Previous Story
Egy TV sorozat epizódjának eseti hatása
Posted On 2020 febr 16
Jelige: Igaz történet
Gyermekkoromban voltak ifjúsági filmek, melyekben mindig különösen kalandos történetek tárultak a kíváncsi természetű gyerekszem elé.
Egy ilyen filmrészletben, a szereplők egy ócska teknőben, útra keltek a folyócskában, és botot használtak evezőként.
A filmsorozat nézésének végeztével rávettem az öcsémet, akkor voltunk 12 és 10 évesek, hogy keressünk egy olyan valamit, amely valaminek mérete elégségesnek bizonyul ahhoz, hogy fenntartson minket esetleges vízi kalandozásunk alatt, és abban úsztassuk meg magunkat a kertek végein áthaladó kanálisban.
Előbb otthon néztünk szét, aztán a szomszédban ahol a nagyszüleink is éltek.
Neki volt teknője, több is és használta is, úgyhogy nem mertük elemelni.
Felötlött, hogy egy odvas fa is megtenné használati tárgyként, ha lenne ilyen a közelben.
Tehát egyelőre nem akadt szállításunkra alkalmas késztermék célunk elérésére.
Mivel az utcára nem mehettünk ki vidéki kis falusi lakosokként, a házról házra járva s kéregetni-, mert akkor a település öregjei utcagyereknek könyvelnek el, az pedig akkoriban elég negatív jelzőt jelentett-kénytelenek voltunk több kerten áthaladni, és önállóan feltérképezni a környéket, vagyis elkezdtünk a szomszédok kertjeiben sorra szétnézni, hogy akad e valahol véletlen egy használaton kívüli kivágott fatönk.
Hátsó kertekben nem volt portaelválasztó kerítés, így ez előnyünkre vált a haladásban.
Talán a negyedik kertbe érve, megpillantottuk a céleszközt.
Megjelent előttem a képzeletem, kézzel fogható tárgyként, ujjongásba törtem ki.
Szívem hevesen vert, ott hevert, elhagyatottan, az odúképződményes nagy fadarab.
Türelmetlenné váltam, a kb.1. 5m-es enyészetnek ítélt odvas fatuskó, vélhetően tudtukon kívüli birtokosai, azaz az idős házaspár, akkortájt mindig kint ült a kapu előtt az utcán, így nyugodtan tudtunk garázdálkodni abban a bizonyosságban, hogy nem fognak a kertjükben váratlan látogatást tenni azalatt, míg mi ott esetileg teret foglaltunk.
A garázdálkodás jogi jelentésével természetesen nem voltunk tisztában, mivel megszokott volt, hogy a tíz házzal odébb lakó barátnőmhöz is a kertek alján sétáltam át, s sosem szólt rám senki, hogy éppen több birtok háborítását végzem.
Akkor csak azt az egyet háborgattuk főleg, ahonnan lecipeltük a vízhez az eléggé megterhelő súlyú odvas fát, nagyon lassan, több órán át.
A part szélén szembesülnünk kellett azzal a ténnyel, hogy nincs evezőlapát, amely a haladást és a kormányzást segíti elő.
Napraforgóra gondoltam, melynek szárvastagsága háromszor akkora volt, mint az akkori csuklóm átmérője, s kifordítani a földből sem járt kevés munkával.
Többször kellett nekilódulni, rávetődni, mire súlyomnál fogva kifordult szárnövekedési irányából, a terebélyes gyökerű és kalapú elég nehéz növény.
Letörögettük a gyökereket és a magtárat, ami kissé igénybevette körmeinket és maradt két darab két méter hosszúságnyi tömör rúd.
Négy órán át biztosan tartott a művelet, mire újjáélesztettük, s felruháztuk az odvas fát „személyi szállító és utasszállító vízi jármű szabadidős tevékenységekre” –mint használati tárgy tulajdonsággal, azt vízre bocsátottuk, szolgálatba helyeztük, s helyet foglaltunk benne.
Gondoltuk, hogy a fa és benne tartalmunk, fönnmarad a vízen, s rendkívüli felemelő utazásban lesz részünk a vadregényes fákkal övezett sekélyen folydogáló mederben.
Ehelyett az történt, hogy az igen alacsony vízállásnak köszönhetően, -amely hatvan cm közeli lehetett-rögtön megfeneklett a vizi mini csodabusz.
Némileg vízzel, iszappal átitatott magunkat a napraforgószár segítségével tornáztuk ki a kanálisból.
Hát így utánoztuk a filmben látott jelenetet.
A kaland nagyon jó volt, a növényi szárat hazafelé menet arra használtuk, hogy át meg átlendültünk vele a vízgyűjtőn, addig, amíg az el nem tört, és én bele is estem a vízbe.
Mindez forró nyári napon történt, hamar megszáradtunk mind a ketten az öcsémmel.
Mikor már esteledett, s gyakran volt olyan, hogy leszállt a köd az egész kaszálóra, s mi beleszaladtunk a ködbe.
Egyszerre volt borzongató és izgalmas, hogy nem láttunk semmit a ködben, még egymást sem.
Úgy tudtunk átmenni a vízelvezető árkon, amin híd vezetett át, hogy éppen ott volt Totya nevű kistermetű kutyánk
Ahogyan szállt fel a köd és kezdett elválni a talajtól, a talaj fölött 15 cm-re már tiszta volt. Négykézláb mentünk a kutya után, mert ő alacsonyan járt és láttuk, követtük.
Tulajdonképp a vízben át is mehettünk volna a túlpartra, de abban aznap már voltunk kétszer, így nem vállaltuk be ismét.
Erről az említett, egykoron élt, szabad stílusú házi kedvencről ejtenék még néhány szót.
Totya, bátor felfedező mivoltából kifolyólag gyakran csavargott el akár több napra is.
Egyszer úgy történt, hogy ismét dolga volt, és nem láttam, már hiányzott.
Nagyanyám virágoskertjében gyakran szétnézett, amit természetesen nem pozitívan díjazott a felmenőm, igazából érthető miért nem kedvelte a kevésbé sem ártatlan kutyust.
Elkeseredésemben egy kerekded formájú, akkor még csecsemőfej méretű sütőtökbe beleírtam körmömmel, hogy „hülye nagymama”.
Utólag bánom alantas tettemet, amelyet a kétségbeeséstől vezérelve követtem el, és természetesen nem gondoltam komolyan.
A tök levelei eltakarták a tököt, és én meg is feledkeztem egykori hirtelen felindulásból elkövetett művemről.
Ugyanis a Totya hazatért, fáradtan gyötörten s én örültem jelenésének.
Telt múlt az idő, ősz lett, a dér többször is tette dolgát, amely a konyhakerti növények állapotára igen nagy hatással volt.
Az egykoron kis, zsenge tök, melybe a szöveget körmöltem, ahhoz képest hatalmas méretében pompázva emelkedett ki a sík területen.
Már messziről el lehetett olvasni a rajta lévő szöveget, az is akkorára nőtt a mezőgazdasági terményen.
Az egész látvány szinte egy óriás hirdetőfal hatását keltette.
Már csak a világítás hiányzott.
Rögtön tudták, hogy én voltam a tervező és kivitelező egyben.
Jót nevetgélt csínytevésemen a rokonság.
Szépen elnézést kértem, a tökből pedig jóllaktak a háziállatok.
A kutya valahogy nem kedvelte a kerti növényeket, továbbra is átjárkált a nagyihoz és kiválogatta azokat a virágokat földestől, amelyek nem tetszettek neki.
Jómagam pedig nem fogytam ki a jobbnál jobb ötletekből.
Érdekesek ezek a mesék a „régi világból”, de szerintem jobb lett volna egy történetszálat végigvinni. Így kicsit csapongós, igazi tanulság nélkül. A stílus egyébként nekem bejön, mintha nagymamámat hallanám felidézni a gyerekkorát, csak nem az a fajta írás, ami megmarad, ami elgondolkodtat.