TEL: 29 954 303 - E-MAIL: info@triviumnet.hu

Egy életen át… /Részlet/

4.4
(5)

Jelige: Edelweiss

(…)
Egy csodálatos évet töltöttünk így együtt. No, nem mint egy pár. Csupán egy helyen éltünk, s így lehetőségünk nyílt gyakrabban élvezni egymás társaságát. Mindketten egyetemre jártunk, s éjszakánként sokszor tettünk többórás sétákat a városban. Ő beszélt, és én hallgattam. Aztán én beszéltem, és ő hallgatott.
– Mit gondolsz a barátságról? Szerinted voltaképpen mi az? – kérdeztem tőle.
– A barátság… szerintem két ember lelkének titokzatos összekapcsolódása.
– Sokszor éreztél már ilyet?
– Csak néhányszor. És akkor is csak pillanatokra.
– Miért?
– Sok ember van körülöttem, akivel szívesen beszélgetek, de olyan, akivel mindent megosztok, kevés. Nincs sok barátom, és akik vannak, azok is leginkább azért, mert ők engem annak tartanak, én őket azonban nem nevezhetem így. Nem tudom magamat teljes egészében megmutatni nekik. Igen kevés ember van, akinek a társaságában annyira – mondhatni teljesen – szabadnak érzem magam. Az embereknek folyamatosan elvárásaik vannak feléd, s ez rád is kihat, hiába határozod el, hogy nem foglalkozol velük. Van, hogy észre sem veszed.
Ezen elgondolkodtam.
– És mit gondolsz, mi a szerelem? – tettem fel a következő kérdést.
– A szerelem? Sötét verem… Szokás mondani – nevetett. – Én nem a szerelmet keresem, hanem egy társat. Akivel mindenemet megoszthatom, és szívesen meg is osztom. Eddig egyszer éltem csak át ilyet. Sajnos szétváltak útjaink.
Elmélázva a távolba meredt.
– Még mindig szereted? – törtem meg a csendet.
– Tessék? – szólt felocsúdva. – Nem. Dehogy! Elfogadtam a döntését – hallgatott el. – És te miben hiszel? – kérdezte pár pillanat múlva.
– Én, azt hiszem, a test, lélek és szellem egységében. Szerintem ez a szerelem három alappillére. De azt is tudom, hogy ilyen tökéletes párt igen nehéz találni, s keveseket ér a szerencse. Lejjebb kell adni az elvárásokból, kérdés, hogy melyik pillér a legkevésbé fontos. Erre még nem jöttem rá.
– Nem hiszed tehát, hogy találsz ilyen embert?
– Ha szerencsém van, talán. De nem várhatok erre az idők végezetéig. S az is lehet, ha találok is valakit, ő nem fogja ugyanezt látni bennem. Meg kell határozni azt az időt, amíg még érdemes várni, és amin túl már őrültség. Előbb-utóbb választanunk kell valakit, ha nem akarunk magunkra maradni.
– Ez igaz… Végső soron én is abban hiszek, hogy több ember is lehet „életünk szerelme”. Attól függ, kit teszünk azzá.
Mindketten elhallgattunk egy időre.
– És te? Találkoztál már valakivel, akiben mind a három megvolt? – kérdeztem.
– Azt hiszem… – és elhallgatott.
Reménykedtem, hogy folytatja, de nem tette. Ismertem már annyira, hogy tudjam, felesleges unszolni, s nincs is rá szükség. Mindig is a megérzéseire hallgatott. Ha eljön majd az idő, amikor úgy érzi, el akarja mondani, el fogja mondani.
Sétáltunk hát tovább az éjszakában, s a viadukt tetejéről lepillantottunk a mélybe. Innen fentről minden másképp tetszett. Elgondolkodtam. Hirtelen átvetette a lábát a korláton, s még mielőtt bármit is tehettem volna, kimászott a párkányra. Néma sikoly hagyta el az ajkaimat. Annyira megrémültem, hogy nem jött ki hang a torkomon. Nem értettem, mire jó ez, és mire készül. Miután élvezettel széttekintett, felém fordult: gyere – hívott némán. És rám mosolygott. Féltem, de furcsa módon teljesen megbíztam benne, így pár pillanatnyi habozás után belementem. Felültem a korlátra, szemben a méllyel, de a párkányra nem mertem lelépni. Ő is felült hát mellém, és kezét rátette az enyémre, mely görcsösen szorongatta a vasat.
– Lazíts! – mondta megnyugtatóan. – És nézz! – mutatott körbe másik karjával.
Először csak lassan, óvatosan pillantottam le, s rögtön ijedten vissza is kaptam a fejemet. Rettenetes mélység tárult elém. Éreztem, hogy megszorítja a kezem. Ebből erőt merítettem. Másodszor is kilestem szempilláim közül. Először csak magam elé, aztán szép lassan elnéztem balra, majd jobbra. Egyre természetesebben éreztem magam, s görcsös szorításom is engedett valamelyest. Fenséges volt a táj. És az az érzés, hogy nincsen köztünk – köztem és a természet között – korlát.
– Nincsenek korlátok. Szabadság – mondta áhítattal.
Már értettem, miért ültünk ide ki. Leírhatatlan érzés. A szabadság érzése. A tér szabadságáé. És a döntés szabadságáé. Hajszálnyi választ el minket a haláltól. S itt, élet és halál küszöbén érezzük teljesen szabadnak magunkat. Mert itt érezzük igazán, hogy miénk a döntés, melyiket választjuk. Napjaink során szinte természetesnek vesszük, hogy élünk, és el sem gondolkozunk azon, vajon valóban élni akarunk-e. Nem tudjuk, hogy miénk a döntés. Nem tudjuk, hogy van választásunk. Hogy mindig van választásunk! Most azonban, döntenünk kell.
És mi nem félünk. Hihetetlen bátorság kell ahhoz, hogy ide kiüljön valaki. Hogy szembenézzen a halállal. Mi megtettük. Ránéztem. Szeme csukva volt, arcát az ég felé fordította, s élvezte, ahogy hajába, arcába kap a szél. Elgondolkodtam, vajon hányszor járhatott már itt.
– Hunyd be a szemed! – szólt halkan.
Engedelmeskedtem. És éreztem, és füleltem. Az éj hangjait hallottam, s a szél süvítését, mely körülölelte testem. És éreztem Isten hatalmas erejét.
(…)
.
.

Mennyire tetszett ez a bejegyzés?

Kattintson egy csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 4.4 / 5. Szavazatok száma: 5

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a bejegyzést.

Hozzászólás

*

Solve : *
15 × 11 =