Kora

– Elnézést, nővérke, tudna nekünk segíteni? A koraszülött intenzív osztályt keressük.

11 és fél év. Annyi idő telt el azóta, mióta utoljára kerestük.
.

Kora nyári délután volt. Megszorult a meleg az alföldön, szellő se lebbent, a nap pedig egyre sötétebbre szürkülő felhőgomolyagok közül küldözgette hevítő sugarait. Egyre fokozódott a feszültség a légtérben, bármelyik pillanatban eleredhetett egy frissítő nyári zápor, de akár vihar is kerekedhetett volna belőle. Vagy csak az a kunsági fajta, amikor körben lóg az eső lába, de nekünk csak a szele jut. Izgalomra amúgy is találtunk okot, feleségem utolsó hónapos várandóssága miatt. Megbeszéltük a szüleivel, hogy hétvégén tőlük elszállítunk néhány felesleges szekrényt hozzánk, legyen több hely a gyarapodó család ruháinak.

Persze, akkor szakadt le az ég, amikor hozzáfogtunk volna pakolni. Sebaj, ha ilyen nagy lendülettel jön, akkor biztos nem tart sokáig. Vártunk.

Talán tíz perce zuhoghatott az égi áldás, amikor megcsörrent a telefonom. Biztosan afelől érdeklődik a kedves nejem, hogy miért nem értünk még oda…

– Apa, van egy kis gond – hangjában a feszültség túllépte a zivatarét –, elfolyt a magzatvíz!

Bútorszállítás azonnal lefújva, teljes gőzzel irány haza! Feleségem aggódó-örömteli arccal a konyhában, körülötte kétéves cserfes kislányunk, a lakásban pedig szétáradva a tűzhelyen rotyogó szamócalekvár illata. Hmmm! Nem csoda, ha erre az aromára elindult, biztos jeles haspók lesz! De a viccet egy pillanat alatt félretéve, elő a telefont. Mentők: elfolyt a magzatvíz, kérem jöjjenek, név, cím. Anyám: akció indul, első alkalmas busszal várunk. A mentőautó nem is váratott sokat magára, úgy engedtem beszállni az óvatosan mozgó kedvesemet, hogy nemsokára megyek utána. Mama is megérkezett hamarosan, szeme fényét rábíztam, és irány a kórház!

Szülészet. Rendben jöttek-múltak a fájások, irányba fordult a kis trónörökös, azért az aggódástól ilyenkor nem a körmét, de az ujját le tudná rágni az emberfia. Az ember lányának ezentúl még fáj is, egyre-egyre erősebben, sűrűbben, elviselhetetlenebbül. Tartson ki, összpontosítson, lélegezzen, nyomjon, ügyesen! Én meg vele együtt szívom-fújom a levegőt, tartom a karomat, ha sétálnia kell, de akkor is, ha szorítania kell valamit. Ötperces, kétperces…

A szénfekete bőrű doktor egyre csak csóválta a fejét:

– Ez császár lesz, anyuka, úgy látom – nyilvánvaló akcentusa ellenére tisztán értettük szavait.

– Ha úgy látja, doktor úr, csinálja – préselte ki cserepesedő ajkai közt nejem – , az első is császáros volt. Csak csinálja!

A műtőbe már nem mehettem. Csak ültem, álltam, járkáltam, drukkoltam, vártam…

És igen! Mosolyogva hozták a nővérek a magzatmázas, pufók kis csecsemőt, aki harsányan tiltakozott a bánásmód ellen. Mosdatás, légút-tisztítás, mérés, pólyálás, és „megfogja, apuka?”. Hogyne! Ide nekem! Büszkeségemben olvadozva arra eszméltem, hogy nyílik a műtőajtó, és a büszke anyukát tolják ki rajta a kerekes ágyon. Meggyötört arcán összekeveredtek a kín és az öröm könnyei, karjait vágyakozva nyújtotta újszülöttje felé.

– Sikerült! – suttogta boldogan – Nem tudta elsőre eltalálni a gerincemet, de mondtam, hogy összpontosítsunk mindketten! Látni akartam! – ugyanis elsőszülöttünknél nem volt hatékony az érzéstelenítés, így altatás lett belőle.

Megnyugodva indulhattam ezek után haza. Másnap már fájni fog a seb, meg az érzéstelenítő is eltávozik, előbb-utóbb lábra kell állni, itt leszek. Otthon biztosan rendben van minden, megviszem nekik a jó hírt.

Reggel, ahogy vártam, csörgött is a telefon.

– Elvitték! – a tehetetlenség miatt szinte üvöltött, könnyeivel küszködve – Leszürkült, megvizsgálták, szívzörej, rohammentő vitte Debrecenbe!

Szerencsére nem trafiztak a rendőrök, rekordidő alatt a kórházba értem. Feleségem, érthetően, összetörve. Az előző napi öröm eltűnt az arcáról, csak az aggódás és a kétségbeesés. Fel sem kelhetett, csak a súlypárnát szoríthatta a műtéti hegre. Nyugtatgattam, amennyire tőlem telt, és felkerestem a doktort.

– Igen, találtunk nála egy kisebb szívzörejt, meg le is szürkült az erőlködéstől. Nem gondolom, hogy komolyabb baj lenne, de inkább elvitettük a gyerekklinikára, ott folyamatos megfigyelés alatt lehet.

Ne gondolja! Cselekedjen! Azért vannak a műszerek, azért fejlett az orvostudomány! Végül is cselekedett, ahogy nejemnek magyaráztam, de – bár szívem egyik fele készült megszakadni – némi anyatejjel felszerelve elindultam a cívis város felé. Az autóban felhangosítottam a zenét, hogy tereljem a gondolataimat, meg hogy legyen mit mantrázni magamban, ami átsegíthet a nehezén:

„Megyen futva messzi útra,

Mindig futva, messzébb jutva,

Mentin a dombok megdöndülnek,

Síkok kelnek, ormok dűlnek,

Fölső földek lelapulnak,

Alsó földek domborulnak.”

Rideg, szürke betonlépcső, csempézett falak. Le, az alagsorba, azt mondták. Le. Csak lejjebb ne legyen! Óvatosan nyitottam be, rögtön jöttek is útbaigazítani. Védőruhák, kézfertőtlenítés, kérdezni szabad, csak csendben.

Csend! Süket, steril némaság! Csak a gépek egymással versengő pittyegése kevert némi zajt abba a mindent elfedő némaságba. Ahogy szétnéztem, a gépcsoportok előtt inkubátorok, bennük pedig… rettenetesen pici csecsemők! Vagy még magzatok. Becsövezve-bedrótozva, gépekre kötve…

– Kihez jött? – térített magamhoz a kérdés. Mondtam a nevet, mire aznap az első mosolyt láthattam.

– Ott van, hátul, jöjjön. – Végigvezetett a két szobányi helyiségen, majd megállt egy inkubátor előtt, amiben egy valószínűtlenül fejlett baba aludta az igazak álmát. – Vegye ki, etesse meg!

– Kivehetem? – hitetlenkedtem.

– Őt igen – jött a válasz, suttogva, egy biztató fejbólintással követve. – Várjon, előbb megmutatom, melyik gépet, és hol kell lekapcsolni, hogy ne riasszon.

Újra karomra fektethettem az előző nap megismert pufók jövevényt. A tápláló folyadékot magától értetődő természetességgel tüntette el, majd a legnagyobb nyugalommal álomba is szenderült. Visszakapcsoltuk a megfigyelő szerkezeteket, ahogy óvatosan visszaraktam a légkondicionált, üvegfedelű ágyikóba, az orvosra viszont várni kellett, még tartott a vizit. Mellettünk egy fiatal pár álldogállt az állandó aggódástól megnyúlt arccal. Elegendő volt egy pillantást az inkubátorra vetni előttük, hogy megértsem őket, alig két férfiökölnyi kis élőlényt tartottak életben nekik a gépek, a kiírás szerint fél kiló alatti születési súllyal. Kényszeredetten viszonozták a mosolyomat, akkor döbbentem rá, hogy valaki még engem is irigyelhet ilyen helyzetben. Főleg, hogy az orvos is csak megerősítette szülész kollégája véleményét, hogy jobb félni, mint megijedni, de egyelőre nincs komoly baj, ha meg tudom oldani, jöjjek minden nap, amíg az anyja nem ér ide.

Hogy az édesanyja mit élhetett át, azt nem hiszem, hogy szavakkal meg tudnám fogalmazni. Percről percre, óráról órára, napról napra. Két gyereke között majd’ száz kilométer távolság, ő pedig valahol a kettő között, szinte magatehetetlenül, ahelyett, hogy az újszülöttjét dajkálná. Ahogy tőlem telt, szállítottam neki az információkat, telefonon képeket, de mi ez egy anyának, akitől elvették a gyermekét?! Az viszont éltette és segített megőrizni az önuralmát, hogy a körülményekhez képest rendben alakultak a dolgok.

Néhány nap múlva engedélyezték, hogy utána menjen a klinikára, anyaszállón helyet is kapott, végre újra karjaiban tarthatta újszülöttjét. Jónéhány rettentő hosszú nap még hátra volt, mire végre hazaengedték őket. Addig se szüneteltettem az ingázást: reggeli után be az autóba, irány a klinika. Valamikor délután haza, ebéd, utána a nagylánnyal irány játszani, biciklizni. Türelem, türelem, egyszer csak eljön az elbocsátó zárójelentés ideje.

– Jöjjenek velem – válaszolt a kedves arcú fiatal nővér –, a másodikon van.

– Akkor azért nem találjuk, még az alagsorban kerestük.

A liftből kilépve rögtön kiderült, hová kerültünk, használaton kívüli inkubátorok sorakoztak a folyosón. A dupla üvegajtó előtt a nővér megállt.

– Sajnos, csak idáig jöhetnek, de belátnak nagyjából.

Nyújtogattuk a nyakunkat, közben magyarázgattuk, hogy mi micsoda odabent, de észrevett az orvos, és kilépett hozzánk.

– Elnézést a zavarásért, doktor úr, csak meg akartuk mutatni neki, hol is kezdődött világrajövetele után.

A kopaszodó, de még fiatalos doktor kezet nyújtott fiamnak, aki viszonozta a parolát. Szólni akartam valami frappánsat, hogy íme ennek az osztálynak a reklámarca, aki innen indult, most pedig a 6.b legmenőbb fickója, kiváló tanulmányi eredményekkel. De nem jött ki hang a torkomon, csak néztem az üvegfalon túl a komoly, nagy gépeket, és előttük a kis üvegbölcsőket…

– Olyan kövér voltam? – kérdezte, ahogy elhaladtunk a folyosóra kitett inkubátorok mellett.

– Miért lettél volna kövér?

– Mindig azt mondod, hogy kitöltöttem az egészet – méregette a szerkezetet.

– Csak a többiekhez képest. Ők annyira picik voltak, elvesztek a búra alatt.

– Nem voltál kövér – szólt hozzá az anyja –, mint ahogy most se vagy.

– Persze, tudatos étkezés, sok mozgás, kevés szénhidrát. Vigyázok magamra, anya.