TEL: 29 954 303 - E-MAIL: info@triviumnet.hu

Míg a halál el nem választ /Részlet/

4.6
(10)

Jelige: Tengelice

(…)
– Ha kiugrott az ablakon, majd visszajön! Lárifári! A férfi, ha ilyen hirtelen, hagyni kell, majd lehiggad! Biztosan mondtál valami oda nem illőt, igaz? Hát vállald fel, nem megyünk utána! A férjed! Tanulja meg, hogy nem lehet ki-be ugrálni az ablakon haragjában! Nehogy nekem az egereket itasd! Légy büszke, és akkor nem lesz baj! Na, mindenki menjen a dolgára, nincs itt semmi látnivaló, gyere Te kis béka, van a kamrában egy szép kis égetett cukor hintó, megkezdjük jó? Már csak nem hagyjuk, hogy elrontsák a kedvünket nem igaz? – Zárta le határozottan a dolgot Marika és kézen fogva Etuska kislányát, peckesen elvonult a rokonok előtt. Hajnalka szipogva visszavonult, de délben már kéz a kézben teljes egyetértésben jelentek meg az ifjú férjjel az ebéden.
Lajos átölelte asszonyát. – Igazad volt drágám, mint mindig! – Súgta a fülébe. Forró lehelete kellemes bizsergéssel töltötte el feleségét. – Csak nem kételkedtél ebben? – Nézett vissza Marika nevetve és kibontakozva az ölelésből, serényen ment a konyhába, hogy felügyelje a vendégek ellátását.
A két unoka érkezése igazi jutalom volt az élettől. Sajnos mama ezt már nem élhette meg, Etelka értesítette őket a temetés napjáról. Leutaztak vidékre utolsó útjára elkísérni őt.
Lajosék úgy vetették bele magukat a nagyszülői szerepbe, mintha világ életükben erre készültek volna! De bármennyire szerették az unokákat, volt a hétnek egy napja, mégpedig a szerda, amikor nem fogadták még őket sem. A szerda az ő szövetségük első napja. Akkor, csak egymásnak éltek. Nem csináltak semmi különöset, semmi extra dolgot nem terveztek. Pusztán a hétnek azon a napján sűrűbben megérintették egymást, mosolyogtak, ha szóltak egymáshoz, ezer apró üzenetét küldték a szerelmüknek. Soha nem érezték ezt kötelezőnek. Olyan szertartás volt, ami az életük részévé vált. Olyan természetesen tették, mint ahogy a levegőt veszi az ember. Ezeken a napokon szebben ragyogott a nap, a szellő is csak simogatta az arcukat, még az eső is csendesebben esett! A kertben a rózsák kibontották szirmaikat, és a madarak csak nekik daloltak.
Aztán az egyik hét végén vasárnap este úgy nyolc óra tájban Marika fájlalni kezdte a hasát.
– Valami megülhette a gyomromat. Már nem szabad annyit enni, megint nem tudtam mennyi az elég! – Dohogta.
Hétfő estig nem enyhült. Lajos felhívta Hajnalkát. – Anyu azt hiszem beteg. Át tudsz jönni? – Annyi aggódás volt a hangjában, hogy a lány azonnal odament.
Kihívta a mentőt. – Ne hívjatok nekem ide semmilyen mentőt! Nincs énnekem semmi bajom! Még csak az kéne!
– Nyugodj meg kedvesem, persze, hogy nincs semmi bajod, de azért jobb, ha bemegyünk, tudod, csak pár nap, aztán jössz haza! Nagyon foglak várni! – Lajos elfordította a fejét, hogy felesége ne lássa a könnyes szemét.
– Ne gondold, hogy nem látom, hogy sírsz vénember! Hagyd abba! Nincs semmi bajom és kész! Csak ez a fölösleges felhajtás! – De hirtelen abba kellett hagynia a nyelvelést, mert a fájdalomtól összegörnyedve nem jutott szóhoz.
A kórházban kivizsgálás kivizsgálást követett. Az orvosok csóválták a fejüket, hümmögtek, de nem tudtak megnyugtató válaszokat adni.
(…)
.
.

Mennyire tetszett ez a bejegyzés?

Kattintson egy csillagra az értékeléshez!

Átlagos értékelés 4.6 / 5. Szavazatok száma: 10

Eddig nincs szavazat! Legyen Ön az első, aki értékeli ezt a bejegyzést.

Hozzászólás

*

Solve : *
16 − 10 =