Hol van a papucsom?

Az ebédlőasztal alól két, vastag barna harisnyába bújtatott láb kandikált kifelé, az egyiken papucs, a másik csupaszon, így jól látszott a sarkán a nagy műgonddal végzett rikító piros cérnás stoppolás. A lábfejeket egy hatalmas hátsó követte, ahogy lassan, centiről centire tolatott kifelé. Halk mormogás hangjai kísérték a műveletet, aztán jól kivehetően a rosseb, rosseb, rosseb szavak, akár egy mantra. Lassacskán megjelent az egész alak, négykézláb, csapzottan, fújtatva. Fél térdre emelkedett, egyik kezével belekapaszkodott az asztalba, majd nyögve, szuszogva felállt. Lesimította a kötényét, megigazította félrecsúszott kontyát és nagyot fújva, csípőre tett kézzel lassan körbefordult a szobában. Szemével kutatta az árnyékos sarkokat, a bútorok alját, hátha mégis ott bújik meg valahol. De semmi.

A rosseb abba a papucsba. Most már igazán szeretném tudni, hogy hova a nyavalyába tűnt el. Feltúrtam az egész házat, mégse találom sehol, pedig nem szívódhatott fel! Sántikálva ment át a konyhába, mintha az egyik lába jó két centivel rövidebb lenne. Megállt az ablak előtt és merengve nézte a szélfútta kertet. Éles vonítás zavarta meg az ábrándozását, dühösen fordult vissza a konyhapulthoz. Nem hiszem el, hogy nincs sehol, ez ellentmond a fizikának, ilyen nem történhet meg. Nem vagyunk Írországban, hogy mindenféle zöld manók és koboldok vicceljék meg az embert. Különben sem hiszek az ilyesmiben. Neeem, lennie kell megoldásnak. Kétségbeesetten járkált fel és alá a konyha hosszában. Meg kell találnom, nem sántikálhatok világ csúfjára, és már hideg is van, fázik a lábam a kövön. Újabb fordulás, újabb kör. Ki kell találnom valamit!

Újra ez a vonítás, mintha az agyam akarná feltrancsírozni. Nem lehet így gondolkozni sem. Aztán újra csend. Végre, lássuk csak, láttam egyszer egy filmet, mi is volt, mi is, hogy is? Miss Marple? Nem, nem, akkor talán Columbo? Nem hiszem el, hogy nem jut eszembe, persze, már megint ez a vonítás, a saját gondolataimat sem hallom! Na, lássuk csak, igen, már emlékszem. Poirot volt és Miss Lemonnak eltűnt a lakáskulcsa, két napig kereste, még haza sem tudott menni, de a végén megtalálta. Híres főnöke, híres módszerével – kuncogott kis, öregasszonyos bajuszkája alatt – talán nálam is beválik. Vissza kell emlékezni az utolsó momentumra, amikor még megvolt és végigkövetni onnan a történéseket. Jó vicc, ha emlékeznék, hogy mikor és hol volt meg utoljára, akkor nyilván meg is találnám. Vaúúúúúúúúúúúúúúúú, hasított a csendbe. Mi a rosseb baja van ennek a kutyának? Tagnap óta vonyít, ugat szinte folyamatosan.

Szóval, ott tartottam, hogy rekonstruálni kell az eseményeket az eltűnés előtt. Lássuk csak, tegnap reggel még biztosan megvolt, amikor felkeltem, emlékszem a hidegre, és hogy milyen jólesett félálomban belebújni. Aztán a fürdőszoba, fel a köntöst, konyha a reggelivel és a kávéval, akkor még biztosan a lábamon volt, hisz nem éreztem a konyhakő dermesztő hidegét.

Vaúúúúú, vaúúúúúúú, vaúúúúúúúúúúúú! Na ebből most már tényleg elég! Odalépett az ablakhoz, felrántotta, és már hajolt is le, lekapta lábáról a papucsot és nagy ívet rajzolt a karja, hogy a kutyához vágja. De aztán a mozdulat közben megtört a lendület, mire a kezét elhagyta a papucs, már alig maradt erő a dobásban, úgy hullott le az ablak alá, mint az utolsó őszi levelek egyike, petyhüdten, erőtlenül. Ó én lüke, hát hogy is felejthettem el, hogy tegnap ugyanezt tettem, amikor már nem bírtam tovább hallgatni a vonyítást?!

Energikus léptekkel ment a bejárati ajtóhoz, a verandán belebújt a kerti papucsába és már csoszogott is hátra a kertbe. A kutya ott ült, háttal neki, fejét magasba emelve az ég felé, hogy újra kezdje a repertoárját. Ekkor meglátta a földön az elveszett fél pár papucsot. Mármint azt, ami maradt belőle: egy zöld, nyálas, felismerhetetlenségig összerágott valamit. A kutya hátrafordult a válla felett, ránézett és Istenemre mondom, vigyorgott. Aztán újra az égre emelte a fejét és egyre hangosabban vonyítani kezdett.