Mikszáth Kálmán nagyon szerette a világirodalmat

Azon belül is a saját műveit. Úgy tartják, hogy Mikszáth Kálmán leginkább a saját novelláit olvasgatta a legnagyobb évezettel. Elővette, dédelgette, cirógatta és időként bizony meg-megsimogatta egy-egy kedvenc írását, egy-egy jó palócot vagy tót atyafit. Ilyenkor örömmel olvasta minden egyes sorát, és csettintgetve jegyezte meg, hogy „ez igen”, ez „a magasirodalomnak is a csúcsa”. Ebéd közben, még a kedvenc levesét szürcsölve is képes volt elővenni a kéziratok megsárgult lapjait vagy egy kötetet. Olyankor nem volt érdemes Mikszáthot zargatni, mert olyankor a világirodalom nagyjaival volt elfoglalva. Hogy micsoda? Hogy ezt az egészet nem tetszenek nekem elhinni? Öreg hiba lenne. Tessék csak felcsapni Mauks Ilona emlékiratait. Abban benne vagyon feketén és fehéren. Ha kérhetem, ne hallgassanak Schöpflin Aladárra! Aladár jószándékú fiú, de egyszer sem élt egy fedél alatt a nagy palóccal. Nemhogy kétszer. Szóval Mauks Ilonától tudjuk, hogy fiatalkorában minden ficsúr azzal próbálta levenni a lábáról, hogy milyen jól ismeri a világirodalmat. Mikszáth végül azzal imponált a gyarmati szolgabíró lányának, hogy bevallotta, hogy őt a világirodalomból leginkább saját maga hozza lázba, a saját maga műveit olvassa.

Mikszáth Kálmánra manapság leginkább Bede Brendon hasonlít. Bede is ír, írogat. És Bede is szereti olvasgatni a saját műveit, melyeket – természetesen – a világirodalom remekei között tart számon Brendon is, és a nővére Anna is. Talán csak egy különbség van Mikszáth Kálmán és a delőcsényi református lelkész egyetlen fia és reménysége, Bede Brendon között. Ez pedig az, hogy Bede Brendon verseket ír. Pontosabban négysorosokat farag, ha megszállja az ihlet. A legutóbb Nostracatus jóslatai közül izzadt ki egyet: „Nyolc és tíz,/Dunán lefolyt jó sok víz,/Kajlafülű nagy király/Pástétomra hiába vár.” Nostracatus jóslatairól gondolom, mindenki hallott, őt nem igazán kell bemutatni, de azért azt csak megjegyezném, hogy hozzá ennél érdekesebb, ennél markánsabb revelációkat fűz a nemes Nógrád megyei publikum.

Bede Brendon nagy költőnek hitte tehát önnönmagát. Még akkor is így volt ez, ha Kártony Gábor uram bizony-bizony néhanapján gúnyolódott is delőcsényi Horatiuson. Bede ilyenkor ette a kefét, tajtékzott, dühöngött és földhöz is vert egy-két használati tárgyat. Nem felejtette el soha sem megjegyezni, hogy ez a Kártony bizony-bizony igen kártékony. Majd mikor lenyugodott, fogta a pecabotját, kiment a fűzfák alá, leült egy kőre vagy egy tönkre a Zúgó-patak partjára, és ott töltötte a délután és néha-néha az estét is. Nem fogott ő halat, nem is vetett ügyet sem a ficánkoló pisztrángokra, csak ült. Csak ült, bottal a kezében és vagy verselt, vagy pedig az eddigi remekműveket szavalta. Például azt, hogy „Nyolc és tíz,/Dunán lefolyt jó sok víz,/Kajlafülű nagy király/Pástétomra hiába vár.” Kártony is tudta, hogy Bede Brendon a Zúgó-patak partján keresi a feloldozást. Egy nap úgy döntött, hogy a szekerével és a lopott szajréval tiszteletét teszi a fűzfák vidékén. Kiöltözött Kártony, felvette a pitykés gombokkal ékesített mellényét, és nekiindult, hogy meglepje a fűzfák poétáját.

Kártony mozgását persze Bedéék is nyomon követték. Mikor az orvgazda éppen kihajtott a portájáról, futott haza Erzsi, a Bede Erzsi, hogy jelentse testvérei felé, hogy a Kártony elindult, megy ki a Zúgó-patakhoz. Erzsi gyönyörű fekete hajában piros szalag volt, a kezében valami újságféle. Mikor hazaért, pici, piros ajka keresni kezdte a szavakat. Brendon és Anna egyszerre ugrott neki, hogy mondja már, mondja már.

– Ma egy hete kaptuk ezt az újságot és még bele sem pillantottunk – mondta a kis bolond.

– Add ide, de tüstént – rivallott rá a Delőcsény legjobb lírikusa.

A fiaskó előszele lengte be a szobát. Kis ház volt, kis tisztaszobával. A falon Krisztus képe, amint éppen a vérző szívére mutat. A tömör fa smizetten egy vadászjelenet giccses nippekből kirakva.

Bede Brendon kézbe vette az Új Évezredet. Ezt a folyóiratot, amit a faluban csak ők járattak. Az Új Évezredbe a divatos pesti elit írt. Weinstein Huba tárcáit lehetett benne olvasni és Petneházy Zsolt verseit. A legfrissebb Kisújhelyi-karcolat után egy rövidke írás be volt keretezve. Pályázati felhívás – ez állott címként. Kiderült belőle, hogy az Ady Endre Irodalmi Társaság több százezer forinttal jutalmazza azt, aki a legjobb kortárs verssel örvendezteti meg a közönséget. Még jó, hogy Kártony Gábor nem volt ott. Bizony-bizony jót nevetett volna azon, mikor Bede Brendon feláll a barnára pácolt és színes párnákkal kirakott fotelból és szavalni kezd: „Nyolc és tíz,/Dunán lefolyt jó sok víz,/Kajlafülű nagy király/Pástétomra hiába vár.” Bede Anna, aki titokban Kártony szeretője volt, és mindig is a férfi befolyása alatt állt, keserveset sóhajtott. Érezte, hogy nincs visszaút, ebből blamázs lesz. Erzsi, a Bede Erzsi, a kis bolond viszont adta a lovat a bátyja alá, és bíztatta, hogy pályázzon, mert talán nem csak Pesten, de Bécsben is felfigyelnek rá, és akkor talán még a deutsch-wagrami tiszti kaszinóban is felléphet.

Fogta a fejét Bede Anna, dörzsölte a tenyerét Kártony Gábor.

Gondolom, hogy a kedves olvasó számára is egyértelmű, hogy ezzel a rigmussal egész egyszerűen nem lehet nyerni. Nemhogy Pesten, de még a rétfalvi vásárban sem, ahol a kikiáltó olvassa fel az irományokat, melyek közül a kupecek és a vigécek választják ki a nyertest.

Telt-múlt az idő. Egyszer csak a Zsófi jött szaladva a szomszéd falu, Bágy postahivatalából Bedéékhez.

– Nagy hír van. Ajánlott levele érkezett a Brendonnak. Valami cirkalmatos boríték aranyszínű írással rajta.

Zsófi az öreg tímár lánya volt. Hittek neki. Miért ne hittek volna?!

Bede Brendon felment a bágyi postára. Dagadt a keble, hogy most az egyszer, de most az egyszer igazán jó érzékkel ragadta meg az alkalmat, és nyert. A levél ott várta a bágyi postán. Rögi Mihály postás uram fel sem nézett, úgy adta oda a borítékot Brendonnak, aki azonnal felbontotta azt. A borítékban egy rövid írás volt:

„Tisztelt pályázó! Értesítjük, hogy Nyolc és tíz című pályamunkáját megkaptuk, azt a nemzetközi zsűri megtekintette, és az alábbi döntést hozta.”

Brendonon vegyes érzelmek és gondolatok futottak át. A vers zseniális – gondolta. Kártony egy hülye, bárcsak látná, hogy aranybetűs írást kaptam erről – tette hozzá magamagában. Majd tovább olvasta az írást:

„A Nyolc és tíz című pályamunkát további megfontolásra a szerzőnek visszaküldjük.”

Bede Brendon állt, de már remegett a lába, elhomályosult a látása.

– Költő úr, költő úr – kiabálta egy jókedélyű, joviális ember a hivatal másik szegletéből – Horpácsról jövök. Talán tudja, hogy én vettem meg a nagy kastélyt a faluban. Olvastam a versét, annak az ügyében keresem – mondta, majd jókorát szippantott a pipájából, a bajusza sarkában pedig huncut mosoly jelent meg.

Palyus a pletykás kocsis már mintegy tíz másodperccel később terjeszteni kezdte Delőcsényben, hogy a lüke Brendon személyesen Mikszáth Kálmánt nyerte el a pesti pályázaton.