TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Két levél /Részlet/

Jelige: Kicsilány47

(…)
Töltött magának a kedvenc fehérborából, hagyta, hogy a finom ital és a halkan duruzsoló zene átjárja a testét. Lassan körbetáncolt a nappaliban és a tekintete megakadt a kandallópárkányra tett fényképeken. Odasétált, meghatódva nézte a copfos kislányt, ahogy fehér ruhácskájában magabiztosan ült első biciklijén. A második fotón fürdőruhában és cowboy kalapban pózolt a tengerparton. Hová lettek az évek? A lánya két szempillantás alatt felnőtt és most randevúzik. A harmadik képen Adam volt olajos overálban a műhelyében. Annyira belemerült a munkájába, hogy észre sem vette, mikor lefotózták. A következőn a régi verandájuk előtt álltak a férfival. Egymásra néztek és nevettek, miközben az édesanyja lefotózta őket. Milyen boldogok voltak. Nem volt háború, szerették egymást és tervezték a közös jövőt. De az élet közbeszólt.
A párkány közepén álló fénykép az Adam elutazása előtti napon készült. Emlékezett rá, milyen büszkén feszített az egyenruhájában. Fényképezkedés után gyorsan hazasietett átöltözni, mert aznap este moziban mentek és nem akarta, hogy mindenki megbámulja őket az uniformisa miatt. A Modern Pimpernelt nézték meg és Dottie teljesen a film hatása alá került. A moziból kifelé jövet megeskette a férfit, hogy vigyázni fog magára és elkerüli a veszélyes helyzeteket. Adam természetesen megígérte, bár pontosan tudta, lehetetlent kért tőle a lány. Épp a William Randolph Roadon sétáltak hazafelé, mikor hirtelen eleredt az eső. Hiába futottak, mégis nagyon eláztak, mire elértek Dottieék házáig. Az előszobában nevetve levették a kabátjukat, aztán csak álltak szótlanul a lépcső előtt. A ház üres volt, Mrs. Gilbert kora délután átment Janet nénihez és az éjszakát is ott töltötte. Talán véletlenül, talán szándékosan hagyta magukra a fiatalokat. Sose derült ki.
Dottie annyira ideges volt, meg se bírt szólalni. Adam másnap indult az állomáshelyére, hogy elkezdje a katonai kiképzést. Csak nézte a férfit és azt várta, hogy mondjon neki valamit. Bármit. Egy mondatot. Egy biztató szót. De a férfi csak bámulta és nem mondott semmit. Nagyot nyelt és elkezdte kigombolni a ruháját, de annyira remegett a keze, hogy az első gombnál kudarcot vallott. Majdnem elbőgte magát, erre Adam vigasztalón átölelte és azt suttogta a fülébe:
– Nem kell megtennünk, ha nem akarod … – eltolta magától, gyengéden ránézett és elsimított egy vizes, kóbor tincset a homlokáról.
– De akarom. – mondta határozottan, összeszedte minden bátorságát és szenvedélyesen megcsókolta.
Miután szétváltak, szégyenlősen ránézett Adamre, kézen fogta és felvezette az emeleti szobájába. Mikor másnap reggel a férfi csókkal ébresztette, már nem volt többé kislány.
– Jó reggelt álomszuszék. – mondta mosolyogva. A borostája csiklandozta Dottie bőrét, ahogy belecsókolt a nyakába.
– Hm, jó reggelt. – nyújtózkodott egy nagyot, önkéntelenül felfedve meztelenségét, majd szégyenlősen feljebb húzta magán a takarót.
– Jól aludtál?
– Igen.
– Nagyon horkoltam?
– Egy kicsit, de nem zavart.
Miközben Adam a karját cirógatta, Dottie az arcát figyelte. Az ujjával gyengéden végigsimított a határozott arcélen. Aztán behunyta a szemét, hogy bármikor fel tudja idézni a számára oly kedves vonásokat.
– Muszáj elmenned? – kérdezte bánatosan, miután kinyitotta a szemét.
– Sajnos igen.
– Nem maradhatnál még pár napot? – finoman a nyaka köré fonta a karjait, hogy maradásra bírja.
– Nem lehet szerelmem.
Oldalra fordult és próbált nem sírni. A férfi apró csókokkal borította el a kulcscsontjára simuló finom bőrt.
– Nem szeretem, ha szomorkodsz miattam.
– Nem tehetek róla.
– Nem tehetsz róla, de tehetünk ellene …
– Mire gondolsz?
– Mire? Erre.
Gyengéden megcsókolta, benyúlt a takaró alá és elkezdte csiklandozni.
– Jaj, hagyd abba. – pukkadozott a nevetéstől. – Ne csináld, még a végén bepisilek.
Adam abbahagyta egy pillanatra és komoly arccal így szólt.
– Sajnálom hölgyem, de nemsokára indul a vonatom. És egy mosolygós arcot szeretnék magammal vinni a hosszú útra, nem egy szomorkodósat. – azzal tovább csiklandozta Dottiet, egészen addig, amíg a könnye is kicsordult a nevetéstől.
Miután elkészültek és megreggeliztek, kikísérte Adamet az állomásra, ahol nehezen ment a búcsúzkodás. Nem akartak elszakadni egymástól, de a férfinak mennie kellett, ez volt a kötelessége.
Szomorúan nézte az egyenruhás fényképet, miközben Nat King Cole lágy hangon azt énekelte, hogy I love you for a sentimental reasons. Mintha meg lehetne magyarázni, kibe miért szeret bele az ember. Odalépett a kandalló melletti komódhoz, kihúzta a legfelső fiókot és kivette a világoskék szalaggal átkötött borítékokat. Sokszor megígérte már a férjének, hogy nem olvasgatja a régi leveleket, hosszú ideje nem is vette elő őket, de ma este nem tudta megállni. Kibontotta a szalagot, fogta a legfelső levelet, az elsőt, amit a férfitól kapott és olvasni kezdett.
.
1942. február 12.
.
Drága Dottie!
.
Szerencsésen megérkeztem. Azt nem írhatom meg, hogy hova, mert tiltja a szabályzat. De van egy olyan érzésem, hogy minden kiképzőközpont ugyanúgy néz ki, mint a miénk. Az emberek sokfélék, legalábbis a kapun kívül. Van itt farmer srác Kansasból, aki most hagyta el először a szülei farmját, nagy dumás brooklyni vagány, aki azt mondta, már beutazta az egész országot, de én nem hiszek neki. Egy bostoni tanár gyerek, ő már volt Európában a szüleivel, egy New Orleans-i zenész srác, aki jól elszórakoztat minket a szájharmonikájával. És vagyok én, a dohányültetvényes. Tudják, hogy autószerelő a szakmám, mégis így hívnak. Hát nem röhejes? Mintha minden virginiai férfi dohánytermesztéssel foglalkozna. Te tudod a legjobban, hogy még a szagát se bírom. De amint az emberek beléptek a kapun és felvették az egyenruhájukat, eltűntek a különbségek, mindenkiből közlegény lett.
Amit legelőször megtanítottak nekünk, az az „Igen, uram.” és a „Nem, uram.” A hadsereg már csak ilyen, az elöljárók szeretik a rendet és a fegyelmet. Nekem nincs ezzel bajom, úgy érzem, jól elleszek, de pár forrófejű srác máris kihúzta a gyufát az őrmesternél. Én nem azért jöttem. A társaimmal megtanuljuk, amit kell, aztán vagy Európába kerülünk, hogy szétrúgjuk a fritzek seggét vagy a csendes óceánra és hazazavarjuk a japcsikat oda, ahonnan jöttek.
Még csak három napja jöttem el otthonról, de máris úgy hiányzol nekem, mintha három éve nem láttalak volna. Szerelmem, a fejesek azt mondták, most, hogy Amerika is beszállt a háborúba, hamar véget ér ez az egész. Ne aggódj, vigyázok magamra, nem lesz semmi baj. Te írj nekem, amikor csak tudsz. Én is írok majd, de fogalmam sincs, mikor fogod megkapni a leveleimet.
Nagyon sajnálom, hogy idén nem tudjuk együtt tölteni a Valentin napot, pedig különleges meglepetéssel készültem. Majd jövőre bepótoljuk és ígérem, nem lesz okod panaszra, el foglak kényeztetni, mindenféle szempontból …
Ölellek, csókollak drágám, nagyon hiányzol. Szeretlek.
.
a te Adamed
.
Finoman végigsimított a megsárgult lapon.
– Istenem, milyen lelkes volt … Ha tudta volna, mi vár rá …
De egyikük sem tudta, mit hoz a jövő. Dottie minden nap figyelte a postást, hátha írt neki Adam, de ritkán kapott tőle levelet. Mindegyiket kincsként őrizte az ágya melletti éjjeliszekrény fiókjában és elalvás előtt mindig elolvasott egyet. Voltak olyan esték, hogy álomba sírta magát, annyira hiányzott neki a férfi. Máskor rettegve figyelte a nyitott terepjáróval érkező katonákat, akik a sürgönyöket hozták az otthon maradt asszonyoknak. Így tudatták velük főzés, mosás, takarítás vagy szoptatás közben, hogy meghalt a férjük, a fiuk, az apjuk vagy a testvérük valami ismeretlen, távoli helyen, amiről addig még csak nem is hallottak. Minden nap imádkozott a Jóistenhez, hogy védje meg Adamet és hozza vissza hozzá. Sokáig várt, sokat imádkozott és voltak olyan napok, amikor úgy érezte, nincs értelme.
Nézte a fekete-fehér fotót a mosolygós katonáról és az ujjával gyengéden végigsimított a határozott arcélen. Nagyot sóhajtott, ivott egy korty bort és kivette a legalsó levelet. Az utolsót, amit a férfitól kapott.
(…)
.
.

Hozzászólás

*