TEL: 29 954 303 - E-MAIL: info@triviumnet.hu

OLVASZTÓTÉGELYBEN

Jelige: Villő2013

Aznap többen érkeztek próbamunkára a német kisvárosba. November lévén az őszi esték már meglehetősen hűvösek voltak. Münchenben szálltak át másik vonatra, úti céljuknak megfelelően. Az állomáson ízelítőt kaptak abból a kulturális és faji kavarodásból, amely már jellemezte a nagyvárost. Kalauzt nemigen láttak, de ha nagy ritkán megjelent, és a jegyet kérte, a bliccelőknek komoly bírságot kellett fizetniük, ezért az utazók többsége nem kockáztatott. Csak a nagyobb városokban működtek jegypénztárak, a kisebb helyeken jegyváltó automatákon kellett az idegeneknek kiigazodniuk. Csekély német nyelvtudással nem volt könnyű, de valahogy mégis sikerült a két magyarnak a szállására vergődni. Időbe telt, mire megtalálták az intézményvezető megbízottját, aki a kulcsot átadta nekik. Két takaros apartmant kaptak, viszonylag tágas szobával és falatnyi fürdővel. A próbamunka után elnyerték az állást, beteg időseket ápoltak az egy emelettel lejjebb levő otthonban.
Szabadidejükben sétálgattak a kisváros utcáin. Szívesen nézegették a példásan rendben tartott portákat. Örömmel tapasztalták, hogy nincsenek lumpenek, akiktől félni kellene. Néha láttak egy-egy erős fizikumú, sötét bőrű férfit kerekezni a szomszéd városba vezető kerékpárúton, de őket békéseknek gondolták.
Aztán a munkahelyükön is megjelentek a migrációs fiatalok. Férfiak voltak valamennyien. Kedvesek és szorgalmasak. A munka szünetében, amikor beszélgetni tudtak, az európai munkatársak, a németek, lengyelek, ukránok, magyarok, románok, horvátok és a szerbek, érdeklődve hallgatták kollégáikat az ő életükről. A fiatal afrikaiak, nem titkoltan, őrizni akarták őseik szokásait, különösen a többnejűség terén. A német hölgyeknek ez a terv különösebben nem tetszett. Azonnal nem fogalmazták meg kifogásaikat, de az egymás közti beszédben morgolódni kezdtek. Ezeket a gondolatokat természetesen hazavitték, és otthon ebéd vagy vacsora közben hangot is adtak neki családtagjak előtt.
Ettől függetlenül lassan csordogált az élet az intézményben és a városkában . Némi izgalmat az hozott, hogy rebesgették, valaki ijesztgeti a késői sétálókat a sötétben. Egyre sűrűbben lehetett látni rendőrautót, amitől az emberek nagyobb biztonságban érezték magukat.
Márta és Zsuzsa két eltérő alkat volt. Előbbi magas, erős testalkatú, hosszú, sűrű, fekete hajjal, kék szemmel, a másik nő alacsony, barna, rövid, göndör hajú, átlagos testalkatú. Összetartottak, mint két azonos nemzetiségű idegen földön. Egyik este a bőséges vacsora után úgy döntöttek, megismerkednek a település távoli részeivel. A kisvárosnak egymásra merőlegesen volt két utcája, ahol az üzletek, bankok, boltok, cukrászdák, éttermek sorakoztak. Először ezt a részt járták végig.
– Most merre? – kérdezte hirtelen. Még nincs kedvem hazamenni.
– Sétáljunk el a város másik végéig. Arra még nem jártunk! – mutatott dél felé Zsuzsa. – Arra van az állomás is.
A peronra vezető lépcsőket egy hosszú aluljáró kötötte össze. Már alkonyodott.
– Ne menjünk tovább! – állt meg Márta hirtelen.
– Csak nem félsz valamitől? A te korodban?
– Tegnap telefonon beszéltem a barátnőmmel. A tévében nézte a híreket. Arról is beszámoltak, hogy néhány fiatal migráns férfi egy kilencvenéves nőt erőszakolt meg.
– Biztos valamelyik nagyvárosban, de nem ám itt, egy ilyen békés kis helyen. Na jó, úgyis el kezdett fájni a bokám. Menjünk hazafelé!
Útközben arról beszélgettek, hogy egy újabb magyar nő érkezett az intézménybe. Nem nagyon örült nekik, pedig ők minden honfitársuknak igyekeztek segíteni.
– Furcsa, az egyszer biztos. Egy másik intézményből jött. Úgy száz km-ről. Vajon miért váltott? – tűnődött Márta.
Már besötétedett, mire beértek az intézménybe. A liftből az apartmanjukba siettek.
– Holnap majd találkozunk! Fáradt vagyok, ma korán lefekszem – intett Zsuzsa jó éjszakát.
Márta csodálkozva nézett rá, de aztán megvonta a vállát, és eltűnt az ajtó mögött. Legalább a komputerén csiszolgatja nyelvtudását – gondolta.
Másnap a munkahelyen találkoztak. Gyorsan kellett haladni, így beszélgetésre nem volt idő. Megjelent a harmadik magyar is, Mária. Látszott, hogy nagyon ért az ápoláshoz. Ezt ő is tudta, ennek megfelelően lekezelően bánt velük. Hangoztatta, hogy ő ugyan beszél magyarul, de nem magyar. De azt nem árulta el, honnan származik.
– Jobb, ha nem foglalkozunk vele, jegyezte meg Zsuzsa. Márta egyetértően bólintott a javaslatra.
Aznap a munkahelyen kis riadalmat okozott, hogy az egyik bentlakó idős férfi eltűnt. Már másodszor. Vacsora után egyszerűen kisétált az intézményből, amíg a gondozónők a többi beteggel foglalkoztak a szobájukban. Magas, szikár, udvarias férfi volt. Öltözetéből látszott, hogy jómódú. Családja gyakran látogatta, szinte mindennap. Feltehetően utánuk indult. Jól sejtették, az utcán találták meg. Egy szót sem szólt, míg hazavezették. Ali, az egyik afrikai migráns is éppen szolgálatban volt. Dühös lett Schneider úrra, mivel tényleges munkájától vette el az időt. Most aztán sietnie kellett, hogy munkaidő végéig mindennel elkészüljön.
Este a két magyar nő ismét sétálni indult.
– Tegnap a szünetben Sandra arról beszélt, hogy anyósa a netről olvasott véleményeket az apósának. Elképesztő dolgokat írtak. Azt, hogy az iszlám Németország kultúrájához tartozik. Meg természetesnek tartják, hogy egy emberöltő múlva a németek kisebbségben lesznek saját hazájukban. Érthetetlen, hogy nincs meg bennük a természetes félelem maguk védelmezésére – tűnődött Zsuzsa.
– Na, ma sem váltjuk meg a világot- tért ki a beszélgetés elől Márta. –Már nagyon a város szélén járunk. Gyerünk vissza!
A németek otthon ülő vagy serénykedő emberek. Munkaidő után nem sétálgatnak a kisvárosban, és az autókat is leteszik. Ezért meglehetősen kihalttá vált a két nő körül minden. Torkukban dobogó szívvel kezdtek sietni a szállásukra. A sötétségből hirtelen két színes bőrű fiatalember állta el az utat. Fehér fogsorukat rávillantották az ijedt nőkre. Néhány percig farkasszemet néztek velük, aztán köszöntek, és tovább mentek.
– Ez meleg volt – szólalt meg rekedt hangon Zsuzsa, majd szinte futni kezdett. Márta megérte követni.
– Ennyire megijedtél? – nevette el végül magát megkönnyebbülten.
– Ennyire – hangzott a száraz válasz. Valóban teljesen sápadttá vált, szeme beesett. Rövidesen elérték az egykori szerzetesrend épületének vaskapuját, amely mindig tárva volt. Lifttel mentek az egymás mellett levő apartmanjukba.
– Megnézzük?
– Nem, köszi, mára elég volt a krimiből – nyitotta ki gyorsan az ajtaját Zsuzsa. – Majd máskor! Hallatszott, ahogy bezárja az ajtót, és még valamit elé is tolt.
Másnap Ali nyúzott ábrázattal jött munkába. Szótlan volt, korábbi közvetlenségét merevség, távolságtartás váltotta fel.
– Vajon mi történt vele? – figyeltek fel rá a gondozónők. Mária szokott szemtelen modorával addig faggatta, amíg kibökte, mi a baj. Az öccsét tegnap este valaki megtámadta az utcán. Hiába hívták a rohammentőt, már későn volt.
– Megkéselték – nézett körül dühös pillantással, mintha azt várná, hogy a jelenlevők segítsenek neki megtalálni a gyilkost.
A kollégák azonban arra gondoltak, hogy talán valami kocsmai verekedésbe keveredett. Vagy egy hölgy miatt fajult el a vita. Leila, a török segédápoló-nő már korábban panaszkodott, hogy az intézménytől pár száz méterre levő házáig kénytelen autóval menni, mivel útközben egy szórakozóhely van.
– Miért? – csodálkozott Márta.
– Kint az utcán cigiznek és isznak.
– Isznak? De hát az iszlám hit azt tiltja.
– Ezeket nem érdekli. Isznak. Akkor pedig veszélyesek.
– De ő nem… pislantott Alira Márta.
– Hát persze, ők sem egyformák. Ahogy mi sem.
– Biztos, egy másik fekete volt- találgatott Leila.
– A rendőrség már nyomoz, gondolom. Mikor történt?
– Tegnap, az egyik fenti utcában.
Márta elfehéredett. Arra gondolt, csak nem az egyik fiú azok közül, akik őket megijesztették. Munka után alig várta, hogy Zsuzsával beszéljen. Megegyeztek abban, hogy titokban tartják az esti kalandjukat.
– Még az hiányozna, hogy a rendőrségre járjunk.
– Aztán meg a rokonok zaklassanak bennünket – aggódott Zsuzsa is.
Megbeszélték azt is, hogy ezután csak világosban sétálnak. Szívesen nézegették a takaros portákat. Tisztaság, rendezettség, évszaknak megfelelő virágok. Autók a ház előtt. A kerékpárutak tele vannak. Futnak, bringáznak családostul.
– A német mentalitás – állapította meg Márta.
– A migránsoknak ez valóban egy mennyország – mondta Zsuzsa.
Egy darabig szótlanul sétáltak egymás mellett. A mellékutcákon még kevesebben jártak, mint a központban, így hamar feltűnt egy furcsán tébláboló alak.
– Nézd csak, ez nem a szökdösős öregúr?
– De! Gyere, kapjuk el!
Ketten körbevették a tanácstalan idős férfit.
Hova, hova? – karolt bele Márta.
– Hol a szobám? – nézett rá a megkérdezett látható örömmel. Felismerte a gondozónőket, örömmel sétált velük vissza. Érezték, nagyon elfáradt.
– Nem tudom, mi lesz, ha állandóan kereshetjük – bosszankodott egy kicsit Márta.
Közben beérkeztek az otthonba. A szolgálatban levők nagy megkönnyebbülésére visszavezették az öregurat a szobájába. Leültették, és bekapcsolták neki a tévét. Bontottak neki egy Radlert, és elköszöntek tőle.
– Tegnap Hitlerről volt film a tévében. Sajnos a végét elaludtam – szólalt meg Márta, hogy megtörje a csendet. – Érdekesebb volt, mint amit eddig ismertem. Nem értettem mindent, de azt láttam, hogy a tömegek azért álltak mellé, mert nélkülöztek. Aztán, szinte megbocsáthatatlanul, azóta is szenvednek a következményektől. Pedig úgy tapasztalom, ők sem mások, mint mi. Szorgalmasak, dolgosak.
– Ó, igen, ez a korosztály, akikkel foglalkozunk, most hetven- kilencven év közöttiek. Már a bűnhődés idején születtek. De az idősebbje akár harcolhatott is. Ki tudja, milyen lelki sebeket hordozhatnak.
– Emlékszel Fischer nénire? A múlt héten halt meg, szegény.
– Hogyne, milyen gyorsan elment!
– Őt is tőlünk telepítették ki- magyarázta Márta. Amikor megtudtam, akkor próbáltam magyarul beszélni vele, de már nem nagyon lehetett. Azt mondta, érti, amit mondok, de beszélni már elfelejtett. Vagy nem mert. Micsoda trauma lehetett néhány csomaggal egy korábbi, rendezett életet ott hagyni!
– Igen, és most idős korban, amikor demensek lesznek, ezek az emlékek időnként előjönnek. Közben visszaértek a szállásukra.
Másnap mindketten szolgálatban voltak.
– Megint meghalt egy migráns fiú. Hallottátok? – informálta őket török munkatársuk.
– Csak nem valami járvány?
– Nem, ha csak a késelés nem az.
– Megint? Összeverekedtek? Nem bírják az italt, szokatlan ez nekik – találgatott Márta.
– Ki tudja, a rendőrség a korábbi tettest sem találta meg!
– Talán neonácik. Azt is rebesgetik – suttogta a török nő.
– Hülyeség! Szimplán összeverekedtek és elintézték úgy, mint otthon- vélte Zsuzsa.
Ali, a kollégájuk elborult arccal végezte a munkáját. A nagyon kék szemű és nagyon fehér bőrű idős nők és férfiak eltérő lelkesedéssel fogadták. Volt, aki egyenesen megtiltotta, hogy hozzá nyúljon. Az ápolási igazgatónak minden diplomáciai képességét be kellett vetnie, hogy elsimítsa a konfliktusokat.
– Értsék meg, nincs más! Egy német már nem vállal ilyen munkát.
– Fizessék meg őket jobban! Elég magasak a gondozási díjak- hangzott sokszor a válasz.
– Többnyire azok beszélnek így, akik után nem fizetnek, aztán futhatunk a pénzünk után- dohogott egy-egy ilyen beszélgetést követően az ápolási igazgató.
Márta, amikor szolgálatban volt, egyre jobban összebarátkozott a szökdösős öregúrral, aki, bármennyire is figyelték, időről időre meglépett. Ő szokta lefektetni. Annak ellenére, hogy nagyon idős volt, ragaszkodott ahhoz, hogy alapvető dolgokat önállóan intézzen el. Különleges, finom ruhái sejtetni engedték, hogy jómódú családból származik. Udvarias volt, ha munkába jövet vagy menet összefutottak véletlenül a társalgóban, látható örömmel, kalaplengetéssel üdvözölte a nőt.
– Megint megkéseltek valakit! Ezúttal szemtanú is akadt! – újságolta a hétvégét követően a mindig jól értesült Leila.
– Elkapták a támadót? – figyelt fel a hírre Zsuzsa.
– El bizony! Mondtam én, hogy közöttük kell keresni a gyilkost!
Az utolsó mondatokat a közben a nővérszobába lépő Ali is hallotta.
– Nem igaz! Ez más volt! – közölte villámló szemekkel. Tényleg volt késelés, és tényleg afrikai afrikait késelt. De az előző kettőnél meg is halt mindkét fiú. Profi módon a szívükbe szúrtak valamit. Váratlan lehetett, mert még csak nem is védekeztek. Az utolsó alkalom azonban más volt, csak megsebesült a férfi. Nem ugyanaz volt a tettes. De a rendőrség is ezt hiszi- mondta keserűen.
– Eléggé logikusnak tűnő feltételezés – próbálta megnyugtatni Márta. – Ti sem vagytok egyformák. Te rendes fiú vagy. Törekvő, szorgalmas. De nem mindenki tud így beilleszkedni.
– Nem afrikai volt! – tartotta fenn Ali a véleményét, és dühös léptekkel eltávozott a szobából.
– Sérült a lelkük! – magyarázta Zsuzsa. – De amúgy jó kolléga. Segítőkész.
– Te is iszlám vagy? – kérdezte Márta Leilát.
– Hát persze! Törökök vagyunk!
Másnap Márta esti szolgálatban volt. Schneider úr a fürdőszobában matatott, amikor váratlanul belépett hozzá. Ahogy a mosdókagylótól hátrafordult, szemében meglepetés tükröződött. Márta ránézett a kezére, és meglátta, mi van benne. Egy különleges bicskaféleség volt, amolyan szúrószerszám. Azt tisztogatta az öregúr. A gondozónő döbbenten és szótlanul nézett rá. Schneider úr szemében szokatlan fény jelent meg. Szája elé tette mutatóujját. – Pszt!– suttogta. Márta falfehéren hátrált ki a szobából. A folyosó másik vége felé igyekezett, hogy elrendezze magában a látottakat, és kissé lehiggadjon. Az ott levő idős asszonyt bújtatta ágyba, aki meglepetten tapasztalta, hogy Márta aznap mindent elfelejt. Folyton-folyvást figyelmeztetni kellett erre is, arra is. Márta zavartan követte az utasításait, közben máshol járt az esze. Elhatározta, egyelőre nem szól senkinek arról, amit az öregúrnál látott. Megvárja, mi történik. Nem értette a helyzetet, nem akart kapkodni. Az idő meghozza a megoldást. – Ha bármit siettetnék, abból csak baj lenne- töprengett magában. Aznap korán lefeküdt, és mély álomba zuhant. Másnap ismét délután dolgozott.
– Hallottad, mi történt? – mesélte a korábban érkezett Zsuzsa. – Schneider úr az éjszaka leesett az ágyról. Olyan szerencsétlenül, hogy belehalt. Itt van a rendőrség, vizsgálja az esetet. Mindenkivel beszélni akarnak, aki az utolsó huszonnégy órában látta. Lehet, hogy veled is. Márta megdöbbenve nézett rá.
– Na, ne félj, nem fognak letartóztatni – nevette el magát kolléganője arckifejezésén.
Márta szíve a torkában dobogott, amikor Schneider úr szobájába lépett. Őt már elvitték, az ágya üres volt. Az asztalánál egy szigorú tekintetű, magas, civil ruhás férfi ült.
– Jöjjön csak! – szólt szárazon. Majd felállt.
– Márta Kiss?
– Igen – válaszolt a nő fakó hangon.
– Beszélhetünk magyarul is – folytatta a férfi. – Konrad Lenner vagyok. De az anyám magyar volt. Deák Annának hívták. Márta egyre döbbentebben nézett rá.
– Szépen beszél magyarul- dicsérte meg rekedt hangon.
– Óh, igen, sokat voltam magyar rokonoknál. Régóta dolgozik itt?
– Nem, csak ettől az évtől.
– Maga egyetemet végzett, képzett ember. Miért dolgozik itt?
– Mindenki ezt kérdezi. Egyszerűen jól érzem magam. Ennyi.
A választ követően hosszú csend támadt. Márta érezte, hogy valami súlyos fog következni.
– Látott valami különöset Schneider úrral kapcsolatban?
– A nő hosszan a férfi szemébe nézett, aki lassan elkezdte nemlegesen ingatni a fejét.
– Nem, semmit – válaszolt csendesen.
– Imádom Bacsó Péter filmjét, a Tanút.
– Látta?
– Hogyne, persze.
– Akkor tudja, mit jelent, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik. Meg az élet nem habos torta.
– Értem – bólintott Márta.
– A bűnös elnyerte büntetését, nincs szükség világraszóló botrányra.
– Nincs – suttogta a nő.
– Csak mi értjük, mit is jelent, hogy megbűnhődte már e nép a múltat és jövendőt.
– Csak mi – ismételte a magyar. –De mégis hogy lehetett ez?
– Egy nagyon alapos, régi kiképzés emléke jött elő. Feltehetően ellenséges katonáknak vélte őket a bőrük miatt. De már vége. Az áldozatok hozzátartozóit persze valamilyen módon kárpótolni fogjuk. Ezt tegye el emlékbe! Egy kis aranykeresztet csúsztatott a nő tenyerébe. Schneider úré volt.
– Isten ments!
– Tegye csak el. Én mondom. Persze, ne mutassa meg itt senkinek.
Márta a zsebébe csúsztatta az ékszert, és tanácstalanul álldogált a férfi előtt.
– Isten áldja – váltott ismét német nyelvre. – Sajnálom, hogy nem látott semmit.
– Isten áldja – bólintott Márta is, és reszkető térdekkel kiment a szobából.

.

.
.

  1. Hadriq

    Megint egy kicsit “rázós” téma, ami könnyen átmehet aktuálpolitikába. Szerencsére ezt a csapdát ügyesen elkerüli a szerző, és sikerült az életérzés mellé (köré?) még egy egész izgalmas történetet is kerekíteni. Nekem tetszik, szép munka!

Hozzászólás

*

Solve : *
19 − 7 =