Previous Story
Örömkörök
Posted On 2020 febr 16
Jelige: Horka
Mesét mondok, igaz mesét. Habár hőse nem égbeszálló sas, még csak nem is csodatévő juhász, csupán egy sánta gazda „mihaszna” kutyája, mégis mesébe illő megható históriája. . .
Nevezzük Bolygónak, ezt a seszínű bolhást, merthogy ezt a nevet kapta, erre hallgatott már kölyökkora óta. Igencsak illett hozzá, mert amikor Imre bácsit reggelente meglátta, úgy futotta számtalanszor körbe, akár gida az anyját, vagy éppenséggel bolygó a Napját. Körei végvégeztével el-elnézte gazdája nehézkes járását. . .
Szerettette magát, csillogó gombszemeivel szinte az öreg lelkét simogatta. Hanem ami szeretetvárat abban a lélekben felépített, egy idő után csínytevésével lerombolta. „Rossz szokását” leginkább az udvar közepén álló madárcseresznyefa kérge bánta.
Hosszú hetekig okítgatta Imre bá’ szépen is, csúnyán is, hogy kímélje már azt a fát, de mind hiába. Az bizony csak kitartóan rágta, s a lehántott kéregdarabokat – mint valami ajándékot – a gazdája ajtaja elé hordta, tekintetével szinte kínálgatta.
Aztán egyszer csak elszakadt a húr, ami addig házőrzői állásában Bolygót megtartotta. Imre bá’ szomorúan bár, de megvált tőle. . .
Egy távoli tanyára került, ám ott jóformán meg sem melegedett a pokróc alatta, nyakán az eltépett láncdarabbal kereket oldott. A széles határ lett ezután mostoha otthona. Pocsolyából ivott, árokparton vackolt, befúlt fürjtojást, egy-egy ványadt pocokfélét vacsorázott. Nem értette sorsa ilyetén változását, s egyre csak a hazafelé vezető út nyomát kutatta. Hajtotta az otthon utáni vágy, viselt minden viszontagságot, amíg a vénasszonyok nyara tartott. Hanem, ahogy közelgett a tél, s a deresedő mező adta sovány koszt is megfogyatkozott, Bolygó szemében a remény csillogása lassacskán halványulni látszott. . .
Emlékei minduntalan hazaszálltak, álmában szeretett gazdája simogatta, érezte az eléje tett ételmaradék finom illatát. Új erőre kapott tőle, s a helyesnek vélt irányba tovább ballagott. . .
Eközben Imre bá’ sem érezte sokkal jobban magát. Hiányoztak a megszokott reggeli örömkörök, de hiába nézett az üres kutyaól felé, onnan bizony nem futott senki sem eléje, hogy szeretetét újra és újra bizonygassa. . . Aztán meg fájós térde is egyre jobban kínozta, fel fel-szisszent minden óvatlan mozdulatra. Kérdezte is egy napon a postás:
– Imre bátyám! Miért nem megy orvoshoz? Hisz épphogy csak állni tud a lábán.
Legyintett az öreg, csendesen válaszolt.
– Voltam már többször is, fiam, de alig hatnak a méregdrága patikaszerek. Az én reumámra már csak a sárgaföld való.
– De hisz a kertjében olcsó gyógyszer terem. Fűvész öregapám nemegyszer mondta, hogy az ízületek fájdalmát legjobban a madárcseresznyefa kérge gyógyítja. . .
A postás már rég elment, de Imre bá’ még sokáig a kapuban állt, s hitetlenkedve a fejét rázta.
– A kutyám azért tűrt volna szidást, pálcát, hogy beteg lábaimat ösztöne diktálta módon gyógyítgassa?
Az álomból ébredtek tekintetével kocsiba ült, aztán elindult arra a tanyára.
– Jóska! – kiáltott már messziről a komájának. Merre van Bolygó?
– Az bizony, egy hétig se volt nálam. Tovább állt, mielőtt még szomorú pofáját megszokhattam volna. Úgy hittem, tehozzád ment, arra vezetett a nyoma.
Köszönés nélkül ugrott Imre bá’a kocsijába vissza – már ahogy fájós lába engedte –, s indult árkon, bokron át hazafelé, toronyirányába. Időnként meg-megállt, kiabált; merre vagy Bolygó? Merre vagy kiskutyám? Sokáig nem akadt nyomra, mígnem alkonyattájt az erdőszélen, mintha valami szőrmók egy bokor alatt a hangjára megmozdult volna. Először azt hitte róka, de mikor az elindult feléje az újabb hívó szóra, menten felismerte; Ő az! A gyógyító kutya. . .
Nem ecsetelem megható találkozásukat, nem érzékeny lelkek elé való kép lenne az. A túláradó öröm mértékét kinek-kinek képzeletére bízom. Hanem azt azért még elmondom, hogy elkészült a madárcseresznyefa kéregőrleménye, s Imre bá’ fájdalma látványosan csillapodott tőle. Ha Bolygó történetesen embernek született volna, most bizonyára sértődötten hálásabb gazda után nézne. Ám így – sanyarú napjaira emlékezve – csak örömkörei számát fogta kissé szűkösebbre.
.
.
Köszönöm a hozzászólást, segítő szándékú kritikát, keves Mindnyájatoknak.
Üdvözlettel: Gábor
Nem kell ezt a mesét agyonra analizálni. Olyan szép a nyelvezete, élmény volt olvasni.
A stílus nekem kissé túl mesélős, de alapvetően a 20. század elején született műveket idézi, nyelvezetében is, és ez tetszik. A történet nem bicsaklik meg sehol, eléggé olvasmányos is.
Két kérdés maradt megválaszolatlan, ami nekem hiányérzetet okoz:
1. Hogyan került a kutya Imre bácsihoz? (Ez talán azt is megmagyarázná, miért mondott le róla az öreg olyan viszonylag könnyen.)
2. Miért él az öregember magányosan? Se asszony, se gyerek, se unoka nem nyitja rá az ajtót. Léteznek sokan ilyenek, de mindenkinek megvan a maga tragikus története ezzel kapcsolatban, ami talán mélyebbé tehetné a novellát. Félreértés ne essék, nem kellene ezt a részletet hosszan ecsetelni, csak esetleg pár szóval utalni rá.
Szavaztam.
Bájos történet, bár nekem kicsit túl erőltetett a „konfliktus”. Persze magamból indulok ki, és nekünk hiába van olyan kutyánk, amelyik a fél udvart felássa és még a betont is megrágcsálja (a fa padokról, és a kint felejtett szerszámokról nem is beszélve), a szidástól eltekintve más büntetés nem nagyon került szóba, odaadni másnak pedig eszünkbe sem jutna.
Ettől függetlenül tényleg aranyos sztori, olvasmányos, szívet melengető.