szeme elé. Többek között az egyik portréfilmem ezen a fesztiválon nyerte el a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat.

Ezután a júniusi salzburgi kalandom – majdnem ottmaradtam bébiszitterként –, majd az azt követő diplomaosztóm és a büdös hármassal megélt júliusi balatoni bringakörutam helyeztem ki a kirakatba. Augusztusból a SZIN-en készült strandos képem, valamint a húgom és a vizslánk ötévnyi változását bemutató fotót ítéltem meg legjobbként.

S abból az időszakból, amit már ti is nagyjából ismertek…. Szeptemberből posztolásra került egy bicajos kép – akkor még hétvégente biciklivel jártam a lakhelyem és Szeged között –, októberből a Kukorica Fesztiválon beszerzett fa gyűrűm, novemberből a nyári úszó-futó maratonos kisfilmem részlete, és végül, de nem utolsó sorban decemberből a korcsolyás, kézforrázós estén készült fotó a fogadalmi templomról.

De nem csak egy mozgalmas év és egy írással töltött fél évet röpítettem ki az ablakon, hanem egy évtizedet is lezártunk, s kezdtük meg kétszer kettővel és kétszer nullával is az évet, évtizedet. Hogy mit csináltam 2010 és ’19 között? Csináltam-e egyáltalán valamit, vagy csak úsztam az árral?

Az évtized első két évében még általános iskolásként tengettem a mindennapjaimat. Ezekben az években még azt sirattam gőzerővel, hogy nem rophatom már hivatalosan a polkát s akarva-akaratlanul figyelem azon a bizonyos almafán landoló táncos barátaim sikereit. Ebben az időszakban szerettem meg igazán a Quimby-t és a Csík zenekart is, akiknek a dala – feldolgozása segített valamilyen szinten elmúlatni a fájdalmam. Mindezek mögött szépen építgettem a fizikus-matematikus pályámat, többek között kis zöldfülűként mérkőztem meg győri országos fizikaversenyen, ahol megelőzve a másik vajdasági versenyzőt, utolsó előtti helyen végeztem.

Így utólag örülök, hogy 2012-ben nem vettek fel az általam megjelölt két szegedi elitgimnázium matematika / matematika-fizika szakára, mert annak ellenére, hogy még mindig élvezettel tölt el egy-egy matek feladvány megoldása, nem feltétlenül ez az irány az én utam. Ugyanebben az évben kiderült, hogy a szülővárosom matektagozata lesz a nyerő, ahol megismerkedtem az akkori pasim által a későbbi életemet meghatározó filmműhellyel. Ekkor a Csík zenekar Én vagyok az, aki nem jó kezdetű zenéjével karöltve létrehoztam a legelső kisfilmemet, amelynek segítségével elindultam néptáncos karrierem elengedésének útjára.

Ez a négy év alatt körbeutaztam a Kárpát-medencét. Voltam egy matekversenyen, Kárpátalján, ahova igazából csak a kirándulás kedvéért mentem el. Így utólag fogalmam sincs mit kerestem másodikosként Nišben, ahol a köztársasági szintű matekversenyen szereztem négy csekély pontot a százból. A filmesekkel pedig voltam Bodajkon, Zalaegerszegen, Szombathelyen, Táplánszentkereszten, Budapesten, Lakiteleken és Gödöllőn is. Néztem sok-sok versenyfilmet ezekben a városokban, köztük másfél órásat is a szitakötők párzásáról. Ez volt „életem legmeghatározóbb alkotása“.

Utazásból persze sosem elég. Alig hogy befejeztem a gimnázium első osztályát, meglátogattam „a nenát” és a „sogit” Észak-Németországban. Egy cukorbeteg rokonommal utaztam, aki magyarázkodhatott a szászországi reptéri munkásoknak, hogy senkit nem akar legyilkolni a saját használatra vitt inzulinos tűivel. Egy évvel ezután pedig a kanadai Rákóczi Alapítvány Magyarságismereti Mozgótáborában tölthettem el két felejthetetlen hetet Bethlenesként. A harmadik nyáron pedig filmesként végigkövettem a legelső és számomra legemlékezetesebb Barátság Kerékpártúrát, ahol szintén két hét volt a menetidő és 1200 km a biciklisták távja.

A gimnazista éveim vége felé azt éreztem, hogy lassan önállóbbá kell válnom – persze még mindig nem sikerült teljesen legyűrnöm a gyermeteg énemet. Próbálkozni azért csak lehet. Akkoriban azon gondolkodtam, hogy már nem lesznek sokáig mellettem a szüleim, hogy fogják a kezem és megcsinálják helyettem a dolgokat. Rá voltam kényszerülve, hogy intézzem a saját ügyeimet. Menj, lányom és jelentkezz a matek emeltszintű érettségire – amin szintén csodával határos módon mentem át –, utazz el felvételizni egy vadidegen somogyi városba, azt se tudva, hogy hol kell leszállnod a buszról, satöbbi, satöbbi.

Az érettségi utáni nyáron kapcsolódtam be a Jézus Barát Gyalogtúra brigádjába. A legelső táborba még résztvevőként indultam (volna), de a kezdés előtt pár héttel felhívott a főszervező pap, hogy van-e kedvem csoportvezetőként tevékenykedni. Még azt se tudtam, hova jelentkeztem, de miért is ne? A spontán kalandok mindig is a legérdekesebbek. Így visszagondolva sokkal többet kaptam az Atyától a gyerekeken keresztül, mint amennyit ők kaphattak tőlem.

A táborban megforduló emberek és az ő tanításaik által a gyermeteg hitem kicsit komolyabbá vált az azóta eltelt négy év alatt. Többek között a különböző mély lelki beszélgetéseknek köszönhetően is formálódtam, amelynek egyikén kaptam meg Pál apostolnak az efezusiakhoz írt leveléből azt a bizonyos igeverset. „Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk.” (ef 2,10)

Az első és a legutóbbi tábor olyan szempontból is érdekes volt még, hogy mindkettőben kaptam egy-egy olyan üzenetet, hogy mehetek Kaposvárra, majd pedig Szegedre tanulni. A somogyi három évem legelső félévében rögtön beledobták a gyereklelkemet pár megrázó filmbe. A szobatársammal azóta emlegetjük, hogy Willem Dafoe-ra nem lehet az Antikrisztusban játszott markáns szerepe után ugyanúgy nézni. Főleg, hogy akarva-akaratlanul az első öt percben premier plánban láttuk a péniszét, amit a későbbiekben a Charlotte Gainsbourg által játszott karakter megcsonkít. Spoiler, önmagát is csonkítja. Gyönyörű látvány, mondhatom. Persze filmesként sok olyan filmet meg kell nézni, ami nem feltétlenül a te ízléseddel és értékrendeddel megegyező, és ami kimozdít a komfortzónádból.

Bár a nektek való írás már nem mozdított ki engem ebből a bizonyos zónából, hisz olyan érzés volt, mintha a blogomba vagy a naplómba írnám le a gondolataimat. Mintha önmagamnak írnék. Egy írónak véleményem szerint részben az is a feladata, hogy elsősorban önmagának tetsző írásokat gyártson. Hogy ebből utána meg lehet-e élni? Az már más tészta.

Ha úgy nézzük, én csupa olyan dolgot csinálok az életben, amiből nincs olyan fix jövedelem, mint mondjuk egy tanárnak származik a tanításból, vagy mint egy gyári munkásnak a szalag melletti életből. A filmkészítés és az írás is vagy-vagy. Vagy szeretik az emberek és bestseller / blockbuster lesz, vagy csak tíz ember nézi meg, olvassa el – azok is csak a családtagok – és anyagi értelemben csődöt mond. Köztes állapot is létezik, de miért elégednék meg a jóval, amikor a nagyon jót is elérhetem? Érdekes gondolatai vannak ennek az egyetemista lyánynak, mi? Talán átlagosak, de akkor is érdekesek. Valakinek biztosan.

Hogy ki vagyok én? – tettem fel valamikor a kérdést és fogom is még párszor. Talán úgy ötven körül szörnyetegként elő fog bújni belőlem, mondták a nagy okosok. Próbáltak a kommentelők is rájönni, hogy ki lehetek én. Fiktív karakterként az író szüleménye vagyok vagy maga az író? Az az egy biztos, hogy mesélőként élek, aki kiüresítve magát felfedte előtted néhány gondolatát. Mesélem kellemes és kellemetlen érzéseket már novellákban, esszékben, és itt, a kavalkádban is. Némelyek – az arra alkalmasak – vászonra is kerültek már.

Én elmeséltem a történetemet, te pedig elolvastad azt. Én minduntalan meghaltam és újjá is éledtem. Most pedig arra kérlek, kedves olvasóm, váltsunk a szerepeken! Hisz én ugyanazt mondhatom, akárcsak az Úr a tragédiában, „Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen”. S annyit kérdek én még utolszor, visszakacsintva rád, mint egy lomha csacsi, hogy vajon mi a te történeted, milyen a te kavalkádod és milyen a te meséd?