Previous Story
Fintor
Posted On 2020 febr 16
Jelige: Horka
A vásárcsarnok bejárata elől rendészi segédlettel „tanácsolták el” a köznép által találóan Paganininek nevezett tehetséges utcazenészt. Mi egyebet tehetett volna ez a szenvtelen arcú, nyurga fiatalember, hagyta meggyőzni magát. Kabátszárnyával óvta kopott hegedűjét, apja egyetlen hagyatékát. A közeli park fái közé húzódott, ahol egy öreg platán, cserére érett, korhadt padra vetett árnyékot. Ott nem volt útjában senkinek, az a hely másnak már nem kellett. Ahogy leült, nagyot reccsent a deszka alatta. Egykedvűen bámult maga elé, s a hulló sárga levelekben saját hányatott sorsának beteljesedését látta. . .
Jutott neki minden rosszból. Öreg szülei betegsége, leégett kisházuk vesztesége, szerény jövedelem, hűtlen szerető, bajban elforduló barát. Sok embernek félennyi is elég lett volna, hogy feladja, ám ő ekkor még élni akart. . .
Aztán botlott, mikor a hullámok végleg összecsapni készültek felette. Úgy szólt az ítélet; fegyveres bankrablás. Igaz, a játék pisztollyal kikövetelt pénz fél zsebében is elfért, de a büntetési tételt e tény alig kurtította.
Egyedül maradt, mire kikerült a szabadnak hitt világba, s ahogy mondtam, apja hegedűje volt minden vagyona. Hórukk munkát sem kapott. Priusszal? Ugyan. . . És már csukhatta is az ajtót kívülről. Ekkor gondolta először, hogy teher az élet. . . Na, de meghalni sem könnyű, addig is enni kell. Kiállt hát a piac elé az örökölt hegedűvel. Időről időre, tapsoló csődület vette körbe.
– Ügyes vagy, fiam – hallotta örege múltbéli hangját. Meglásd, ismert művész lesz még egyszer belőled.
Az már szent igaz – gondolta keserűen –, ismerhet mindenki, ha ide jár piacra.
Önkéntelen zendített apja kedves nótájára. „Most van a Nap lemenőben, kimegyek a temetőbe.”
Nem volt mit letörölnie, könnyei elapadtak, mikor a sorsának megadta magát. Hanem, amíg játszott, otthon volt a régi házban, érezte a rántott leves finom illatát, látta anyja restelkedő, apja gondterhelt arcát.
A hegedűtok alján koppanó érmék hangja hozta vissza néhány pillanatra. Napi bevétele elég volt egy ebédre, néha-néha vacsorára, ám közben, egyre csak a fagyos éjszakák megváltását várta. Csalódottan ébredt reggelente.
Karácsonyhoz közeledve szakadt el a vékonyka cérna. . .
Egy csapat félrészeg ficsúr állt meg előtte. Az ünnepelt kedvenc dalát kérték, s papírpénzzel fizettek előre. Semmi baj nem volt, amíg csak a hegedű szólt. Ám, mikor a botcsinálta kórus összeállt, s minden hang a maga bizarr útját járta, lett nagy felháborodás. A társaság természetesen Paganinit hibáztatta, aki végül gazdagabb lett néhány kékülő folttal, és szegényebb a teljes napi bevétellel. Mikor magához tért, leporolta viseltes ruháját, s szinte megkönnyebbülten indult a gyalogátkelőhöz. A jelzőlámánál álldogált. Biztosra akart menni, kamionra várt. Jött is az hamar, Paganininek alig maradt ideje búcsúzni a kegyetlen világtól. Azért, mielőtt még a jármű elé lépett, hegedűjét – nehogy baja essék – a járdaszigetre tette. Ám a sofőr ennyiből is megértette, hogy nagy lehet a baj, s menten a fékre lépett.
Sírt a tizennyolc kerék, füstöltek a gumiköpenyek, megállt a monstrum, csupán fellökte a boldogtalan utcazenészt. Sorsa marka ilyen könnyen nem eresztette. . .
Kórházi ágyon fekve aztán még egyszer kacérkodott vele a szerencse.
– Hallom, barátom, te is zenész vagy – köszönt be hozzá egy pizsamás öregúr, a szomszédos kórteremből.
– Csak műkedvelő, bátyám. Nincs nekem semmiféle komolyabb iskolám.
– Másodhegedűst keresek már jó ideje, és minálunk nem a bizonyítványt kérik számon, hanem a tudást. Meghallgatnálak, ha kikerülünk innen – mondta, s átnyújtott egy névjegykártyát.
Ahogy olvasta Paganini, úgy kerekedett a szeme.
– Ott leszek, karnagy úr – suttogta.
Rá egy hétre csengetett a megadott címen. Nemcsak a zene, de a lélek tudora is lehetett az a mester, mert nem kérdezgette vendégét, csak figyelmesen nézte.
– Örülök, hogy eljöttél. Játssz valami kedvedre valót! – biztatta.
És Paganini játszott. . .
Bánat, keserűség, csalódás hangja töltötte be a szobát, szinte sírt a hegedűje. Nem titkolt el semmit. Gazdája minden fájdalmát sorra elbeszélte.
Párásodó szemüvegét törölgette az öreg.
– Kenyered már van, fiam. Fedeled is lesz.
Aztán jöttek a zenekari próbák, társai dicsérték. A csellista lány hallgatott csupán, de szeme csillogása sok mindent elárult, s még többet ígért. És valóban, egy újabb hét teltével, Paganini virágcsokorral kezében indult próbára, ám ott, ahol nemrég az a kamion megkímélte, egy figyelmetlen autós elütötte. . .
Egy perce még boldog volt, ujjongott a lelke, most meg holtan hanyatlott a rideg kövezetre. Halálában mérhetetlen csalódás ült ki az arcára. Nem is csalódás volt az, hanem fintor. A prédáját hiénaként vonszoló, kegyetlen sors fintora. . .
Valódi nevét nem őrizte meg a keresztfa. Az volt csupán arra írva;
„Élt, amíg szenvedett, meghalt, midőn élni szeretett volna.”
.
.
2019. december, péntek 13. H.G.
.
.
.
.
Elismerő szavaitokat köszönöm szépen. A magam szórakoztatására írogatok, leginkább történelmi regényeket, unokáimnak szánt meséket, ritkábban novellákat. Írásaim végén a dátumok valósak.
Üdvözlettel: Gábor
Úgy gondolom, a Szerző nem amatőr, vagy ha mégis akkor kiváló! Prózában rímelő mondatok 🙂 !!!
Szomorú történet. A végzete utolér mindenkit, novellád főszereplője sem kerülhette el sorsát. Írásod végén a keltezés is szerencsétlenségre utal. (Bár én nem vagyok babonás, mégis ez jut róla az eszembe.)
Tömören fogalmaztál, amit én kedvelek, mert nem lehet elveszni a történetben. Egy szusszal elolvasható a novella, aminek van eleje, közepe és vége. És a végén a csattanó sem maradt el.
Kedvemre való történet, a sors furcsa kanyarjairól és fricskáiról. Sajnálom, hogy a szerző csak most, az utolsó fordulóban kapcsolódott be a pályázatba, szívesen olvastam volna még tőle több novellát is.