Péntek és 13.

Langyos este volt, olyan amilyen nyár végén szokott lenni, pedig már októbert írtak a naptárak. A szőlőlugasok édeskés illata lengte be az egész falut. Péntek este volt, másnap a hónap 13. napja következett.

Majdnem egy kilométer volt az út a határ menti község buszmegállója és a takaros ház között. Lassan, andalogva ballagott a lány, nem sejtette, hogy élete legborzalmasabb éjszakája elé sétál. Időben elindult otthonról, nem szeretett sehonnan sem elkésni. Munkahelyéről pláne nem. Nemrég kezdett el dolgozni. Először nappalos műszakban, mint az átlagemberek, majd átváltott három műszakra, ami nem éppen egy 19 éves lánynak való. Bájos, kerek arcocskáján állandóan huncut mosoly bujkált, maga sem tudta miért jókedvű mindig. Talán azért, mert idáig még nem érte egyetlen sorscsapás sem az életében. Ha tehette csak szoknyában járt, azt tartotta az „igazi nők” szoknyát hordanak és ő nagyon igazinak szeretett volna látszani. Talán ez lett a vesztének is az oka.

Két napja másra sem tudott gondolni csak arra az éjszakára. Nem is gondolhatott volna másra, hiszen kékes-zöld foltjai minduntalan emlékeztették rá. És az anyja is. Csak a rendőrök nem tudhatták meg. A gyárban, ahol dolgozott már sokan hallottak az esetről. Sustorogtak a háta mögött rendesen, amikor meglátták. Lehajtott fejjel járt-kelt az üzemben. Kellemetlenül érezte magát. Lelkét belülről mardosta a düh, a bosszúvágy és az iszonyú fájdalom. De nem tehetett semmit. Szégyenét nem teregethette ki. Pár nap múlva egy doboz bonbont küldtek neki ajándékba, kis cédulán ezzel az üzenettel: Ne haragudj a történtekért! A kukában landolt az édesség. Azt gondolta az illető, hogy holmi csokoládéval el lehet törölni a fájdalmát. Anyja napok óta állandóan kísérgette. Féltette nagyon, de már késő volt, miután majdnem megtörtént az, amitől minden édesanya óvja a gyermekét.

Amikor azon a bizonyos pénteki estén beszállt a vadidegen férfi teherautójába esze ágában sem volt félni. A helyközi busz késett szokás szerint, a teherautó előbb érkezett és megállt pontosan a lány orra előtt. A sofőr kiszólt, hogy szálljon be és elviszi a közeli városba, mert ő is oda tart. A lány beszállt, azt gondolta tíz perc múlva már a munkahelyén lesz a kollégái között és végzi a munkáját. Nem így történt.

A teherautó negyven év körüli sofőrje kedélyesen kérdezősködött, hogy hová tart a leány. Ő pedig készségesen válaszolt. Jó nevelést kapott, nem volt flegma, mindent elmondott, amit a férfi tudni szeretett volna. Csakhamar a közeli városba értek, a sofőr viszont nem a gyár felé vette az irányt. A város határát jócskán elhagyva állt meg, ott ahol régen az állatvásárokat tartották. A lány nem tudta mire vélni a dolgot, kérdőre vonta a férfit. Az nevetve válaszolta: – Mindjárt megyünk tovább, csak egy kicsit még elszórakozunk. Majd kezeivel elkezdte fogdosni a lány melleit. Ő ijedten kiáltott fel:

– Vegye el a mocskos kezeit rólam, mit képzel maga?

– Dehogy veszem, most kezdem csak élvezni az estét, gyönyörűek a telt kis „bögyeid”!

A lány hatalmas erővel lökte el magától a férfi kezeit, de az sokkal erősebben szorította őt. Lenyomta az üléshez. Kétségbeesésében eszeveszetten ordítani kezdett.

– Segítség! Segítsen valaki! Nyissa ki azonnal az ajtót!

A közeli bozótos vadállatain kívül senki sem hallotta a segélykérő szavakat. Ijedtében hangos zokogásban tört ki a lány és riadtan kérlelni kezdte zaklatóját, hogy engedje el, neki munkába kell mennie, várják őt. De hiába könyörgött, a férfi nem azért hozta el ide, hogy most csak úgy elengedje.

Gyorsan elkezdte kigombolni a lány kardigánját, aztán letépte a blúzát róla. Simogatta, csókolta, ahol csak érte, miközben alkoholbűz áradt a szájából. A lány tiltakozott, sírt, jajveszékelt, de a férfit mindez hidegen hagyta. A férfi felajzott állapotában kigombolta a nadrágját és elővette a hímtagját. Ráparancsolt a lányra, hogy kezdje el kényeztetni. Ő még soha nem látott meztelen férfitestet. Ijedtség lett úrrá rajta, nagyon félt, nemhogy kényeztetni tudta volna. Szüzességét őrizte, arra nevelték, hogy majd az igaz szerelmének, a leendő férjének adja oda és neki is csak a nászéjszakán. A férfi nem engedett. A lány sírva, remegve hozzáért, de nem mert még odanézni sem, csak fél szemmel sandított feléje. A férfi pedig pofozta, ütötte, verte, ahol érte és azt ordította, hogy úgy csinálja, hogy jó legyen neki. Majd felhajtotta a lány szoknyáját és leszaggatta róla a bugyiját. A lány tiltakozott, húzta volna vissza, takarta volna az ölét. Szerencséjére sok volt az alkohol mennyisége a férfi szervezetében. Valószínűleg ezért volt végig lagymatag a férfiassága. Az aberrált férfi dörzsölgette, simogatta, hozzá érintette, de izgalmi állapotba nem tudta hozni magát.

Hajnalodott már, amikor a dombok alját megvilágította a napkorong. A lány teljesen kimerült, csaknem ájult állapotba került. Combjai iszonyúan fájtak a szétfeszítgetéstől. Vérzett a karja és az arca a karmolászástól, a szeme püffedt lett a sírástól és a pofonoktól. A férfi is kifáradt. Visszavitte a lányt a város buszmegállójába a hajnali első buszhoz és kitette az autóból. Szakadt, piszkos ruhájától csak meggyötört arca nézett ki szörnyűbben. Anyja felébredt ajtónyitására.

– Mi történt Veled? Hogy nézel ki? – kérdezte ijedten az anyja.

– Hagyjon engem békén, elég a bajom így is! – válaszolt az összetört szívű lány.

Aztán hanyatt vetette magát az ágyon és folyni kezdtek a könnyei, meg sem akartak állni.

– Mondd el lányom ki bántott, ki tette veled ezt a szörnyűséget? – kérlelte az anyja.

A lány megengedte, hogy édesanyja átölelje és órákon keresztül beszélgettek, zokogva, átkozódva, rendőrséget emlegetve. De csak a háziorvosig jutottak el, hogy látleletet vetessenek. Szégyenüket nem merték kiteregetni. Azóta harminc év telt el, de ez a pokoli éjszaka emléke kitörölhetetlenül ott maradt a lány emlékezetében.