Previous Story
Hétköznapi történet
Posted On 2020 febr 16
Jelige: Alighanem
Próbált kemény maradni, de mégis érzi, hogy lassan könny szökik a szemeibe. A nedves fátyolon át remegő, dacosan összeszorított ajkakkal nézi, ahogy a lány, akit nemrég még szerelmesen becézgetett, ölelgetve csókolt, a barátnőjének hívhatott, vidáman beszáll a járó motorú luxusautó anyósülésébe, és kiszáguld az életéből. Reméli, örökre. De egyúttal azt is reméli, talán mégse. Már csak ilyen a szerelem, zavaros, bonyolult dolog.
És tessék! Most lelke összetört darabkái itt hevernek mindenfelé szerte-szét a járda koszos aszfaltján. Lehajtott fejjel bámulja a mások számára láthatatlan romokat. Körülötte jönnek-mennek az emberek, de ő fásultságában fel sem fogja a körötte nyüzsgő tömeget, az idő múlását.
Nem vette komolyan a jeleket, pedig őszintén visszagondolva a történtekre, akadtak jócskán. De olyannyira szerelmes volt, annyira a fellegekben járt, hogy agya csak azokra a dolgokra volt hajlandó figyelni, melyek azt igazolták, hogy teljesen, önzetlenül, tiszta szívből viszontszeretik őt.
Igaz, az utóbbi időben párszor említette a lány, hogy felbukkant egy gazdag, „érett” férfi az életében, és olyasmiket is mondott, hogy ő végre képes lehet megadni számára mindent, amire csak egy nő vágyhat, de mindeközben kéz a kézben, szerelmesek módjára andalogtak a rakparton. Csoda, hogy nem vette komolyan?
Vak volt, az érzelmei rabja. De ennek ezennel vége!
Most kábultan méregeti a kezében szorongatott virágcsokrot, majd dühében földhöz vágja, sőt, rá is tapos, nem törődve a járókelők meglepődött tekintetével, majd a buszmegálló felé indul.
De nem, mégsem illik szemetelni! Visszafordul hát, és mérgesen felkapja a kilapult, összetört virágköteget, majd lendületesen a megálló szemetesébe hajítja. Szinte úgy érzi, a szívét hajította ki ezzel a csokorral.
Türelmetlenül, dühösen, feldúlt bika módjára fújtatva álldogál a megállóban, majd rápillant a telefonján lévő órára. Még nyolc perc van a busza érkezéséig, miközben forró fejében össze-vissza kavarognak a gondolatok. Lehet, hogy el kellene indulnia gyalog? Kár, hogy olyan piszok messze lakik innen. Közel sem nyolc percnyire.
Mindenesetre, képtelen tovább egy helyben álldogálni, így nagy léptekkel járkálni kezd föl-alá a buszmegálló táblája és a kissé hátrébb lévő, padokkal ellátott féltető között.
Az egyik fordulónál észreveszi, hogy egy csinos, fiatal lány áll meg a tető oldalához szerelt reklámtábla előtt, és igen elmélyülten olvasni kezd valamit.
„Mit lehet egy ócska reklámplakáton ennyit olvasni?” – gondolja magában cinikusan, de valahol mélyen belül elkezdi furdalni a kíváncsiság.
Mikor a következő körnél ismét a megálló vége felé tart, elhatározza, hogy meglesi, mi is köti le annyira a csaj figyelmét. Fondorlatosan, mereven előre nézve, faarccal, kimért léptekkel túlhalad a tábla vonalán, majd egy gyors, lopott oldalpillantást vetve a lány kedves, merengő arcára, őt is elhagyja. A megálló végén lévő vas oszlopoknál aztán megtorpan, majd visszafordul, és az eddigieknél jóval lassabb tempóban halad vissza, a rejtélyes reklámtábla felé, de egyelőre nem sokat lát belőle, mert nagy részét eltakarja az olvasó lány formás alakja. Annyi már bizonyos, hogy nem hagyományos reklámról lehet szó, mert színes kép és harsány feliratok helyett bogárszerű apró fekete betűk sorakoznak egymás mellett katonás rendben a fehér-kék felületen.
Megtorpan a lány mellett, akivel egy pillanatra összetalálkozik a tekintetük, ösztönösen elmosolyodnak, majd azt veszi észre, hogy már mindketten olvasnak. Egy novella van a táblán.
Mikor a szöveg felénél tart, hirtelen felkapja a fejét egy induló busz felbőgő motorjának hangjára. Elkésett. Bosszús arccal veszi tudomásul, hogy a busza, amire várt, épp most hajt ki a megállóból. Na, mindegy, ha már így járt, legalább befejezi ennek a kis történetnek az olvasását. Most már van rá további tizenkét perce.
A lány időközben a sztori végére ér, fejét csóválva kissé odébb lép, az órájára pillant, és a következő közeledő buszt figyeli. Az már alighanem az ő járata lesz.
A plakát alja felé a szöveg aprócska betűi nehezebben olvashatók, így a fiú lehajol, miközben nekiütközik a lánynak. Elpirulva kiegyenesedik, megfordulva bocsánatot kér. Rabul ejti valami a lány tekintetében. Beszélgetni kezdenek az imént olvasott írásról, majd felszállnak együtt a beérkező buszra.
Ugyan nem tudta végigolvasni a szöveget, de egyáltalán nem bánja. Biztos benne, hogy így is meg fogja ismerni a történet végét.
.
.
***
.
.
Egy középkorú asszony ér a megállóba, két közepes méretű, telipakolt bevásárló szatyrot cipelve. Megáll a hirdetőtábla előtt, leteszi a csomagjait a földre, és olvasni kezdi a betűbogarakat:
„Hétköznapi történet
.
Kedves Gabriella!
Nekem az Aura van leginkább szívemhez nőve, persze, belátom, hogy előnyben vagyok, mivel a teljes művet ismerem, a fő cselekményszállal együtt. (Egy szuperhős kissé talán bő lére eresztett eredettörténetének a legeleje a sztori.)
Második a Kegyvesztettek, minden hibája ellenére is.
Harmadik a Fehérlúfijja.
Üdv: Joe
Kedves Joe!
Önnek, a publikált írásai közül,melyik tetszett legjobban?
Kedves Fer-Kai!
Korábban én is hittem az ihlet és minőség szentségében, de azok az évek már elmúltak.
Idéznék a Dobjuk ki anyut a vonatból című vígjátékból: „Az író ír!”
Ha valami bevillan, és van rá időm, általában megírom.
Boldog lennék, ha fércműveimet Vágási Feriék nézettségének csupán a töredéke olvasná. (A Szomszédokat pontosan a fél ország nézte anno!)
Aztán persze, van, ami jobban sikerül, és van, ami csak ujjgyakorlat. Én úgy fogom fel ezt, mint mikor egy zenész vagy színész gyakorol, próbál. Gyakran a próbákra is vannak érdeklődő nézők.
Ráadásul meglepő számomra, mennyire más tetszik az olvasóknak, mint nekem.
Üdv: J.A.
Igen, ez tényleg olyan írásgyakorlatosra sikeredett, érezhetően nem annyira belülről jövő. Ügyes és kicsit ügyeskedő.
De a megállókban kitett pályázati novellák többsége is ilyen: ügyes és kicsit ügyeskedő.
Ha kicsit még ügyesebb írás lett volna ez, ki is kerülhetett volna (vagy nem), de többre tartom a fontos, ihletett műveket, függetlenül a külső elismeréstől.
Ez a sztori pályázatra született, arra a bizonyos buszmegállósra. Inkább írásgyakorlat, mint valódi, mély mondanivalóval bíró történet, de mivel elég olvasmányosra sikerült, Valentin nap apropóján beküldtem ide. A szituációt sokféleképpen lehetett volna csűrni-csavarni, de valami olyasmit szerettem volna vele kifejezni, hogy ha elég nyitott szemmel járunk a világban, gyorsan meglelhetjük a gyógyír a legtöbb bánatunkra.
Hozzáteszem, azért fura ez tőlem, mert alapvetően roppant pesszimista vagyok.
Üdv: J.A.
A történet eleje rendben van, nagyon is!
A lány felbukkanása nekem már nem „meseszerű”, mint Hadriq -nak, hanem nagyon is erőltetettnek érzem. Hamar kimúlik a nagy szerelem, amire az első rész nagyon szépen felépül, és máris ott az új történet, agyonütve az előzőt. A befejezést sem tartom szerencsésnek. Ötletes, mondhatnám elsőre, de másodikra már nem. Ez a novella egy szereplő története a szerelemmel, amely lezárul a három ***-gal, és amit elolvas egy középkorú hölgy, akinek a történetét elolvassuk mi. Sok ez így, még gombócból is. Szerintem!
Tetszett a történet, az elejét teljesen át tudtam érezni. A lány felbukkanása nekem kicsit „meseszerű”, de még a helyén van, a befejezés pedig kifejezetten ötletes. Gratulálok! 🙂