Previous Story
Pipacsos /Részlet/
Posted On 2020 jún 24
Comment: 0
Jelige: Szempár
(…)
A nagy tölgyfa mögött már a Pipacsos volt. A helyiek szerint ezt is az erdész fia ültette, de nem szántszándékkal. Lila virágú mákot szeretett volna vetni, de rossz magokat kapott, amik pipacsmagokkal keveredtek össze. Bosszankodott is a fiú, amikor kivirágoztak a növények és látta, hogy vegyesen integetnek a szélben a lila mákvirágok a piros pipacsokkal együtt. Később azonban már nem bánta. Szerelmespárok jártak fotózkodni a virágok közé, hemperegtek, nevetgéltek a gyönyörű vidéken. Így hát közkívánatra a Pipacsos megmaradt, és azóta is megvan.
Azt beszélik a fiúról, hogy maga is gyakran járt a Pipacsosban, és ifjú legény korában sok szép lányt elvezetett a rejtélyes vidékre. Ám az igaz szerelmet nem találta meg. Elindult hát egyedül, hogy a boldogságot máshol keresse.
Ment, ment a pipacsosban, és meglepődve látta, hogy néhány év alatt hogy megszaporodtak a virágai. Valóságos erdő nőtt belőlük. Alkonyodott. Ekkor már sűrű köd vette őt körül. Olyan sűrű volt, hogy vágni lehetett volna, és nem látott már maga körül semmit sem, csak a tulajdon lábát a földön, és 1-2 métert előrefelé. Egyszer csak zubogó víz hangja ütötte meg a fülét. Talán folyó lehet, vagy vízesés – gondolta, és pár lépés múlva valóban egy folyó partjára érkezett.
Kis csónak kötött ki a parton, épp csak akkora, hogy két ember számára még kényelmes legyen. A csónakban egy aranyszőke hajú leányzó ült, dús, hullámos fürtjei meztelen térdét simogatták. A fiú gondolkozás nélkül beszállt mellé, és vele szemben foglalt helyet.
– Gyönyörű vagy! – bukott ki belőle őszinte csodálkozással. A lány, aki tündérhez volt hasonló, csak szemlesütve mosolygott, meggypiros ajkait enyhén nyitva hagyva. Majd megfogta az evezőlapátot, és könnyed mozdulattal eltolta a csónakot a szárazföldről.
– Mi van odaát? – érdeklődött az ifjú.
– Hiába kérdezed tőlem. Még sosem érték lábaim azt a földet. Én csak átviszek mindenkit, aki erre jön – felelte az aranyszőke lány csillogó hangján – a köd pedig mindig sűrű itt, mintha felhők között lennék a magasban.
– Talán az Isten lakik ott… – tűnődött a fiú, közben a lány tekintetét kereste. Fekete haja a homlokára, nyirkos ruhája a bőrére tapadt.
Az evező egyszerre szelte a csendes patak vizét és a tejfehér levegőt. Körülbelül félúton lehettek, amikor a tündérszerűség megtorpant az evezésben, és komolyan nézett maga elé. Mintha hangot hallott volna.
– Nem lehet – szólalt meg, és egy evezőcsapással megfordította a csónakot – Vissza kell mennünk.
.
.
***
.
.
Amália néhány erőtlen lépést tett a Pipacsosban, aztán leheveredett az alvó virágok közé. Csend volt. Csak a tücskök ciripeltek.
Hajnalban kellemesen lágy szél simogatta az arcát. Felkelt, és a derengő fényben hamar megállapította, hogy nem hétköznapi helyen jár. A Pipacsos színei káprázatosak voltak, pedig még a Nap sem vetett fényes szikrákat a tájra.
Amália elindult a Pipacsosban, egyre beljebb és beljebb merészkedett, de nem látta a virágmező végét. Sőt, ahogy haladt, a pipacsok és a mákvirágok úgy lettek egyre magasabbak körülötte. Később olyan hatalmasak lettek, hogy a száruk fatörzshöz hasonlított, a virágok kelyheit pedig csak alulról lehetett szemlélni.
Ekkor megállt, és felnézett az óriási szirmokra. Egy hondapiros pipacs és egy lila mákvirág összetalálkoztak a magasban a feje fölött. A pipacs kihajtotta négy szirma közül az egyiket, és Zoli szállt ki a virágkehelyből. Lecsúszott a növény szárán Amália mellé a földre.
– Szia Liácska! – köszönt – Van kedved sétálni velem?
Kézen fogva mentek az erdőben, először csendben, később viszont beszélgetésbe kezdtek.
– Ha mondtad volna, hogy szóba állsz velem, ha legalább húsz éves leszek, én megvártalak volna – szólt Liácska – De nem jött részedről visszajelzés, hogy érdemes. Így csak három évet vártam.
– Bevallom, tizenhárom évesen még nagyon kislány voltál. Tizenhat éves korodban pedig még mindig fiatalnak éreztelek. Utána pedig már… Szóval, tudtam, hogy lett valakid. Nem jártál tovább táncolni, és aztán évekig nem láttalak. Mostanáig.
– Kislány voltam? Nem tudom. Azt tudom, hogy szerettelek.
– Őszintén szólva nevetséges dolgokat műveltél. Nem értetted a célzásaimat sem. Nem beszéltünk még egy nyelvet. Hiába tetszettél, az egész helyzet teljesen abszurd volt.
Liácska a cipője orrát bámulta.
– Ha elkezdesz egy sportot, mint a versenytánc, és még csak tanulgatod az első lépéseket, követsz el hibákat rutintalanságból. De a lényeg, hogy mennyire vagy elszánt a küzdésben, és mennyire kötelezed el magad a tánc mellett. Én megtaláltam a tökéletes párt magamnak. Lett gyönyörű tánccipőm is, ragyogott, mint a gyémánt. Csak akkor még nem nőtt bele a lábam.
Egy darabig szótlanul sétáltak tovább. Liácska észrevett egy kismadarat, nem repült, éppen megpihent a földön. Rozsdafarkúra hasonlított leginkább, kecses fejét lehajtotta, és szeméből egy könnycseppet hullatott apró lábai elé. Olyan volt a látvány, mint egy álomkép.
– Gyere, másszunk fel oda! – mutatott Zoli egy nagyon magas pipacsra – Biztosan többet látunk onnan fentről.
A száron elhelyezkedő serteszőrök elég stabilnak bizonyultak ahhoz, hogy egy kis erőfeszítéssel Amália is felkapaszkodhasson a növényre. Odafent a kehelyben két kis fekete pléd és egy sárga asztalka várta őket. Szétnéztek. A Nap már fényesen sütött a tiszta, kék égen. Az enyhe szélben bólogattak a virágok. Mást nemigen lehetett látni, csak a végtelen virágmezőt.
(…)
.
.
.
.