TEL: 29 954 303 - E-MAIL: info@triviumnet.hu

Dávid Attila: Hogyan legyünk igazán szemetek másokkal?

0
(0)

Jelige: Hobbiíró

Ha a célszemély, akit kiszemeltünk bunkóságunk célpontjául, egy cég vagy hivatal alkalmazottja, akkor viszonylag könnyű dolgunk van: legyünk bunkó ügyfél! Képzeljük el, hogy fordított helyzetben (ha mi lennénk az ügyfélszolgálatis), mivel akasztanának ki minket a legjobban az ügyfelek, és legott alkalmazzuk is a dolgot. Például kezdjünk el arrogáns módon, lekezelően, pökhendien beszélni azzal a szerencsétlen alkalmazottal (természetesen azonnal tegezzük is le, még akkor is, ha előzőleg soha nem találkoztunk vele), sürgessük, emelt hangon mondjuk azt, hogy „Nagyon sietek!”, majd fenyegessük meg azzal, hogy kirúgatjuk, amiért olyan csigalassúsággal végzi a munkáját, hogy mi elkésünk egy életbe vágóan fontos tárgyalásról. (Természetesen akkor is mondjuk ezt, ha egyébként egy szó sem igaz az egészből.) Ha az alkalmazott az arroganciánk és a sürgetésünk miatt kapkodni kezd, ideges lesz, esetleg hibát vét, kezdjük el követelni a panaszkönyvet, illetve ragaszkodjunk hozzá, hogy beszélni akarunk a főnökkel. A főnökkel már ordítsunk, a szerencsétlen alkalmazott azonnali kirúgatását követelve, többször kihangsúlyozva, hogy ő arrogáns módon, lekezelően, pökhendien beszélt velünk, ráadásul lassú és béna is. (Az hogy ez pont fordítva volt, ez jelen esetben nem számít.) Mivel a legtöbb cégnél illetve hivatalnál fő szempont, hogy az ügyfélnek (szinte) mindig igaza van, mi csak nyertesen jöhetünk ki ebből az egészből, bunkóságunk célpontja (a szerencsétlen alkalmazott) pedig valamilyen formában biztosan megszívja (ha máshogy nem is, de legalább a rémálmaiban megjelenünk majd néha-néha).
Ha a célszemély, aki kiszemeltünk bunkóságunk célpontjául, nem egy cég vagy hivatal ügyünkben eljáró alkalmazottja, hanem valaki a közvetlen környezetünkből (pl. családtagunk, rokonunk vagy munkatársunk), akkor egy fokkal nehezebb helyzetben vagyunk: ilyenkor ugyanis el kell hitetnünk – a bennünket egyébként már sajnos elég jól ismerő – környezetünkkel, hogy a kirobbanó botrányban nem mi vagyunk a hunyók, hanem a célszemély. Ezt a legkönnyebben úgy érhetjük el, ha akkor szólítjuk meg őt, amikor közvetlen közelünkben (hallótávolságra) még senki más nincs, de várható, hogy egy-két percen belül felbukkan egy másik családtag/rokon/munkatárs. Szóljunk be valamit a célszemélynek röviden, halkan, bunkón! Ha a mondandónkon (egyébként jogosan) azonnal felhúzza magát, és idegesen, emelt hangon visszaszól, máris nyert ügyünk van: a többi környezetünkben lévő ember már csak a célszemély ideges, hangos szavait fogja hallani. Ekkor – amikor már a többiek is a helyszínen vannak – vágjunk csodálkozó arcot, és a többieknek panaszoljuk el, hogy ez már nem az első eset, hogy a célszemély idegesen, emelt hangon beszél velünk. (Esetleg elmorzsolhatunk egy-két műkönnycseppet is.) Látványosan bántódjunk meg, és ezután pár órahosszáig hűvösen, távolságtartóan beszéljünk a célszeméllyel, hogy érezze, méltóságunkban sértett meg minket. (Valójában mi sértettük meg őt, de hát ezt senki nem tudja bizonyítani, hehe.)
Várható, hogy a célszemély később a többieknek magyarázkodni kezd, és elmondja nekik, hogy tulajdonképpen mi kezdtük ezt az egészet. Ha ez (mármint az, hogy a célszemély elmagyarázza másoknak a valós tényállást), a fülünkbe jut, akkor egy alkalmas helyen és pillanatban (amikor hallótávolságon belül megint senki más nincs), akkor röviden, arrogánsan és bunkón kérdezzük meg tőle: „Na, mi van, ilyen árulkodós vagy?”. Várhatóan a célszemély ezen is jól felhúzza magát, de hát mi ezzel csak jól járunk, hisz ez a célunk, nem igaz? Valószínűleg ezután – jóravaló ember lévén – nem nagyon fog „árulkodni”, tehát a jövőben majd számtalanszor szapulhatjuk őt, nem fogja olyan gyakran visszamondani a környezetének.
Nézzük meg konkrétan, hogyan lehetünk igazán bunkók a célszeméllyel: ha pl. velünk egyenrangú (mondjuk egy munkahelyen), vagy a beosztottunk, akkor – amikor senki más nem hallja – ellentmondást nem tűrően utasítgassuk valami hülyeség/képtelenség elvégzésére. Tulajdonképpen utasíthatjuk egy jogos, valós feladat elvégzésére is – a hangsúly azon van, hogy HOGYAN beszélünk vele: fontos, hogy legörbülő szájjal ejtsük ki a neki szánt szavakat, érezze a megvetésünk/utálatunk/gyűlöletünk. Ettől valószínűleg azonnal ideges lesz, és mi már (megint) nyertünk.
Ha a célszemély a felettesünk, akkor tegyünk úgy, mintha kedveskedni akarnánk neki: pl. decemberben kínáljuk meg egy kis szaloncukorral (ami még a két évvel korábbi karácsonyról maradt és már rég lejárt a szavatossági ideje). Ha percek múlva kirohan a WC-re, magunkban kuncogjunk egy jót, majd megkomolyodva mutassuk meg egy nem lejárt szavatosságú szaloncukor dobozát a többieknek, hogy abból kínáltuk meg a főnököt, és nem értjük, hogy mi ártott meg neki ennyire. Biztos kényes a gyomra…
Természetesen a lejárt élelmiszerekkel való kínálgatást velünk egyenrangú vagy nekünk beosztott személyek sérelmére is elkövethetjük a fentiek szerint.
Egyre azonban vigyázzunk: ha igazán bunkók szoktunk lenni, soha ne vállaljunk állást a hadseregnél, mert egy hadgyakorlat vagy egy valós csata esetén egyszer csak azt vesszük észre, hogy hátba lőttek minket – és nem az ellenség katonái…

.

.
.

Mennyire tetszett ez a bejegyzés?

Kattintson egy csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 0 / 5. Szavazatok száma: 0

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a bejegyzést.

Hozzászólás

*

Solve : *
16 − 2 =