SANYI OTTHONT TEREMT

Vendéget vártam. Bár talán túlzás ezt állítani egy ellenőrzést végző ügyészről. Volt még pár percem kilenc óráig. Végignéztem az irodámon. A falon a régi települést megörökítő képek. A bejárati ajtótól jobbra és balra is a fal mellett irattartó szekrények roskadásig telepakolva. Szemben, az ablak mellett két egymással szemben elhelyezett íróasztal. A „vendégváró” iratok ott feküdtek időrendben. Három év munkája. Többnyire vastagabb dossziék, de volt néhány vékony irat is. A gondokság alá helyezettek ügyeit vizsgálták. Csupa szerencsétlen ember sorsa bújt meg a sorokban és a sorok között. Gondnokság alá ugyanis azokat a személyeket helyezi a bíróság, akik önállóan nem tudják életüket irányítani. A hivatal ellenőrzi a gondnok vagyonkezelését, a hivatalt pedig az ügyészség felügyeli. Most ez utóbbi vizsgálat volt soron.

Női cipősarok hangja hallatszott a folyosón, kisvártatva kopogtak. A bemutatkozás után az iratok sorrendjéről váltottunk néhány szót, majd kezdetét vette az ellenőrzés.

Kevés szó esett köztünk az iratok tanulmányozása alatt. Aztán késő délután megcsörrent a telefon, a sofőr megérkezett, az ellenőr készülődni kezdett.

– Néhány aktát elviszek, mert nem végeztem. Az ellenőrzésről az eredményt írásban küldöm meg. Ennek az ügynek a megoldása tetszett – mutatott rá az egyik vastag aktára, és egy pillanatra előbukkant a hivatalnokból az ember. Feszültségemet levezetendő beleolvastam az iratokba, és egyből szembe jutott a benne feszülő történet.

Szőke hajú, kék szemű ember kopogtatott az ajtómon, hogy gondnoka helyett szokásos éves beszámolóját benyújtsa. Határozottan lépett be, köszönés után kérés nélkül vette elő a nyugdíjszelvényeket és az egyéb számlákat. Élettársa néhány lépés távolságra követte, tulajdonképpen ő volt a gondnoka, de a helyzetből azonnal felmértem, hogy valójában ki kit irányít. Némi segítséggel elkészült a beszámoló, aztán csak úgy beszélgettünk a világ folyásáról. Sanyi gyönyörű lakóhelyéről, szép tágas telkéről, romladozó házáról.

– Javítgatni kellene a portát, de hát nem telik rá, hiszen látja – mutatott az asztalon fekvő szerény rokkant nyugdíjas bevételre és kiadásra, a nullás maradványösszegre.

– Az önkormányzat nem tudná támogatni? – próbáltam segíteni.

– Már többször beszéltem a polgármesterrel, de mindig azt mondja, hogy nincs pénz – legyintett keserűen Sanyi.

– Talán jobb lenne, ha írásban is benyújtaná – javasoltam.

– Írja csak, majd diktálom!

Takaros kis kérelem lett a közös munka végén a dologból, Sanyi jókedvűen sietett el a buszhoz, hogy még időben be tudja adni a „papírt”.

– köszöntünk el egymástól.

A következő november beköszöntével ismét előkerült Sanyi ügye, de ekkor már nélküle.

– Már idézést is kellett küldenem, hogy hallassanak magukról! – fogadtam szemrehányóan az élettársát, akiből harapófogóval kellett kihúznom a tájékoztatást. Riadtan tekintett rám gondozatlan tincsei közül, kopottas ruhájában, majd kibökte, hogy Sanyi sokszor a kórházban van, a pszichiátrián.

– Fél – válaszolta, amikor az okát tudakoltam. – Fél, hogy ráomlik a ház.

– Hát nem segítettek?

– Nem. Nincs pénz.

– És maga nem fél?

– Félek én is, de mit csináljak, nincs hova mennünk.

A bíróság által meghatározott felülvizsgálati kérelem benyújtása esedékessé vált Sanyi ügyében is, ezért úgy gondoltam, személyesen nézek körül, mi történik náluk. Egyik kollégámmal együtt váratlan látogatást tettünk a hivatalunktól mintegy tizenöt kilométerre levő portán. Könnyen odataláltunk, az első tudakozódást követően. A falu végétől nem messze, valóban csodás természeti környezetben, távol az országút zajától, rálátással a közeli falura, fenyőfák árnyékában megleltük a düledező házikót. A kerítés vaskapuján, ami a házhoz képest jó állapotban volt, büszkén hirdette a tábla: Kerék Sándor tulajdona. A ház azonban nem adott dicsekvésre okot. Az utca felőli oldala megadta magát az időjárás nehézségeinek, és ledőlt. Lakói alkalmazkodtak a körülményekhez, egy helyiséggel beljebb költözködtek az udvar irányába. Érkezésünkkor bentről kutyaugatás hallatszott, ezért kollégámmal tanakodni kezdtünk, miként közelítsük meg az épületet. Egy idős néni, a szemközti ház lakója oldotta meg a helyzetet, amikor megjelent bennünket, a szokatlan látogatókat fogadni. Megörült a váratlan beszélgetőpartnereknek, és alapos környezettanulmányt adott nekünk a szomszédokról, azaz kíméletlen kritikával illette Sanyiék életmódját.

– Majd mindjárt kiabálok neki, mert a Sanyi itthon van, de az Ili, az talán boltba ment, vagy az erdőre – készségeskedett.

A kutyaugatásra, meg Mariska néni vékony, sipító hangjára aztán Sanyi is megjelent. Látszott rajta, hogy a késő délelőtti óra ellenére éppen az ágyból kelt ki. Haja borzas volt, aztán nagyon régen borotválkozhatott is, öltözete alsónadrágból és egy kétes tisztaságú ingből állt.

– Jöjjenek be – invitált bennünket a házba egykedvűen.

– Talán az előszobáig – biztattam társamat. Ahogy beléptünk ide, rálátásunk nyílt az egész házra: a szoba előtt a folyosón egy nagy halom mosatlan ruha várt a földön arra, hogy a mellette levő rozsdás, keverőtárcsás mosógépben tisztára varázsolják. Én nem nagyon hittem abban, hogy ez bekövetkezik. Sanyi sem hitt már láthatóan semmiben, mivel vissza is bújt az ágyába. Az udvarra nyíló szobában a félhomály miatt nem tudtam megállapítani, hogy a használt ágynemű ilyen koszos, vagy van rajta huzat is. De ez Sanyit nem érdekelte. Bámulta a koszlott falat, és többé nem törődött velünk. Magához rendelte csapzott, talán csak esővizet látott, lompos kutyáját, aki ágya másik végére telepedve méregetett bennünket. A szobában volt még egy rossz sparhelt, rajta ütött-kopott lábossal. Egy szekrény, kis asztal- rajta néhány mosatlan pohárral-, mutatta a bentlakók egyszerű életét. Az aljzat olyan koszos volt, hogy nem tudtam megállapítani földes-e, vagy járólapos.

A ház környékét felverte a gaz, konyhakertnek nyomát sem láttuk, sem tyúknak vagy csirkének. Pedig hát takaros porta lehetett valamikor nagy baromfiudvarral, virágokkal, egyéb növényekkel.

Mariska néni háza bezzeg haladt a korral. Az utcáról jól lehetett látni a frissen festett, fehér házat, új tűzpiros cserepekkel, a tetőn modern parabola antennával. A ház udvarán autó. Mellette tizenéves fiú rugdalta a garázsajtónak a labdát.

– Na, mit szólnak hozzá? – érdeklődött a szomszédasszony két kezét hátrakulcsolva a fájós háta mögött, miután kiszédelegtünk a kapun.

– Vannak itt rokonaik?

– Ezeknek? Vannak, de segíteni azt egyik sem tud!

– Képviselő lakik-e a közelükbe?

– Hát, bizonytalanodott el a néni, mivel felesleges terhet nem kívánt a családjára hárítani, – hát a lányom is az, aki itt lakik…

– Jól van angyalom, megmondhatom neki – mondta beletörődve.

Visszatérve az irodámba, kollégáimmal átbeszéltük a dolgot, és megállapítottuk, hogy Sanyiék elhelyezéséről azonnal gondoskodni kell.

Levelet írtam a polgármesternek és a képviselő-testületnek. Kértem őket, hogy nyújtsanak segítséget ennek a furcsa, szerencsétlen emberpárnak. A község nem tudott segíteni, szükséglakással nem rendelkeztek. Szemrehányás is volt a levélben. Amiről nem tudtam, Sanyinak már felajánlotta az egyik helyi vállalkozó, hogy telke felének fejében felújítja a házát. A tulajdonos azonban úgy gondolta, egy centimétert sem ad másnak gondozatlan ingatlanából. A polgármester ezért sejttette levelében, hogy Sanyiék most egyék meg, amit főztek.

A családsegítő munkatársát arra kértem, hogy a legközelebbi fogyatékosok szociális otthonába töltse ki a jelentkezési lapot, és írassa alá Sanyiékkal.

– Több évig várólistán lesz – közölte velem tapasztalatait. – Aszerint történik üresedés, ha valaki meghal.

– Nem tudunk mást csinálni, a kérelmet be kell adni! – döntöttem el.

Egy-két hét múlva aztán jött a szomorú szemű, kétségbeesett élettárs meglepően tiszta szabadidőruhában.

– Nagy baj van – mondta. Sanyi azzal fenyegetőzik, inkább öngyilkos lesz, de nem megy szociális otthonba. Itt akar maradni, a szülőhelyén.

– Szerintem csak mondja, de nem teszi meg – vígasztaltam.

– De, megteszi. Fölköti magát. Már az orvoshoz sem jön el velem!

– Ebben a házban nem maradhatnak, értse meg – próbáltam jobb belátásra bírni.

– Nagyon megbánta a Sanyi, hogy nem egyezett meg azzal a vállalkozóval, de most lehet, hogy újabb ajánlatunk lesz, csak várjanak egy kicsit! A szomszéd képviselő asszony is segíteni fog! – könyörgött az élettárs.

Amikor elment, rossz értésem támadt. Végiggondoltam a lehetőségeket, és tanácstalan voltam. Eszembe jutott Mariska néni, akinek telefonszáma benne volt a telefonkönyvben. Természetesen emlékezett rám, amikor felhívtam:

– Beküldöm a lányomat, hogyne küldeném. – ígérte meg.

Harmadnapra egy jó kedélyű, kellemes modorú, mosolygós, középkorú asszony, Ági keresett meg.

– Igazat beszél az Ili, tényleg foglalkozom a dologgal. Az öcsém vállalkozó, rábeszéltem, hogy vegye meg a telket, cserébe építsen egy szükséglakást Sanyiéknak. De még hátra vannak a hivatalos dolgok. Adnak-e építési engedélyt szükséglakásra? Mennyibe kerülnek a tervek, az engedélyek? Ezekre még nincs válasz. Hogyan tudjuk bevinni a telekre a vizet, mert az sincs nekik.

– Honnan van vizük akkor? – lepődtem meg.

– Hát tőlem! Megengedtem nekik, hogy a kerti csapomról vigyék – tárta szét a kezét. – Nem tudna segíteni, hogy kicsit fölpörögjenek a dolgok? – kacsintott rám.

Valamennyi üggyel kapcsolatba került kollégám példamutatóan viselkedett, így hamarosan kézhez vehették a jogerős építési engedélyt az érintettek.

Ági egyik délután beugrott hozzám.

– Jó hírem van! Ilinek munkát szereztem, közhasznú munkás az önkormányzatnál. Szükség lesz a keresetére nagyon, még víz sincs a telken, azt is be kell vezettetni. Csak a vízterv negyvenezer forint.

– Mennyi? – döbbentem meg. – Nem mondta, hogy kiknek lesz?

– Dehogynem. Azt mondta a tervező, ennyi és kész.

Bizakodó volt.

– Már állnak a falak – büszkélkedett. – Az iparosok előtt is le a kalappal. Ingyen adják a használt cserepet, melyet ők is úgy kaptak onnan, ahol tetőt cseréltek. A tulajdonos örült, hogy megszabadult a „törmeléktől”. A fuvar is ingyen volt.

– Sanyi örül neki? Javult az állapota? Egyáltalán érti, mi folyik körülötte? – érdeklődtem ügyfelemről.

– Hát a jó ég tudja. Néha kiáll a ház ajtajába, onnan nézi az építkezést, de nem hiszi, hogy egyszer is elkészül a ház. Mintha arra várna, valaki azt mondja, ez csak tévedés, és befejezzük a munkát. De már eljön velem orvosi kezelésre, a pszichiátriára.

Tavasszal aztán jó hírek érkeztek Sanyiék házáról.

– Rövidesen beköltözhetővé válik – lelkendezett Ági, amikor felkeresett. Egyébként megmozdult az egész falu. Mindenki érdeklődik az építkezés felől, eljönnek megnézni, hogy állunk, tanácsokat adnak.

– Mi legyen a berendezéssel? Ha abból a régi házból bármit is bevisznek magukkal, rövidesen úgy fog kinézni, mint a másik- gondoltam vissza a korábban látottakra. – Mire van szükségük?

– Mindenre úgyszólván.

– No, akkor készítsünk listát! Bútorokat szereznek a családsegítő munkatársai.

– Kellene még hűtőszekrény, és egy forgótárcsás mosógép – lendült bele Ági esetleg egy tévé – próbálkozott.

A műszaki áruház igazgatója, aki helyi önkormányzati képviselő is volt egyben, egy hűtőszekrényt ajánlott fel. A használt műszaki cikkeket áruló bolt tulajdonosa megfelezte a vadonatúj keverőtárcsás mosógép árát. –Sajnos most ennyit tudok segíteni- szabadkozott.

Néhány telefonhívás után megállapítottam, hogy még a gazdasági válság idején is találok adakozókat. Némelyik megszerzett darab kicsit sérült volt, de valamennyi működőképes.

– Holnap az öcsém elszállítja a teherautóján – lelkesedett a képviselő-asszony, ezzel már szépen be tudjuk rendezni a lakást!

Egy hónap múlva Ági és Ili együtt érkeztek hozzám, bejelentés nélkül.

– Nem tudtuk, hogy itt lesz-e, gondoltuk, próba-szerencse. Szeretnénk meghívni egy újabb környezettanulmányra. Most bevásárolni indultunk, mert ezzel is segítek beosztani Sanyiék kevéske pénzét. Utána fodrászhoz is elviszem Ilit.

– Hát ehhez a csinos ruhához rendezett haj illik – értettem egyet. Ili szokatlanul ízléses öltözetben jelent meg. Zöld kabátban hozzáillő zöld nadrággal.

– A közelben lakó németektől kaptam. Ezen kívül még vagy két zsáknyi ruhát adtak- újságolta örömmel.

– Tetszik a ház, Ili? – kiváncsiskodtam.

– Nagyon szép! – mosolygott egyfolytában.

– De ezt a környezetet ilyennek is kell megőrizni, amilyen most – figyelmeztettem.

– Takarítok én – bizonygatta lelkesen.

Nagyon kíváncsi voltam az eredményre, ezért másnap autóba ültem, és meglátogattam Sanyiékat. A szükséglakás kicsi lett, körülbelül harminc négyzetméter, kívülről még vakolatlan. A ház láthatóan új téglákból lett építve, de a cserepek használtak voltak. Betongerendákkal hidalták át a falakat, a jövőre nézve ez bővítési lehetőséget jelenthet, még egy szobát alakíthatnak ki a tetőtérben. A ház mellett már ott volt a kerti csap, Sanyiék egyik büszkesége. Az építési törmeléket elhordták a telek távoli sarkába. A bejárati ajtó előtt a lépcsőt még néhány betondarab helyettesítette, de a belső berendezés és a ház állapota már igazi meglepetést tartogatott. Belülről a frissen festett falak kellemes otthon légkörét sejttették. A modern, könnyen takarítható világos járólapok tágassá tették az egylégterű helyiséget. A bejárat bal oldalán az ablak alatt hűtőszekrény, mellette konyhabútor állt, aztán sparhelt, amivel fűtöttek is. Egy kis gáztűzhely is befért, amin főzni lehet, amikor a melegre nem lesz szükség. A másik oldalra egy mennyezetig érő ruhásszekrény került, tele ruhával. Kinyitották az ajtait, hogy lássam, milyen glédában állnak a benne levő ruhadarabok.

– Egy német családnak van a közelben nyaralója, rengeteg ruhát kaptunk tőlük – büszkélkedett ismét Ili.

A bejárati ajtóval szembe helyezte el Ági a két ágyneműtartós heverőt a tiszta ágyneművel és ágyneműhuzattal, ahonnan Sanyi érdeklődve szemlélte a látogatást. Még fel is ült a tiszteletemre, ahogy beléptem. Megdicsértem az új ruháját.

– Tetszik az otthona? – próbáltam kideríteni, mire gondol.

– Tetszik – nyugtatott meg.

Egy konyhaasztal két székkel is befért a helyiségbe. Az asztalon új viaszosvászon terítő, tálca, azon szódásszifon, két tiszta pohár. A konyhabútor egyik darabjára ráfért a tévé, mint egyetlen szórakozási lehetőség. A lakásban tisztaság, jó levegő, meleg volt.

– Hát a másik lakáshoz képest ez a Kánaán – állapítottam meg.

– No, Sanyi, segíteni is kell Ilinek a ház körül! – figyelmeztettem.

– Segítek – mondta.

– Ó, nagy hangulatváltozáson esett át a szomi – tréfálkozott Ági, – már a télre gyűjtött fát hordja délutánonként a kijelölt helyre. Mi Ilivel járunk az erdőre, a munka fejében megkapjuk a téli tüzelőnket.

– Így van ez, Sanyi?

– Így van – hagyta helyben az otthonteremtő, aki már láthatóan nem akart öngyilkos lenni.

Kibékült a világgal a harminc négyzetméteres birodalmában, ahol ropogott a tűz, megfőtt a jó ebéd, és azon a csatornán szólt a tévé, amelyik neki tetszett. És mindez a szülőföldje közepén.

– Nem is tudom, mit mondjak. Amit maga csinált, azt nehéz szavakba önteni. És igazából meg sem tudják köszönni, akikért tette – néztem Ágira.

– A jó ég tudja miért csináltam. Először csak megsajnáltam őket. De később már élveztem is. Ahogy a semmi közepéből kinőtt ez a ház, sokan eljöttek megnézni. Jó érzés tudni, hogy ez nélkülem nem történt volna meg. A végszóra megérkezett Mariska mama.

– Angyalom, nem érdemlik ezek meg ezt, mondom én a lányomnak is, csak feleslegesen töri magát, hát nézze meg, nincs egy veteményük sem, mert azt mondja az Ili is, hogy nem ért hozzá. Aztán ötszáz forintért megveszi a primőrparadicsomot, hó végén meg nem futja kenyérre. Majd tönkretesznek mindent megint. De ahogy mondta, már nem volt hiteles, lehetett érezni, hogy inkább már megszokásból zsémbeskedik.

– Tanítsa meg, Mariska néni, tanítsa meg őket veteményezni!

Már nem hallottam mit felelt rá, mert közben beültem az autóba, felnéztem a felhőkre és arra gondoltam, talán az anyósom nem haragszik odafent a sok szép odaajándékozott ágynemű és egyebek miatt.

Pár hét múlva megkaptam az ügyészségi vizsgálat eredményét. Csak a hibákról volt szó benne, mert azokat is követtem el. Összességében azonban megállapítást nyert, hogy senkinek kárt nem okoztam vele, így ügyészségi intézkedésre okot nem adtam, azonban a jövőre nézve az utasításokat pontosan be kell tartanom. Válaszomban elfogadtam az ügyészasszony megállapításait, és utasításait arra vonatkozóan, hogy a jövőben minden eljárási szabályt megtartok és megtartatok. Isten engem úgy segéljen.