TEL: 29 954 303 - E-MAIL: info@triviumnet.hu

Mese a lassuló időről

0
(0)

Jelige: Alighanem

A növekvő holdsarlót kéklő udvar vette körül. A csillagok barátságosan vibráltak a téli égbolton.
Pierre elfordult az ablaktól, bemászott az ágyába, és nyakáig húzta a vékony fehér kórházi takarót. Nagyon magányosnak érezte magát mostanában. A rideg, lelketlen kórház egyáltalán nem volt kedvére való hely.
Néha, mikor belegondolt helyzetébe, elfogta a kétségbeesés. Egész eddigi életét hiábavalónak, üresnek érezte. Egyre inkább biztos volt benne, hogy mégsem kellett volna elvégeznie azt az átkozott kísérletet. Stevenson Dr. Jekyllje felrázó figyelmeztetés lehetne minden felelőtlen kísérletező számára. Szomorú, hogy senki nem veszi komolyan a regény valódi üzenetét. Mint ahogy ő sem.
Élete szokásos rendje röpke fél perc alatt felborult, mikor megitta azt a végzetes kotyvalékot. Álmában sem gondolta volna, hogy ilyen csúfos vége lesz világhódító terveinek.
Miközben mindezt végiggondolta, már fel is kelt a Nap. Gyorsan. Túl gyorsan, ám a fiatal férfi már kezdte megszokni ezt.
De hogyan is került Pierre Bunsen Marseille legelőkelőbb magánklinikájára?
.
***
.
Pierre tehetséges aranyifjú volt. A középiskolában majd az egyetemen egyaránt tekintélynek számított a matematika és a kémia területén.
Rendkívüli érzéke volt a számokhoz, de elsősorban nem a fejszámolásban jeleskedett, hanem a különböző összefüggések villámgyors felismerésében körözte le messzemenően társait, sőt, tanárait is.
Már kora gyermekkorától kijárt neki a csodagyereknek járó megkülönböztetett figyelem, ami végül örök magányra ítélte őt.
Pierre tinédzser korára már el sem tudta magát képzelni barátoktól körülvéve. Mivel szeretett sakkozni, fiatalon megpróbálkozott néhány sakkszakkörrel, de hamar kiutálták mindenhonnan, mert kétség sem fért hozzá, hogy messze ő a legjobb társai között. Végül egyetlen társa az önnön zsenialitásába vetett hite maradt.
A csendes bolondnak kijáró tisztelet attól kezdve vette körül, mikor – lassan átokká váló adottságai által – huszonnégy évesen rádöbbent egy olyan összefüggésrendszerre, amely ismeretlen volt még a tudomány előtt.
Először lelkes volt. Megpróbálta kollégáinak, főnökének megmagyarázni, mire alapozza az élet korlátlan meghosszabbíthatóságába vetett hitét, de hamarosan csalódottan abba kellett hagynia már-már prédikációvá fajuló fejtegetéseit. Aztán hosszas tépelődés után inkább a cselekvés útjára lépett.
Évek óta szinte csak a számok között élt, de hirtelen újra elkezdett aktívan érdeklődni a kémia és a biológia bizonyos ágai iránt.
Elméletét igazolva látta, és hamar gyakorlati alapokra tudta helyezni. Elkezdte a kísérletezést kezdetleges házi laboratóriumában. Néhány hónap alatt sikerült is előállítania azt a sötétbarna, leginkább romlott kávéhoz hasonlító folyadékot, melyben reményeit látta megvalósulni.
A fura löttyöt szerényen csak „Élet Vizének” nevezte, pedig elég közel került a halálhoz, mikor megitta.
Nem számított ilyesmire, mert végzett jó néhány állatkísérletet előtte, de nem észlelt semmi mellékhatást a kísérleti alanyokon. Ahhoz pedig túlságosan türelmetlen volt, hogy hónapokig, évekig figyelje, valóban hosszabb életűvé válnak-e a keverékével kezelt állatok, tényleg csodaszer-e a gyanús kinézetű lötty.
Miután megitta a folyadékot, szinte azonnal erőtlenül összeesett. Eszméletlen állapotban szállították kórházba. Szülei, rokonai kétségbe esve próbálták kideríteni öngyilkossági kísérlete indítékait.
Bunsen három hónapig nem tudott semmit a világról. Mikor visszatért a kómából, és pár óra elteltével újra tudott beszélni, első dolga az volt, hogy elkérje saját orvosi leleteit tanulmányozni.
Bár ne tette volna!
Ugyanis akkor tört csak le igazán, mikor rájött, hogy szervezete az elvárásaival ellentétben nem csak, hogy nem vált halhatatlanná, hanem szinte teljesen életképtelen lett!
.
***
.
– Jó reggelt, Pierre! Kérem, ébredjen fel! – mondta az ápolónő barátságosan, miközben letette a könnyen sterilizálható fém tálcán behozott soványka reggelit a beteg ágya melletti szekrénykére. Már egy hét telt el azóta, hogy Bunsen felébredt a kómából.
A fiú hunyorogva felült az ágyban. Fáradtan ébredt, úgy érezte, mintha még egy pillanatot sem aludt volna.
– Már reggel van? – kérdezte udvarias hitetlenkedéssel, az elsötétített ablak felé pillantva. – Julie, maga már megint játszadozik velem! De mi a baj? Úgy néz, mintha valami szörnyet látna!
– Nem, igazán nincs semmi baj! – kapta össze magát gyorsan a megriadt ápolónő. – Csak egy kicsit szokatlan a hangja. Biztosan be van rekedve…
– Semmi baja a hangomnak… – mondta Pierre, de elharapta a mondat végét. Csak most fogta fel, hogy a nővér milyen szokatlanul gyorsan, hadarva beszél.
A riadt Julie kihátrált a szobából, és az ügyeletes orvos keresésére indult.
Pierre-ben hirtelen kérdések tömkelege fogant meg. Értetlenül figyelte az ágyával szemközt elhelyezkedő ódivatú faliórát. Láthatóan sokkal gyorsabban járt a kelleténél.
.
***
.
Pierre Bunsen kikászálódott az ágyból, és éppen kilépett a kórház folyosójára, mikor a nővér két orvossal a szobája elé ért.
– Fiam, kérem, feküdjön vissza azonnal! – tanácsolta az idősebbik orvos, és határozott mozdulattal megfogta a karját, hogy visszasegítse a szobába. Bár Pierre találkozott már vele jó párszor, most mégis úgy érzékelte, furcsán hadarva beszél, hangja pedig szokatlanul magas.
A beteg szó nélkül visszafordult. Már sejtette, mi a problémája.
A kotyvalék alighanem túl jól sikerült!
.
***
.
Attól a naptól kezdve Pierre Bunsen életfunkciói folyamatosan, megállíthatatlanul lassultak. Az orvosok több gyógymóddal, különböző szerekkel is megpróbálkoztak, de eredménytelenül.
A fiú lassan beletörődött szokatlan helyzetébe. Egyre kevésbé idegesítette az, hogy körülötte mindenki őrült tempóban kapkod, rohangál.
Annál inkább zavarta a kórház dolgozóit és betegeit, ha Pierre kilépett parányi szobájából.
Mivel gazdag szülei jól megfizették fiuk ápolását, szobafogságra nem kárhoztathatták, de szörnyű volt nézniük, ahogy a különös beteg óránként mindössze néhány lépést megtéve sétálgatott a folyosón. És a tempója egyre csak lassult.
Négy hónap alatt Pierre szervezete annyira lelassult, hogy az emberekkel már csak írásban tudott kommunikálni. Ideje nagy részében önmagával sakkozott.
Már 146 napja tartott a fiú őrült „lajhárbetegsége”, mikor az egyik orvosnak eszébe jutott, megállapítja, milyen sebességgel is telnek Pierre napjai. Egyszerű kísérletet végzett: lemérte, mennyi idő alatt ír tele a fiú egy füzetoldalt másolt szöveggel. Két hagyományos földi napig rótta Bunsen szorgalmasan a betűket, mire a lap aljára ért.
.
***
.
Pierre végzetes kísérlete után egy évvel szokatlan csend honolt a Marseille-i kórházban.
Miután Pierre Bunsen már két hónapja nem mutatott semmilyen életjelet, bár a test furcsamód nem indult bomlásnak, a főorvos hosszas vívódás után mégis halottnak nyilvánította.
Tiszteletben tartva a fiú írásos végrendeletét, nem boncolták fel, és nem is hamvasztották el.
A kórház eddigi legfurcsább betegének temetésén a személyzet minden tagja, aki valaha is kapcsolatban állt vele, jelen volt.
A fiú apja sikertelenül próbálta megnyugtatni síró feleségét. Végül csak szorongatta Pierre édesanyjának a kezét, és titokban annak örült, hogy ő maga végig kibírta nagyobb elérzékenyülés nélkül a szertartást.
Mikor a gyászhuszárok lassan, ünnepélyesen visszahelyezték a családi kripta fedelét, Mme. Bunsen fájó szívvel halkan megjegyezte:
– Mindig is reméltem, hogy mi hamarabb kerülünk ide, mint ő! Talán nincs is annál fájóbb, mint mikor a szülő túléli gyermekét! Nyugodjék békében!
.
***
.
Mikor Pierre felébredt pihentető, mély álmából, furcsállotta a totális csendet és sötétséget, ami körülvette. Egy jóízűt akart nyújtózkodni, de nem bírt. Észrevette, hogy valami szűk, bélelt ládába van bezárva.
Idegesen körbetapogatta parányi celláját. Először nem akart hinni érzékeinek, de lassan rá kellett jönnie, hogy nem téved. Valóban eltemették!
Megpróbált kiszabadulni a koporsóból, ami hosszas kínlódás, feszegetés, rugdalózás után sikerült is. Persze ehhez nagyban hozzájárult az, hogy míg ő kitartóan próbálkozott, a faanyag jócskán elkorhadt.
A fiú végül teljesen kitörte koporsója oldalát. Ahogy kimászott belőle, körbenézett a szűkös családi kriptában, melyet egy örökmécses halovány, pislákoló fénye világított be. Úgy érezte, szíven ütötték, mikor nagyszülei ósdi, szétkorhadt koporsói mellett meglátta szülei viszonylag újabb, díszes faládikáit.
Mérhetetlen vágy fogta el, hogy kiszabaduljon a halál birodalmából, azonban hamarosan be kellett látnia, hogy erre egyelőre semmi esélye. A hatalmas műmárvány fedőlapokkal, a vasbeton oldalakkal szemben egyedül tehetetlen.
Végül befejezte az egyre vadabbá váló esztelen őrjöngést, és hosszas gondolkodás után az egyetlen ésszerű megoldást választva visszafeküdt a viszonylag kényelmes fekhelynek bizonyuló koporsójába.
Megpróbálja a lehetetlent: kivárja, amíg szétporlad a beton. Talán nem hal szomjan addig!
.

.
.

Mennyire tetszett ez a bejegyzés?

Kattintson egy csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 0 / 5. Szavazatok száma: 0

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a bejegyzést.

  1. Joe

    Találkoztam már jónéhány olyan írásművel és filmmel, amelyek nyilvánvaló hibáik, hiányosságaik ellenére is magukkal ragadóak, elsodorva az olvasót.
    Az eddigi hozzászólásokból úgy érzem, talán ez is egy ilyen kis novella.
    Köszönöm, hogy elolvasták!
    J.A.

  2. Juhász Gabriella

    Nekem is nagyon tetszett! Különösen a befejezés! 🙂

  3. Fer-Kai

    Szellemes történet, élvezetes olvasmány.
    Jó kisfilmet lehetne készíteni belőle!

  4. Hadriq

    Érdekes megközelítése ez az örök élet témájának. Határozottan tetszik, jó a történetvezetés, és a keserédes befejezés külön dicséretet érdemel. Elismerésem!

Hozzászólás

*

Solve : *
9 + 13 =